Sziasztok. szeretnék tanácsokat kérni az elsõ regényem elsõ oldalához :D Aki akar abba is beleszólhat, hogy mi legyen a folytatás! thanx!
Fellángoltak a fények Szandra mellett, ahogy ült a parkban egy padon magányosan, töprengve. Azon töprengett, hogy mit is keres õ a belvárosi parkban sötétedéskor ráadásul hóesésben. Éppen hogy talpra tudott állni miután kijött az intézetbõl. Abból az intézetbõl, ami számára nagyon sokat jelentett. Az otthont, a törõdést, a családot jelentette neki, hisz ott nõtt fel a többi hasonló sorsú gyerektársával. Már felnõtt nõ vált belõle, de mégis csak egy hónapja jött ki onnan és persze munkája sem nagyon volt. Nem telt el egy olyan este, amikor ne gondolt volna az édesanyjára, aki öt évesen ott hagyta az intézet kapuja elõtt. Még emlékezett rá, mély düh fogja el, ha csak rá gondolt. Egyszerûen elfogta a hányinger. Azt hogy egy anyuka karácsony elõtt elhagyja a gyerekét azt nem nézte túl jó szemmel. Igaz, azt is belátta, hogy az apja korán meghalt és így az anyjára maradt a teher, de õ saját magát nem nagyon tartotta tehernek. - Igenis jó gyerek voltam, anya! – szólalt meg hirtelen és ezzel a mondattal feltörte a mély csendet. Csend volt, mert már mindenki otthon ünnepelte a karácsonyt. A közeli házakból kiszûrõdött nevetés, vidámság csak jobban hasogatta a lány szívét. Neki sohasem volt senkije. Egy kósza könnycsepp csordult ki a szemébõl, ahogy felállt a padról. Elindult a kis belvárosi otthona felé. Alatta ropogott a hó, és a hópihéket a szemébe fújta a lágy szellõ. Zsebébe dugta fázó, piros kezét hisz már egy órája kint üldögélt a télben. Ahogy oldalra nézett a házak ablakára vidám arcokat látott, olyan gyerek és felnõtt arcokat, akik még érzik a karácsony melegét. A szépen feldíszített házak világították be az utcákat, és aki kinézett az ablakon csak egy fiatal lányt látott, aki a földet nézve bicegett hazafelé… A szellõ a barna, hosszú haját ringatva kísérte útjára. A lámpák is pislákoltak, és Szandrán kívül csak egy-két hajléktalan járta az utcákat, de õk is csak a szállójukba mentek. A lány úgy érezte, hogy csak õ ünnepli egyedül ezt az ünnepet, hogy csak õ az, akinek ilyen a sorsa, és csak õ tért ki a remény útjáról. Arra gondolt, miközben sétált az estében, hogy ki kéne vennie valami jó filmet, amit meg tud nézni, hátha attól jobb kedve lesz. Ez a terve is elfoszlott, hisz karácsonykor semmi nincs nyitva, még a legjelentéktelenebb kis eladók, benzinkutasok is különböznek tõle, különböznek, mert a legtöbbnek van családja, munkája, van élete… De az vigasztalta, hogy legalább lakása van. Lehet, hogy az se sokáig. De hát a bölcsességhez nem vezet más út csak a tapasztalat!
- Talán egy barátomnál kéne töltenem a karácsonyt… Bár lehet, hogy õ is szívesebben van a régebben ismert barátaival. – Sóhajtott fel miközben a hideg megcsapta az arcát. Majd eltöprengett azon a mondaton, amit az intézetben a legtöbbször mondtak neki: ’ Sötétség nélkül nincsenek álmok.’ – Hmm. Na persze! – Zörrent fel Szandra s közben rázta a fejét. A fejrázás közepette megpillantott a távolban egy boltot ahol égett a villany. – Hála az Istennek! Van olyan bolt, ami még nyitva van. Teszek egy kis kitérõt! – Ezzel a mondattal elindult a fényárban úszó kisbolt felé. Ahogy egyre közelebb került a bolthoz, annál ismerõsebb volt neki. Az utcasarkon lévõ kis világoszöld színû bolt elõtt termett pár perc alatt. Az ajtón lévõ táblára nézett, amin az állt, hogy nyitva. Gondolta, hogy úgyis olyan ismerõs neki ez a bolt, akkor bemegy. És amúgy is akart venni egy kis harapnivalót. Lassan megfogta a kilincset és bement. A meleg megcsapta az arcát.