A regressziós hipnózis felkapott témának számít. Van, aki „pártolja”, van, aki „ellenzi” – de mindkét táborra jellemzõ, hogy tisztázatlan fogalmakat használnak: e két szóból csupán a hipnózis és a regresszió fogalma az, ami pontosabb meghatározásra szorul ahhoz, hogy értelmes kijelentéseket lehessen tenni róla.
Mi van errõl a témáról a köztudatban? Röviden a következõ: a hipnotizõr képes visszavinni az alanyt korábbi emlékeihez, és gyakran elõfordul, hogy amint mennek vissza az idõben, a mély hipnózisban lévõ alany egyszer csak elkezd beszámolni arról, hogy õ valaki más: adott esetben több évszázaddal korábbi helyzetben van, más a neme, a nemzetisége, a társadalmi helyzete stb. Bámulatosan pontos leírást mond olyan helyekrõl és körülményekrõl, amelyeket „ébren” nem ismerhet. A „pártoló tábor” azt mondja: ez a jelenség kétségbevonhatatlan érv a reinkarnáció mellett. És hogy nagyon hasznos dolog ilyen „utazásokat” tenni, mert az ember az elõzõ életeinek feltárásával jobban megismerheti saját magát, saját jelen helyzetét, tanulhat belõle, s ezáltal jobb, teljesebb életet élhet. Az „ellentábor” (többnyire fundamentalista keresztény elkötelezettséggel) viszont azt mondja, hogy mivel nem létezik lélekvánorlás, vagy maga az ezt állítólagosan alátámasztó jelenség sem létezik, vagy ha létezik, akkor annál rosszabb: gonosz szellemi erõk (démonok) csapják be ilyenkor mind az alanyt, mind – alkalmasint – a hipnotizõrt. Elsõ esetben azért nem szabad ilyen kísérletekben részt venni, mert csalás (és idõrablás) az egész, ami csak összezavarja az ember lelkivilágát. A második magyarázat szerint a „regressziós hipnózis” kifejezetten veszélyes üzem: a sátán ezen az úton végsõ eltévelyedésbe vezetheti az embert, hogy megszerezze magának, és örök kárhozatba taszítsa.
És mik a tények? Vagy eggyel szerényebben: mi az én véleményem errõl a témáról? – Úgy gondolom, a két megfogalmazás erõsen korrelál egymással: a véleményem ugyanis olyan személyek tanításán alapul, akik meglehetõs otthonossággal mozognak a hipnózis témájában: Bányai Éva hatalmas tárgyi tudással rendelkezõ kísérleti pszichológus, a Magyar Hipnózis Egyesület egyik alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke (aki tudtommal nem hisz a reinkarnációban); Daubner Béla óriási, több évtizedes rutinnal rendelkezõ terapeuta, az Integratív Pszichoterápiás Egyesület egyik alapítója és elnöke (akirõl tudom, hogy hisz a reinkarnációban). Amit a témáról tudok, azt (az olvasmányaimat leszámítva) tõlük tudom – és ebben a kérdésben történetesen mindketten ugyanazt mondják, legalábbis lényegében.
Elõször is feltûnhet, hogy a címben a „regressziós hipnózis” kifejezést idézõjelben használom. Mégpedig azért, mert véleményem szerint ez a szókapcsolat inkább illik a bulvársajtó szóhasználatába, mint a tudományos beszédbe. Nem azért, mintha nem létezne hipnózis vagy nem létezne a hipnózisban regresszió. Hanem azért, mert maga a kifejezés egy redundáns, tautologikus pleonazmus :P – ráadásul még szóhalmozás is. Mint a jobboldali sajtóban idõnként elõforduló „homoszexuális buzi” kifejezés. A hipnózis ugyanis eo ipso regressziós jelenség. A regresszió szó visszalépést jelent. A hipnózis pedig olyan módosult tudatállapot, amelyben a hipnotizált „visszalép”, regrediál arra a fejlõdési szintre, amelyben a fõszerep nem a nyelvé és a tudatos, racionális gondolkodásé, hanem a képeké és szimbólumoké, amelyekre költõien szokás azt mondani, hogy „a tudattalan nyelve”.
Persze amikor éber tudati állapotban vagyunk, akkor sem maga a valóság az, ami a fejünkben van, hanem szimbólumok: olyan képek és fogalmak, amelyeket a saját elõzetes tapasztalataink (személyiségünk, meglévõ megismerési sémáink stb.) és a valóság alapján kialakítottunk. Kiskoromban soha nem értettem, hogy tudunk elképzeli egy elefántot: hogy férhet be az elefánt (ami nagy) a fejembe (ami kicsi). Hát így. A fejemben nem az elefánt van, hanem az elefánt szimbóluma. És ha piros elefántot képzelek el, aki körben táncol, akkor összekapcsolom a pirosságról, az elefántról, a táncról és a körrõl kialakított szimbólumaimat. Amikor azt mondom: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” (vagy épp Abody Béla zseniális parafrázisát, miszerint „Érdek az, ami szépség nélkül tetszik”), akkor e definíció megalkotásával vagy megértésével absztrakt fogalmakat fûzök össze, amelyek ugyancsak a valóságnak (valamilyen leképezés útján keletkezett) szimbólumai.
