A Pannónia közvetlen elõdjének a Csepel 250 típusú motorkerékpár tekinthetõ. Ezt 1948-ban kezdték el gyártani, elõször ikerdugattyús motorral, majd késõbb, 1951-tõl megjelent az egydugattyús változat. Ennek motorblokkja külsõleg egyezett az elsõ Pannónia-típus, a TL blokkjával, de belül már eltérések voltak, fõképp a láncos primerhajtás és a Pannónia hátrafelé forgó fõtengelye miatt.
Nagyfékdobosokként emlegetjük a Pannóniák korai típusait, melyek 1954-tõl 1964-ig készültek. Ezek fõ ismertetõjele a 200 mm-es átmérõjû fékdob és a hajlított küllõs kerék. Az elsõ ilyen, a Pannónia TL 1954-ben jelent meg. Korszerû formaterve és a Csepel 250-tõl örökölt modern, megbízható motorja volt. A bakteleszkópos, lengõnyerges Csepelhez képest elõrelépés volt a hátsó lengõvilla és az egybeszabott laticelnyereg. Ezen forradalmi megoldások a típusnévben is megjelentek, mely a Teleszkóp, Lengõvilla szavak rövidítése volt. A szerszámosdoboz az új vonalú tankba került, az akkumulátor a hátsó függõleges vázcsõ elé. A típus jellemzõen bordó színben készült. Ezt 1956-ban követte továbbfejleszett változata, a Pannónia TLT, melyet eleinte a TL bordó színében gyártottak, késõbb azonban áttértek az almazöld fényezésre. A gyártás végén fekete motorok is készültek. Ezen a típuson vezettek be számos, a késõbbi Pannóniák formatervét döntõen meghatározó megoldást, mint például a tokozott láncburát, az elsõ kerékkel együtt mozgó sárvédõt és a nyereg alatt kétoldalon található szerszám- és akkumulátortartókat. A típusnév második T-jét a tokozott láncról kapta a motor. A típus a Csepelekrõl örökölt fecskefarkas kipufogó helyett új, modernebb vonalú, ún. "buzogánydobbal" készült. Ez a modell 1958-ig maradt a kínálatban, ekkor váltotta fel a TLF. Az F betû a fejlesztett modellre utal. Változott a hátsó lámpa, mely nagyon szép, csepp alakú lett, helyet adva a féklámpa izzójának is – ekkor még az '50-es évek végén szabványos sárga féklámpa volt a motoron. A váltókar a korábbi hajlított helyett egyenes lett és az üres fokozat alulra került. A karburátor a '60-as évek elejétõl a régi, úsztatós, elzárható légszûrõs helyett az új, BK-3-27 típusú, 27 mm-es légtorkú, szívatóberendezéssel ellátott modell lett. Ehhez kapcsolódóan a kormányra krómozott szívatókar (hébli) került, mely a késõbb egyhengereseken a bowden rövidülésével fokozatosan visszavándorolt az úsztatógomb helyére, a karburátorra. A hátsó rugóstagok változtak, már csak az alsó részük volt krómozva, de két fokozatban lehetett õket állítani a terhelésnek megfelelõen. Az elsõ villán megjelent a kormányzár helye, a tankból kikerült a szerszámosdoboz, viszont térdpárnagumikat kapott, melyek által kényelmesebb lett a motorozás. A nyereg alatti vázcsõre kapaszkodó került, hogy könnyebb legyen középállványra állítani a motort. A korábbi Hella fényszóró és Bosch elektromosság helyére hazai gyártású AVF került. A típus 1964-ig maradt gyártásban, ekkorra már sok apróbb változtatáson ment át és T 1-nek hívták. Ezen modell testvére volt a korszak legdrágább Pannóniája, a TLB. A TLF vázára lemezbõl készült burkolatok kerültek, a hátsó sárvédõ rövidebb lett, mert a "szoknya" félig takarta a kereket. Hátul más formájú lámpa és krómozott lökhárító díszítette a motort, elõl a teleszkópszárakról lemaradt a fényszórótartó, a lámpa pedig felköltözött az ún. békafej formájú kormányburkolatba. Ebben a burkolatban más formájú, az akkumulátoros gyújtáshoz töltésvisszajelzõvel ellátott gyújtáskapcsoló volt. A sárvédõ mélyebb lett, a térdpárnagumis tankba visszaköltözött a szerszámos, mert a burkolat mögött nem alakítottak ki neki helyet. A nyereg laticel maradt ugyan, de két részbõl állt és az elsõre egy fogantyú került, hogy könnyebben sztenderre lehessen állítani a motort. Mindezek mellett még számtalan apróság – pl. sildes lámpakeret, krómozott oldallemez a burkolat alján, krómozott díszrács a henger mellett – különbözette meg a TLB-ket a TLF-ektõl. Ebbõl a két típusból az export is jelentõs volt, az NDK-ba és a Szovjetunióba szállítottak komolyabb mennyiséget.