A kezdeti orosz Luna meg amerikai Lunar Orbiter szondák elsõdlegesen filmre dolgoztak (a Luna-3 pl 70mm-es fekete fehér filmre).
A filmet a szonda elõhívta, megszárította, majd egy soronként fel-le mozgó fejegységgel átvilágította egy fókuszált fénnyalábbal. A fénnyaláb végén a film másik oldalán egy fotoelektron sokszorozó volt amiben a beesõ fénnyel arányos töltés halmozódott fel. Ezt az elektromos jelet már át lehetett alakítani lesugározható adattá.
A földi vevõállomáson az egész fordítva ment végig. A vett rádiójeleket adatokat elektromos jellé alakították, amivel aztán egy fókuszált fénnyaláb erõsségét vezérelték, amivel a szondához hasonló rendszerben mozgatott filmre exponáltak, így kapták vissza a szonda filmjét. A folyamat közben természetesen minden lépés minõségromlást jelentett.
Ez volt a kezdet, aztán pár évvel késõbb elterjedtek a képfelvevõ csövek amik egy fényre elektromosan vezetõvé váló lemezre exponáltak, amit aztán egy katódsugárcsõ elektronsugarával pontról-pontra olvastak ki, egybõl elektromos jelet kapva.