A tudományos kutatás intelligenciával kapcsolatos ismeretei
Richard Herrnstein és Charles Murray The Bell Curve címû könyvének a megjelenése óta számos kommentátor olyan véleménynek adott hangot az emberi intelligenciával kapcsolatban, amely nem felel meg a jelenleg rendelkezésre álló tudományos adatoknak. Ugyanakkor a média által diszkreditált bizonyos következtetések valójában a tudományos világ szilárd támogatását élvezik. Az alábbi nyilatkozat olyan konklúziókat tartalmaz, amelyek az intelligenciát tanulmányozó kutatók többségi véleményét tükrözik, és különösen azokét, akik az egyének és csoportok közötti intelligenciakülönbségek természetével, eredetével és gyakorlati következményeivel foglalkoznak.
1. Az intelligencia egy nagyon általános mentális képesség, amely a gondolkodásnak, az elõrelátásnak, a problémamegoldásnak, az elvont módon való gondolkodásnak, az összetett eszmék megértésének, a gyors tanulásnak és a tapasztalatokból való tanulságok levonásának a képességét foglalja magába és nem korlátozódik egy könyv elolvasásának, egy minimális iskolai képzés megszerzésének vagy tesztek kitûnõ módon történõ megoldásának a képességére. Inkább a bennünket körülvevõ világ megértésének a szélesebb és mélyebb képességet tükrözi – a történések „felfogását”, a „dolgok értelmének” megértését, a tennivaló „magunk számára való elképzelését”.
2. Az ilyen módon meghatározott intelligencia mérhetõ és az intelligenciatesztek megfelelõen mérik. Ezek a tesztek a pszichológiai tesztek közé tartoznak, amelyek ma a legjobbak, a kidolgozásukat lehetõvé tévõ technikák szempontjából éppúgy, mint érvényességük és megbízhatóságuk tekintetében. Nem mérik viszont (és nem is ezért találták ki õket) a kreativitást, a jellemet, a személyiséget és az egyének között létezõ más, fontos különbségeket.
3. Noha különbözõ típusú intelligenciatesztek léteznek, mind ugyanazt az intelligenciát mérik. Egyesek számokhoz vagy szavakhoz folyamodnak, tehát egy sajátos kulturális poggyászt követelnek meg (mint a szókincs), mások viszont csak rajzokat vagy formákat használnak, és csupán néhány egyszerû és egyetemes fogalom (sok/kevés, nyitott/zárt, magas/alacsony) ismeretét kérik.
4. Az emberek IQ-juk szerinti megoszlása, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, korrekten bemutatható egy haranggörbe által, amelyet a statisztikai zsargonban „normális görbének” neveznek. Az egyének többsége az átlag körül helyezkedik el, amely megfelel a 100-as IQ-nak. Közülük kevesen nagyon kiváló vagy nagyon gyönge eredményeket érnek el: az amerikaiak kb. 3 százalékának 130-at meghaladó az IQ-ja (õket tekintik általában „zseniknek”), miközben majdnem ugyanilyen arányban vannak azok, akiknek 70 alatti az IQ-juk (a 70-75-ös IQ-t általában a mentális retardáltság jelének tekintik).
5. Az intelligenciatesztek nem tartalmaznak kulturális elfogultságot az amerikai feketék és az Egyesült Államok más angol nyelvû etnikai kisebbségeinek tagjaival szemben. Az IQ-pontarányok viszont egyenlõ prediktív értékkel rendelkeznek minden amerikai számára, fajra vagy társadalmi osztályra való tekintet nélkül.
6. Az intelligenciában szerepet játszó agyi mechanizmusok még kevéssé ismertek. A mai kutatás a neuronok közötti transzmiszszió sebességét, az agy glükózfelvételét és elektromos aktivitását vizsgálja.
7. Valamennyi IQ-szinten megtalálhatók minden etnikai és faji csoport tagjai. Az egyes csoportokra jellemzõ haranggörbék nagymértékben átfedik egymást, de a csoportok gyakran különböznek a görbe azon helye tekintetében, ahol tagjaik a legnagyobb számban találhatók. Egyes csoportok (mint a zsidók vagy az ázsiaiak) görbéi magasabban koncentrálódnak, mint általában a fehéreké. Bizonyos más csoportok (mint a feketék és a hispánok) görbéi alacsonyabban koncentrálódnak, mint a nem spanyol nyelvû fehéreké.