Hipnózisban nagyobb eséllyel fogok körtáncot járó piros elefántokról beszélni, mint a szépség, az érdek és a tetszés elvont fogalmairól – pontosan azért, amit fentebb írtam: hipnózisban a törzsfejlõdés viszonylag új képzõdményének, a tudatnak használatáról visszatérünk (regrediálunk) a sokkal õsibb entitás, a tudattalan használatára – már amennyire a „használat” szó helytálló, a tudattalant ugyanis sokkal inkább passzívan megtapasztalja az ember, sem mint aktívan használja.
Gyakori jelenség hipnózisban, hogy (spontán módon vagy a hipnotizõr irányítására) fellép az életkor-regresszió jelensége. Ilyenkor (fiktív példával élve) az ötven év körüli alany elmondja, hogy épp iskolában van, másodikos, ott ül az osztályban, kint süt a májusi nap (miközben a hipnózisra tél közepén kerül sor), a tanító néni rákiabál, és intõt kap stb. Kérdésre elmondja, hogy a tanító nénit Margit néninek hívják, kontyba tûzve viseli a haját, piros-kék csíkos kardigánt visel, a nyakában vékony aranyláncon egy négylevelû lóherét ábrázoló függõ lóg, a bal szeme alatt pedig van egy érdekes alakú anyajegy. E bámulatosan részletes beszámolókról utóbb bebizonyosodhat, hogy megfelelnek a tényeknek, noha alanyunk ébren, ha bottal verik, se tudta volna felidézni egykori tanítónõje külsejét. Ráadásul elképzelhetõ, hogy hipnózisban megszólal egy olyan nyelven, amelyet valaha tökéletesen beszélt, de azóta tökéletesen elfelejtett.
Az ilyen jelenségek adnak alapot arra, hogy a hipnózist megpróbálják alkalmazni az igazságszolgáltatásban: mekkora csodafegyver volna, ha az egymásnak gyakran (leginkább mindig) ellentmondó tanúk hipnózisban pontosan fel tudnák idézni az események részleteit! Apró nehézség azonban, hogy ezek a múltra vonatkozó beszámolók nem teljesen megbízhatóak. Fiktív példánkban (mondjuk egy régi fénykép alapján) kiderülhet, hogy a tanító néni leírása pontosan megfelelt a valóságnak, azonban amikor elõkeveredik valahonnan az ellenõrzõ könyv, kiderül, hogy az a bizonyos intõ nem májusi, hanem októberi, a tanító nénit pedig nem Margitnak, hanem Jolánnak hívták. Na most akkor mi van?
Az, hogy az emberi emlékezet nem dokumentációs központ a valóságról, a hipnotikus életkor-regresszió pedig nem mechanikus visszajátszása az eseményeknek. Amirõl az ember hipnózisban beszámol, az – csakúgy, mint a nem hipnózisban való minden egyes megnyilvánulása! – nem a valóság, hanem a saját valósága. A külsõ valóságnak az a szûrleménye, amely a saját személyiségének, történetének, észlelésének és felejtésének szitáján fennmaradt – és nem mellesleg egymásra íródott egyéb (korábbi és késõbbi) valóság-megtapasztalásaival. Ebbõl az aspektusból pedig (ha nem bírósági, hanem pszichoterápiás keretek között vagyunk) teljesen lényegtelen, hogy a tanító néninek mi volt a neve valójában. Ha az alany úgy számol be róla, hogy „Margit néni”, akkor az úgy van jól. Akkor az õ valóságában ez így igaz, így alkot történetet, így magyarázza a múltját és jelenét. Lehet, hogy valaki mást hívtak Margitnak, aki gontos volt az életében. Lehet, hogy egy meghatározó olvasmányélményében csupán olvasott egy Margitról, akinek a személyisége és története valamiért alkalmas volt arra, hogy szimbolikusan kifejezze egy ominózus iskolai élményét. Mi több, még az is elõfordulhat, hogy utazott pár hete a villamoson, és hallotta, amint valamelyik utas „Szia, Margit!”-ot mond valaki másnak, amikor a villamos nagyot fékezett, és az õ ekkor megélt ijedelme a tudattalanjában összekapcsolódott azzal a félelemmel, amit akkor érzett, amikor a hadani tanító néni (akirõl tök mindegy, hogy Jolán néni volt) intõt adott neki...
