Köszi! :) És azt ajánlom, hogy akkor kezdj neki egy könyvnek, ha már az EGÉSZnek meg van a vázlata a fejedben! Nekem legalábbis így sikerült elérnem azt, hogy folyamatosan írjak hozzá :P Így sosincs vele bajom, nem kedvtelenít el a további írástól. Meg hát nagy akarat kell hozzá... De ezen kívül idõ is :D Sok idõ :S
Ja, és itt egy új részlet a regényemból (most a 202. oldalból):
- Ne aggódj, kedvesem! Itt vagyok a fád alatt - mondta, s elõvette a hátán lévõ varázspálcáját.
A levitáló bûbáj hatására a céhmestert körülvette egy alig látható fényburok, s Reun a botjának mozgatásával lebegtette ki õt a lombkoronából. Amint óvatosan letette az apró, sárgásszínû szigetre, a nõ összeesett. Nem bírt talpon maradni, mert jobb lábának vádliján egy mély, s hosszú seb éktelenkedett. A mocsári bestia letépte onnan a nadrág szárát, s belemártotta éles fogait az elf húsába.
A yarktishiai fõmágus a fájdalmában fogát összeszorító Erena elé guggolt, s elõvett egy gyógykenõcsöt. De aztán nem volt ideje használni is, mert a sárból rengeteg tarajos lény ug-rott ki köréjük. Éles karmaik voltak úszóhártyás ujjaik között, a fejük hatalmas, fogakkal teli állkapocsból, s hártyás szemekbõl állt. Rövid, uszonyos farkukig húzódott végig a nagy tarajuk. Pikkelyes testük sárga volt, zöld és barna foltokkal tarkítva. Egy menekülési útvonalat sem hagytak, s akármilyen kicsi termetûnek is látszottak, ekkora hordában nagyon veszélyes ellenfeleknek tûntek.
- Ajaj! - hallatszott Reun megrémült hangja.
- Hát, valahogy… csak megküzdök velük! - nyögte az emberéletû erdei elf, s elõkapta a Vérpengét, mely hamar tûzbeborult.
A lángok nem ijesztették el a lényeket, ahogy Erena várta. Sokkal inkább csak felbõszítették õket.
- Tedd el! - üvöltötte a varázsló, de szerelme nem figyelt rá.
A Sasok harcos céhmestere nagy nehezen térdére emelkedett, s mielõtt bármi mást tehetett volna, a szörnyek ráugrottak. Éles karmokon csillant meg a halvány napfény, s a rémülten sikító hõseinken eluralkodott a pánik. Minden elveszni látszott, amikor egy váratlan pillanatban robbanás zaja töltötte be a levegõt. A mocsári lények sok ezer darabra hullottak, és sötét vérük az így is piszkos, s véres kalandorokra fröccsent.
Erena és Reun a szigeten ülve bámulta az új jövevényt, aki megmentette az életüket. Nem hittek a szemüknek, de nem is akarták azokat megdörzsölni, hiszen csupa mocsok volt a kezük is. Egy kis gnóm férfi állt elõttük, kék gömbben lebegve a mocsárfelszín felett. Dús, göndör, vörös haja volt, s szeplõs arca. Vigyorogva integetett hõseink felé:
- Szervusztok, én vagyok Glumbal Urminyth! Már vártalak titeket!