8. A fehérek számára a haranggörbe majdnem a 100-zal egyenlõ IQ-szinten koncentrálódik, az amerikai feketék számára 85 körül. A különbözõ spanyol nyelvû alcsoportok tagjai számára a központ egy köztes pozíciót foglal el a feketékhez és a fehérekhez viszonyítva. Kevéssé végleges adatokkal rendelkezünk annak pontos meghatározásához, hogy a 100 fölött milyen szinten helyezkedik el a görbe központja a zsidók és az ázsiaiak számára.
9. Az IQ erõsen kapcsolódik – valószínûleg jobban, mint bármely más elkülönülten mérhetõ emberi vonás – számos fontos társadalmi, gazdasági, oktatási és foglalkozási természetû eredményhez. Az IQ és az egyének életszínvonala és munkateljesítmény-szintje közötti kölcsönhatás nagyon erõs a létezés bizonyos területein (oktatás, katonai kiképzés), mérsékelt, de határozott más területeken (társadalmi verseny), szerény, de valóságos ismét más területeken (törvénytisztelet). Amit tehát az IQ mér, bármi is legyen az, nagy gyakorlati és társadalmi fontossággal bír.
10. A magas IQ elõnyt jelent a életben, mert gyakorlatilag minden tevékenység gondolkodást és döntéshozatalt követel. Az átlagosnál alacsonyabb IQ viszont gyakran hátrányt jelent, különösen a hátrányos helyzetû környezetben. Természetesen a magas IQ nem jelent nagyobb garanciát a sikerre, mint ahogy az átlagosnál alacsonyabb IQ sem garantálja a kudarcot. Számos kivétel van, de társadalmunkban a siker feltételei nagymértékben azoknak kedveznek, akiknek magasabb az IQ-juk.
11. A magas IQ birtoklásának tényébõl származó gyakorlati elõnyök együtt növekednek az életfeltételek összetettebbé válásával. Például általában magas IQ szükséges a nem rutinszerû, nagyon komplex munkában való jó eredmények eléréséhez (vezetõi, szervezési munka). Jelentõs elõnyt képvisel a mérsékelten bonyolult (kézmûvesi, egyházi, rendõri) állás betöltésénél is, viszont kisebb elõnyt jelent egy olyan álláshoz, ahol csak rutinproblémák megoldása és egyszerû döntések meghozatala merül fel (nem szakmunka).
12. Az intelligenciabeli különbségek persze nem az egyedüli számításba veendõ tényezõk az oktatás és képzés terén elért eredmények magyarázatához vagy egy magasan kvalifikált munka gyakorlásához (ezt egyébként soha senki nem is állította), de gyakran az intelligencia számít leginkább. Amikor az egyéneket már intelligenciájuk függvényében kiválasztották, tehát alig különböznek egymástól az IQ-juk tekintetében, ahogy ez gyakran megtörténik az egyetemeken (vagy a szakképzés keretében), a teljesítményt befolyásoló egyéb tényezõk hozzá képest nagyobb fontosságot nyernek.
13. Bizonyos személyes vonások, az egyéni tehetségek, a fizikai képességek, a gyakorlat stb. fontosak, és néha lényegesek számos hivatás gyakorlásában a siker eléréséhez, de ezeknek egyik célról vagy helyzetrõl egy másikra való alkalmazásának vagy „átvitelének” a lehetõsége korlátozottabbnak tûnik (vagy ismeretlen marad). Egyes kutatók ezeket a személyiségjegyeket az „intelligencia” más formáinak tekintik.
14. Az egyének közötti intelligenciabeli különbségeket egyszerre magyarázzák környezeti és genetikai különbségek. Az átörökíthetõségi becslések (a 0-tól 1-ig tartó skálán) 0,4 és 0,8 között változnak, a többségük tehát azt jelzi, hogy a genetikai tényezõk fontosabb szerepet játszanak az egyéni IQ-különbségek meghatározásában, mint a környezet. (Átörökíthetõségnek hívjuk a fenotípus és genotípus közötti korrelációs négyzetet.) Ha a környezeti feltételek egyformává válnának mindenki számára, az átörökíthetõség 100 százalékon állandósulna, mert minden fennmaradó IQ-különbség szükségképpen genetikai eredetû lenne.
