A hidegháború felélénkülésével az 1940-es évek végén és fõleg az 1950-es évek elején a WMD (tömegpusztító) vagy más néven ABC (Atom, Biológiai és Vegyi (Chemical)) fegyverek terén sok titkos kísérlet kezdõdött a hatások vizsgálata terén. A motiváció még valahol érthetõ is, hiszen kevés tapasztalatuk volt a nukleáris (ez volt a fõ tétel az újdonsága és kiemeltsége miatt) és biológiai fegyverek hatásai terén. Ha pedig az ellenség beveti ezeket, akkor nem lehet tudni, hogy pontosan mi is fog történni. Mire kell felkészülni, milyen ellentevékenységeket lehet és kell végrehajtani. Milyen orvosi lehetõségek vannak, egyáltalán kezelhetõ-e a hatás. A dolog abszurditását jelzi, hogy az egyik fontos tétel az volt, hogy lemérjék, milyen halálozási arány várható, és melyek azok a tünetek, amelyek jelzik, hogy az illetõ már menthetetlen. Az elsõ kísérletek még viszonylag egyszerûek és kontrollált körülmények között zajlottak, egy szobába beküldtek egy (általában önkéntes) embert, ahol radioaktív anyag sugárzásának tették ki, majd figyelték a hatást.
Késõbb jöttek azok a kísérletek, ahol már nagyobb méretekben dolgoztak. Egy különválasztott katona csoportnak injekcióval vagy intravénásan radioaktív elemeket tartalmazó oldatot adtak be, és azt figyelték, hogy a testük hogy reagál rá.
Mikor a nukleáris kísérletek egyre komolyabbak lettek, és rájöttek, hogy a robbanás által felszabadult radioaktív elemek a széllel messzire eljuthatnak, nekiálltak a sivatagi tesztterület környékén lévõ lakott településeket és farmokat monitorozni, hogy a robbantás után mennyi idõvel jelentkeznek az észlelhetõ nyomok, az miként csapódik le, és milyen hatása van az ott lakókra.
Úgy az 1950-es évek közepén, mikor a harctéri nukleáris fegyverek alkalmazása egyre valószínûbbnek tûnt (addig fõleg stratégiai eszköznek vélték a nukleáris fegyvereket), az amerikai hadsereg komplett századokat és ezredeket vezényelt a tesztrobbantások közelébe, ahol elvileg azt gyakorolták, hogy milyen módon lehet a lökéshullámtól védekezni. Gyakorlatilag kísérleti nyulak voltak, akik egy rókalyukban ülve ki voltak téve a robbanás fényerejének (a fenti linken is írnak errõl, a delikvens úgy, hogy robbanásnak háttal volt, és az alkarját az arca elé tette, hogy óvja azt, a robbanás pillanatában bekövetkezõ hihetetlenül erõs fényhatás miatt látta a saját karjában a csontjait, mint valami röntgen képen), utána pedig sokszor kivezényelték õket, elõre, a robbanás helyszínének irányába. A katonák, és sokszor még a felettük lévõ tisztek sem voltak tisztába vele, hogy valójában súlyos sugárdózist kaptak be ezzel. A haditengerészet (amerikában gyakorlatilag minden haderõnek kûlön atomprogramja volt) hasonlóan dolgoztak, rögtön a robbanás után (õk különféle szigeteken, vagy szigetek közelében röbbantottak) küldték a sugárzó területre az embereiket.
A következmények nagyon súlyosak voltak, sok tízezer, talán több százezer ember kapott kisebb-nagyobb dózist, amelyek bõven a megállapított egészségügyi határérték felett volt. Akadtak, akik a kísérletek után pár évvel hunytak el, voltak akiknek a végtagjaiban ödémák alakultak ki, ami miatt amputálni kellett azokat. Sokan elvesztették a nemzõképességüket, vagy gyermekeik rendelenességekkel jöttek világra. Már az 1960-as években elkezdõdtek a perek az esetek miatt, és noha az elején még nehéz volt az állam ellen gyõzni, egyre több és több bírósági per adott igazat az áldozatoknak. 1990-tõl egy külön Kongresszusi jóváhagyással indított egy programot, amely a túlélõknek kompenzációt, gyakorlatilag kártérítést fizet azoknak, akik ezekben a kísérletekben részt vettek (ill. olyan uránbányászoknak, illetve uránbányászattal kapcsolatos alkalmazottaknak akik anno mindenféle védõfelszerelés nélkül dolgoztak, igaz ez esetben nem annyira radioaktív sugárzásról, hanem inkább nehézfém mérgezésrõl beszélhetünk).