Számtalan példa volt arra, hogy sugárzó anyag került egy nukleáris meghajtású tengóról a tengerbe.
Csak pár szebb esett:
1963 Ápr. 10.
Az USS Thresher balesetet szenved a nyílt óceánon. A baleset oka egy rossz minõségû hegesztés miatt beömlõ víz a gépészeti szekcióba, a reaktort leállítják (elképzelhetõ, hogy a betörõ víz rövidzárlatott is okozott), és vészkifúvatást (a ballaszttartályok vészürítése) hajtanak végre. A vészkifúvatás viszont sikertelen, mert a sûrített levegõ szelepe elfagy (késõbb levegõszárírókat építenek be a tengók sûrített levegõ rendszerébe, hogy ez ne fordulhasson elõ), így a tartályokat nem tudják kiüríteni. Az amerikai tengó rendszernél a mélységkontrol elsõ sorban a sebesség és a vezérsíkok állapota szabályozza, a tartályok csak a "semleges lebegés" állapotát érik el. Mivel a reaktor nélkül megfelelõ áramforrásuk nem volt (vagy a gépházban keletkezett károk miatt nem tudták az akkumulátorokról meghajtani a villanymotort), és a ballaszttartályok ûrítése is sikertelen volt, ezért a betörõ víz miatt a tengó lassan süllyedni kezdett. Valahol 600 méteres mélység felett a farokrész mint egy pumpa, benyomódott a testbe. A tengó végül hat nagyobb darabra szakadva ért a tengerfenékre. Robert Ballard 1982-ben megvizsgálta a roncsot (megj.: Ballard hivatalosan a Titanicot kereste, az US NAVY pénzélte a kutatást, ha "cserébe" megtalálja és megvizsgálja az USS Trasher és az USS Scorpion roncsait, és többek között sugárterhelés mérést is végez), és minimális sugárzást mért, tehát a reaktor sugárvédelme még mindig tart.
1968 Május 21.
Az USS Scorpion elsüllyed, ez a másik SSN tengó, amit Ballard felderít. A Scorpion nem esett darabokra, de az orrán egy nagy lyuk tátong. A vizsgálat szerint egy hagyományos torpedó felrobbant, és ez okozta a tengó vesztét. A tengó reaktora a Thresher-éhez hasonlóan "nagyon kicsi" sugárzást enged ki, és a torpedótérben lévõ két nukleáris robbanófejû Mark 45 torpedó felõl is szerény radioaktivitást mérnek (ám az ebben lévõ Plutonium és Uránium sokkal kevesebb védellemmel bír, mint a reaktor).
1970 Április
A K-8 (November osztályú) szovjet vadász-tengeralattjárón rövidzárlat miatt tûz üt ki, ami a szellõztetõ rendszeren át két szekcióra is kiterjed. A hajó a felszínre emelkedik, és közben a tüzet eloltják, a reaktorokat leállítják, a kapitány pedig parancsot ad a hajó elhagyására. Mivel a szovjet hadiflotta éppen hadgyakorlatozik (amiben a K-8 is részt vett), a segítség azonban gyorsan a helyszínre ér, és a legénység nagy része (52 fõ) visszaszáll a hajóra. A vontatás közben az idõjárás igen kedvezõtlenre fordul, a K-8 elõször elszabadul a vontatókötélrõl, majd alámerül, hullámsírba víve minden rajta lévõt. A Bizcay-öböl mélyén, 4580 méteres mélységben a roncsban a két reaktoron túl még négy nukleáris robbanófejû torpedó is található. A mérések szerint a sugárzás alig mérhetõ a roncs környékén.
1971 December
Ötszáz gallonnyi radioaktív hûtõvíz kerül a Connecticuti Thames folyóba, mikor az USS Dace tengról átszállították volna az USS Fulton ellátóhajóra.
1975 Október
Az USS Proteus, egy rossz állapotban lévõ, felújításra váró tengeralattjáró-ellátóhajóról véletlenül kiszabadult egy jelentõs mennyiségû radioaktív hûtõvíz Guam szigeténél. A mérések szerint a környezõ tengerpartokon a sugárterhelés az egészségügyi határérték 50x volt.