15. Genetikai és környezeti okok miatt ugyanazon család tagjai is hajlamosak lényegesen (átlag 12 ponttal) eltérõ IQ-t birtokolni. Genetikailag azért különböznek egymástól, mert a biológiai testvérek mindkét szülõjükkel pontosan génjeik felében osztoznak, és mert egymással átlagosan a génjeik felében osztoznak. Azért is különbözik az IQ-juk, mert ugyanazon a családon belül különbözõ környezeti tapasztalatra tesznek szert.
16. Noha az IQ nagymértékben örökölhetõ lehet, ez nem jelenti azt, hogy a környezetnek nincs rá hatása. Az egyének nem születnek fix és változtathatatlan intelligenciaszinttel (ezt egyébként soha senki nem is állította). Általánosságban azonban az IQ fokozatosan állandósul a gyermekkorban, és késõbb csak nagyon kevéssé módosul.
17. Noha a környezet fontos szerepet játszik az IQ-különbségek meghatározásában, még nem tudjuk, hogyan kellene hatást gyakorolni rá a közepesnél alacsonyabb IQ állandó növelése érdekében. Bizonyos ígéretesnek mutatkozó legutóbbi próbálkozások továbbra is széles körû tudományos vita tárgyát képezik.
18. A genetikai tényezõknek köszönhetõ különbségek nem szükségképpen orvosolhatatlanok (ahogyan ezt a cukorbetegség vagy a rossz látás példája mutatja). A környezetnek köszönhetõ különbségek nem szükségképpen orvosolhatók (ahogyan ezt a sérülések, a mérgezések, az orvosi kezelés hiánya és bizonyos betegségek mutatják). Bizonyos mértékben egyaránt megelõzés tárgyát képezhetik.
19. Nincsenek meggyõzõ adatok arra vonatkozóan, hogy a különbözõ etnikai és faji csoportok IQ-görbéi folyamatosan konvergálnának. Az utóbbi években végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy az iskolai eredményekben az árok egy kissé tovább mélyült bizonyos fajok, bizonyos korosztályok, bizonyos tantárgyak és bizonyos teljesítményszintek tekintetében, ezek az adatok azonban túlságosan is heterogének ahhoz, hogy maguknak az IQ-szinteknek az általános változását tükrözzék.
20. Az IQ-görbék etnikai vagy faji különbségei lényegében ugyanazok a fiatalok elemi iskolai kezdésekor, mint amikor befejezik a felsõfokú tanulmányaikat. Minthogy azonban a legkiválóbb fiatalok gyorsabban tanulnak a többieknél, ugyanezek az IQ-különbségek egyre növekvõ ismeretbeli egyenlõtlenségbe torkollnak az iskoláztatás folyamán. Ahogyan azt az Egyesült Államokban végzett széles körû vizsgálatok mindig bizonyítják, a tizenhét éves feketék által matematikából, tudományokból és olvasásból felmutatott eredmények a tizenhárom éves fehérek által elért átlageredményekhez közelítenek, miközben a spanyol nyelvûek köztük helyezkednek el.
21. A feketék között alapvetõen ugyanazon okok miatt vannak intelligenciabeli különbségek, mint a fehérek (és mint az ázsiaiak vagy a hispánok) között. Genetikai és környezeti tényezõk ebben egyaránt közrejátszanak.
22. Nincs döntõ válasz arra a kérdésre, hogy vajon az IQ-görbék miért különböznek az etnikai és faji csoportok szerint. A csoportok közötti IQ-különbségek okai eltérõek lehetnek azoktól, amelyek az egyének közötti különbségeket magyarázzák (akár fehérek, feketék vagy ázsiaiak). Hamis azt állítani, amint azt sokan teszik, hogy bizonyos népességekben ugyanazon ok miatt vannak a többieknél nagyobb arányban magas (vagy alacsony) IQ-jú egyének, mint amiért egy adott népességen belül egyeseknek magasabb az IQ-juk, másoknak meg alacsonyabb. A szakértõk nagy része azt gondolja, hogy a környezet fontos szerepet játszik az IQ-görbék közötti eltérésben, de genetikai tényezõk is közrejátszhatnak.