Tehát még egyszer: a hipnotizált személy által megélt és elmondott valóság tényleg valóság: az õ valósága. A terapeuta szakmai szempontból helyesen jár el, ha ezt a valóságot feltétel nélkül elfogadja, vagyis kísérõként együtt van páciensével az adott képben, élményben, mert ezzel magát a pácienst fogadja el. Szakmai szempontból azonban helytelenül jár el, ha ezt a valóságot tényként fogadja el. Egyrészt azért, amit az elõbb írtam: az emlékképek nem az események objektív dokumentációi. Másrészt azért, mert a terapeuta dolga nem az, hogy kinyomozza a múltat, hanem hogy segítsen élhetõbbé tenni a jelent (és ezáltal a jövõt).
Mindez nemcsak akor igaz, amikor a páciens azt mondja: „az osztályban ülök, másodikos vagyok, és süt be a májusi nap, Margit néni rám kiabál, és intõt kapok”, hanem akkor is, amikor mondjuk így szól: „Egy felhõkre épült kristálypalota arany tróntermében vagyok, gyémánt szárnyaim vannak; gyönyörû zenét hallok, de tudom, hogy a palota alatt a pincében egy szörnyû sárkány rejtõzik, a trónterem falairól pedig vér csöpög.” Ez pontosan ugyanolyan valóság, mint Margit néni meg az intõ: a páciens saját valósága. A terapeutának is pontosan ugyanaz a dolga: biztos támaszként jelen lenni, kísérni a pácienst a képben, és ezzel feltétel nélkül elfogadni õt. Továbbra is szimbólumokról van szó: szimbólum Margit néni is, az intõ is, a májusi napsütés is, és szimbólum a sárkány is meg a kristálypalota a vérzõ falaival. És értelmetlen a kérdés, hogy „minek a szimbólumai” ezek. Nem minek, hanem kinek: a páciensnek a szimbólumai. Bennük van az egész élete, a teljes személyisége, méhen belüli lététõl kezdve a jelen pillanatig, minden eseményével.
És mi van akkor, ha a (férfi) páciens azt mondja: „Egy nagy kõkastélyban vagyok cselédlány; kinézek az ablakon, és azt látom, hogy lovagi tornát vívnak a vitézek”? Vagy épp ezt: „Rómában vagyok, és mindjárt az oroszlánok elé vetnek az aránában”? Mi lenne? Semmi: a szobalányság, a kõkastély, Róma és az oroszlánok a lovagi torna ugyanúgy szimbólumok, mint Margit néni meg a sárkány. A valóságot fejezik ki: a páciens valóságát, nem pedig a megtörtént eseményeket. A terapeuta dolga továbbra is ugyanaz: jelen lenni, elfogadni, kísérni. Hogy honnan jön be a képbe a történelmi múltat idézõ háttér? Ki lehetne deríteni, nyilván, de a gyógyulás szempontjából nincs jelentõsége. Az ember belsõ világában teljesen mindegy, hogy (létezõ) tanító nénikkel, (hajdan létezett) oroszlánokkal vagy (soha nem létezett) hétfejû sárkányokkal kell megvívnia. A lényeg, hogy magát a megvívást hogyan éli meg: sikerként vagy kudarcként, gyõztesként vagy legyõzöttként stb. És ha a képben történetesen múltbeli kudarcról számol be, át lehet alakítani úgy a szubjektív múltat (szimbolikus eszközökkel), hogy az elveszítse a jelenre negatívan ható erejét, és vagy semelegesítõdjön az emlék (függetlenül attól, hogy egyáltalán megtörtént-e ténylegesen), vagy akár pozitívvá váljék.
Mindez végtelenül izgalmas, nagyon kalandos, nagyon tanulságos eseménysorozat lehet, nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is. A hipnózisban megélt korregressziók a lélek és a valóság, a tér és idõ számos ágába-bogába burjánozhatnak el. Az egész folyamatnak azonban egyetlen dologhoz bizonyosan semmi köze sincs: a lélekvándorláshoz. A hipnózis nem alkalmas eszköz az elõzõ életekhez való hozzáférésre. Egész egyszerûen nem úgy mûködik, nem arra való. Lehet persze reinkarnációval is magyarázni a regressziós jelenségeket, ha valakinek épp olyan a világ- és tudományképe, de az ilyen magyarázat jellegét tekintve nem különbözik attól, amikor az epilepsziás beteg tónusos-klónusos rohamát azzal magyarázzák, hogy az ördög rángatja belülrõl, vagy a villámlást azzal, hogy Isten haragszik.
Azzal persze, hogy ismerjük az epileptikus roham, a villámlás vagy a hipnózisban jelentkezõ múltbeli képek mitológiátlanított magyarázatát, semmit nem mondtunk arról, hogy van-e ördög, van-e Isten vagy van-e lélekvándorlás.