1986 Október
A K-219 (NATO: Yankee I. osztályú nukleáris meghajtású, ballisztikus-rakétahordozó tengeralattjáró) a Bermuda-szigetektõl északkeletre komoly bajba került. A K-219 eredetileg 16db ballisztikus rakétát hordozott, amelyek folyékony hajtóanyagúak. Az egyik rakétatubusa azonban már le van hegesztve, mivel egy korábbi víz alatti ütközés folyamán, amely egy amerikai tengeralattjáróval esett meg, víz került a siloba, és a keletkezõ gázok berobbantak. Most a 6-os rakétatubus alján vízfolyást tapasztalnak, amely reakcióba lépett a rakéta-hajtóanyaggal, és salétromsav keletkezett. A tengeralattjáró feljebb emelkedik, mintegy 46 méteres mélységbe, ahol azt tervezik, hogy kinyitva a tubus fedelét kiöblítik azt, megelõzve a robbanást. Ekkor már barna füst szál fel a tubusból, és a rakétatermet elhagyja a legtöbb tengerész. A robbanás öt perccel késõbb bekövetkezik, ami kiveti a rakéta két robbanófejét a tengerbe. A tengeralattjáró a felszínre emelkedik, a két reaktort pedig leállítják, ám az egyiket csak úgy sikerül, hogy egy önfeláldozó matróz kézzel tekeri be a szabályzórudakat a reaktortérben, amely így a koporsója is lesz. A magatehetetlen tengeralattjárót vontatókötélre veszik, és elkezdik hazavonatni, miközben a legénység elhagyja, és átszáll a vontatóhajó a kapitány utasítására. Moszkva nem ért egyet, és utasítja a hajó politikai tisztjét, hogy vegye át a parancsnokságot, szálljon vissza a tengeralattjáróra a személyzettel együtt, és kezdjék meg a tengeralattjáró javítását. Mielõtt ezt megtehetné azonban, a K-219 olyan szinten elárasztódik, hogy már nem lehet megmenteni, és elsüllyed (a szovjet haditengerészet azzal gyanúsította a kapitányt, hogy õ maga árasztotta el a hajót). 1988-ban felkeresték a roncsot, és azt találták, hogy több rakétatubus is kinyílt, a rakéták pedig eltûntek belõlük, feltehetõen valahol a környéken pihenhetnek a tengerfenéken. Komolyabb sugárzást nem mértek.
1989 Április
A szovjet Komszomoletsz (NATO: Mike osztály, egy titánium testû, igen nagy merülési mélységet elérni képes) tengeralattjárón tûz üt ki, mikor feltehetõen valamilyen kenõ vagy hidraulika olaj permet kerül a gépterem végén egy forró felületre. Mûködésbe léptetik a tûzoltó berendezést, de a tüzet nem sikerül megfékezni. Lezárják a szekciókat elválasztó ajtót, de a kábelalagutakban utat törnek maguknak a lángok, és átjutnak a generátorokat tartalmazó 6.-os szekcióba, ahol az elektromos rendszer zárlatos lesz. Ez megával vonja a reaktorok vészleállítását, és egyben a hidraulikus rendszer mûködésképtelenségét is. Végül a kapitány vészfúvatást rendel el, és a hajó a felszínre emelkedik. A legénység nekiáll a tûz oltásának, de a belsõ sûrített levegõ rendszer, amire a legénységi maszkok is csatlakoznak, mérges gázzal telített. A legénység nagy része a hajó burkolatára és a toronyba mászik fel, míg páran megpróbálják a lassan süllyedõ hajót megmenteni, de ez nem jár sikerrel, mintegy két órányi felszínen lebegés után lassan alámerül. A felszínen a túlélõk a két mentõtutajba próbálnak bemászni, de az egyik felfordul. A hajón rekedtek bemásznak a toronyba épített mentõkabinba, és elhagyják a süllyedõ tengeralattjárót, de a mérges gázzal telített kabinból a felszínen már csak egy ember kerül ki élve az ötbõl. A 69 fõs személyzetbõl 41-en hallnak meg, a legtöbben kihûltek a fagyos északi tengerben, és az elfagyó végtagjaikkal nem tudnak kapaszkodni a hánykolódó tutajokba. A túlélõket egy halászhajó veszi a fedélzetére.
A norvégok lerágják a szovjetek fülét, egyfelõl a környezeti károktól félve, másfelõl mert nem kértek segítséget, miközben a norvég mentõhajók két óra alatt a helyszínre érhettek volna. A szovjetek megígérik, hogy felkutatják a roncsot és megakadályozzák a nukleáris szennyezést. 1991-ben a tengeralattjáróhoz lemerül a Mir-1 és Mir-2 orosz kutató tengeralattjáró. Azt találják, hogy a titánium testen hatalmas rések tátonganak, a reaktor sugárzásvédõ burka megrepedt, de egyenlõre sugárzást nem bocsát ki. A torpedóvetõ csövek nyílásai valahogy kinyíltak, de a két nukleáris robbanófejû torpedó sértetlennek tûnik. A test annyira sérült, hogy kiemelni reménytelen vállalkozás lenne, ezért az 1992-es és 93-as vizsgálat után inkább úgy döntenek, hogy egy szarkofágot emelnek a torpedóterem köré, mivel leginkább a torpedókból kerülhet ki sugárzó anyag a tengerbe. A mûvelet 1995-96-ban sikeresen lezárja a nyílásokat, és úgy vélik, hogy 2015-2020 körülig biztosítja a sugárzó anyag kiszökését.
A Kurszkról már elég sokat beszéltek, nem rágom a csontot.
Megj.: Noha ezek némelyike veszélyes lehet, meg kell jegyezni, hogy az USA, a Szovjetunió és Francaország is végzett mélytengeri nukleáris tesztrobbantásokat, amelyek elég jelentõs sugárterhelést okoztak (pl. Project Wigwam).