23. Az etnikai és faji intelligenciakülönbségek kevésbé markánsak, de mégis lényegesek az ugyanolyan társadalmi-gazdasági feltételek között élõ egyének esetében. A jómódú családokból származó fekete egyetemisták például tendenciaszerûen jobb eredményeket érnek el, mint a szegény családokból származó feketék, de általában nem érnek el jobb eredményeket, mint a szegény családokból származó fehérek.
24. Majdnem minden önmagát feketének tartó amerikainak vannak fehér felmenõi (20 százalékos középarányban), és az önmagukat fehéreknek, hispánoknak stb. tekintõk közül sokaknak kevert eredetû õseik. Mivel az intelligenciavizsgálatok arra támaszkodnak, ahogyan az egyének önmagukat elkülönült faji kategóriákba sorolják, miként általában a társadalomtudományokban szokás, következtetéseik a biológiai és társadalmi jellegzetességeknek a csoportok közötti bizonyos kevéssé világos keveredését is tükrözik (amit soha senki nem vont kétségbe).
25. A kutatási eredmények nem írnak elõ és nem tiltanak meg semmiféle különleges társadalompolitikát, mert sohasem határozhatják meg, hogy melyek legyenek a céljaink. Abban viszont segíthetnek bennünket, hogy felmérjük a siker valószínûségét és eme célok eléréséhez használt különbözõ eszközök marginális következményeit.
Richard D. Arvey (Minnesotai Egyetem), Thomas J. Bouchard Jr. (M. E.), John B. Carroll (Észak-Karolinai Egyetem), Raymond B. Cattell (Hawaii Egyetem), David B. Cohen (Texasi Egyetem), René V. Dawis (M. E.), Douglas K. Detterman (C.W.R. Egyetem), Marvin Dunnette (M. E.), Hans J. Eysenck (Londoni Egyetem), Jack Feldman (Georgiai Technológiai Intézet), Edwin A. Fleishman (George Mason Egyetem), Grover C. Gilmore (C.W.R. Egyetem), Robert A. Gordon (John Hopkins Egyetem), Linda S. Gottfredson (Delaware-i Egyetem), Robert L. Greene (C.W.R. Egyetem), Richard G. Haier (Kaliforniai Egyetem), Garrett Hardin (Berkeley), Robert Hogan (Tulsai Egyetem), Joseph M. Horn (T. E.), Lloyd G. Humphreys (Illinoisi Egyetem), John E. Hunter (Michigani Állami Egyetem), Seymour W. Itzkoff (Smith Fõiskola), Douglas N. Jackson (Nyugat-Ontariói Egyetem), James J. Jenkins (Dél-Floridai Egyetem), Arthur R. Jensen (Berkeley), Alan S. Kaufman (Alabamai Egyetem), Nadeen L. Kaufman (Kaliforniai Hivatásos Pszichológiai Iskola), Timothy Z. Keith (Alfred Egyetem), Nadine Lambert (Berkeley), John C. Loehlin (T. E.), David Lubinski (Iowai Állami Egyetem), David T. Lykken (M. E.), Richard Lynn (Ulsteri Egyetem), Paul E. Meehl (M. E.), R. Travis Osborne (Georgiai Egyetem), Robert Perloff (Pittsburghi Egyetem), Robert Plomin (Londoni Pszichiátriai Intézet), Cecil R. Reynolds (Texas A and M Egyetem), David C. Rowe (Arizonai Egyetem), J. Philippe Rushton (Ny-O. E.), Vincent Sarich (Berkeley), Sandra Scarr (Virginiai Egyetem), Frank L. Schmidt (Iowai Egyetem), Lyle F. Schoenfeld (Texas A and M Egyetem), James C. Sharf (George Washington Egyetem), Herman Spitz (New Jersey), Julian C. Stanley (J.H. E.), Del Thiessen (T. E.), Lee A. Thomson (C.W.R. Egyetem), Robert M. Thorndike (Western Washington Egyetem), Philipp Anthony Vernon (Ny-O. E.), Lee Willerman (T. E.), azaz 52 amerikai, kanadai és angol egyetemi tanár és tudományos kutató.