Ez nem ennyire egyszerû. A NASA vezetésében az 1990-es években komoly hátszele volt a valódi technikai fejlõdést támogató programoknak az emberes ûrutazáshoz (ekkor Goldin volt a NASA vezetõje, 2001-ig). A mérnökök tényleg vad és innovatív megoldásokkal hozakodtak elõ. Ekkor döntöttek végül a Venture Star program megvalósítása mellett. A Venture Star egy automata ûrhajó, nincs alaphangon személyzete, egy fokozattal éri el a világûrt (tehát nincs eldobhajtó, leválasztható gyorsítórakéta vagy üzemanyagtartály). A Venture Star hogy ezt a célt elérje, roppant könnyûnek kellett lennie. Jött a kompozit üzemanyagtartály, az Aerospike hajtómû. Az Aerospike hajtómû bevált, a kompozit üzemanyag tartály nem (elõször a strapabíróságával voltak gondok, késõbb a súlyával). Az üzemanyag tartály problémái miatt a technológiai demonstrátor X-33-as ezért alu tartályt kapott volna, ami elérte az elõírányzott tömeget. A váltás miatt viszont már nem volt népszerû a Venture Star, az új fõnök, O'Keefe nem szerette az ilyen látványos, innovatív, de rizikós befektetéseket. O'Keefe a NASA-tól jött, bürokrata volt, akinek az volt a feladata, hogy a terebélyes és nehézkessé váló NASA-t karcsúsítja, hatékonyabbá tegye. Nem volt sem mérnöki, sem tudományos háttere, és a szakmai tanácsadói nem osztották a rizikós megoldások életképességét. O'Keefe alatt a Venture Star feltámadásának a lehetõsége elsorvadt.
Egymás mellett az X-33, a Venture Star és az STS rendszer
Új megoldást kerestek az STS kiváltására, a kulcsszó az olcsóság, és a kész rendszerek alkalmazása minél nagyobb mértékben (angolban: off-the-shelf, kb. fiókból kivehetõ). Ez annyit tett, hogy a jelenlegi Titan / Atlas hordozórakéták orrára kell egy kis méretû, olcsó ûrhajó. Ez lett az OSP, Orbital Space Plane program. A NASA ki is hozott négy kocepciót, három ûrrepülõ, és egy Apollo CM szerû csonkagúla ûrhajót... Itt kezdõdött a visszafejlõdésre utaló jelek megjelenése.
A négy NASA koncepció, bal oldalt alul a csonkagúla alakú opció
O'Keefe 2005-ben ment, jött helyette Griffin, aki rendelkezett némi szakmai háttérrel, de mélyen elítélte az ûrrepülõgépet. Szerinte kockázatos, és a balesetek is azt bizonyítják, hogy életképtelen koncepció. Griffin annyira híve volt a visszakanyarodás az Apollo rendszerhez elvnek, hogy az OSP-bõl született CEV (Crew Exploration Vehicle) programra beérkezett, ûrrepülõ alapú terveket rövid úton kidobta, és kvázi közölték a tenderezõ cégekkel, hogy nekik nem ûrrepülõgép, hanem egy Apollo kapszula kell, csak legyen nagyob, hogy 6 ember beleférjen.
A Lockheed Martin CEV terve, 2005-bebn, ûrrepülõgép-alakú - ílyen nem érdekelte a NASA-t...
A vége az lett, hogy a Lockheed Martin megnyerte a CEV tendert, aminek a végére a három pályázó (Boeing, United Space Alliance és Lockheed) egyaránt ugyanolyan, Apollo-szerû ajánlatott nyújtott be.
A végeredmény: az Orion-ûrhajó.
Az Orion megszületett...
És ez csak az ûrhajó. Az indító ûrrakéták terén sem jobb a helyzet. Az Oriont az ûrbe juttató ARES I. például nem más, mint az STS program SBR-je (Solid Booster Rocket), vagyis gyorsítórakétája. Erre eddig több, mint két milliárd dollárt költöttek (csak a fejlesztésre!). A nehezebb eszközökhöz szánt ARES V. rakétahajtómûvére például 1,2 milliárdot adtak 2007-ben - ez csak a rakétahajtómû! Az Orion-ok darabára várhatóan eléri a két milliárd dollárt. Viszonyítás képpen az elsõ Venture Star 2000-es árakon cirka 10 milliárdból készen lett volna - 2007-re.