Nem a kinyírós változatot választottam, hanem beolvasztottam az istent, de végig Aratheal maradt a segítõm, meg szerintem a vége is mindig ugyanaz marad.
Annyira le vagyok nyûgözve a befejezéstõl, h még mindig ezen elmélkedem. Ennyi érzelmet, szimbólumot, meg gondolkodni valót még egyetlen játéktól se kaptam. A történet szereplõi: Merzul, Baratheon, Arkt, Kim, Anthareal olyan epikus magasságokba emelkedtek a szemembe, mint Frodó, Gandalf vagy Aragorn.
Az a triviális eszme (szabad akarat vs. sors) ami köré az egész sztorit, történetet meg világot szõtték a végkifejletbe olyan elementális erõvel taglózott le, amit eddig csak egy-két könyv illetve film tudott elérni. A vége pedig olyan mesterien gyönyörû, egyszerre tragikus és reménnyel teli, egyszerre döngöl a földbe, és emel a mennyekig, h szinte még egy könnycseppet is elmorzsoltam.
Az meg hogy a végsõ helyszín egy jelentéktelen kis barlangba játszódik különösen üt a törptárnák végtelen, üresen kongó csarnokai után (a fontos dolgok nem feltétlenül tûnnek annak). Maga a fõszereplõ jelentéktelensége a Gyûrûk Ura-beli mottót idézi fel: "a kicsinyek is képesek alakítani a világ alakulásán". Kimnek a tragédiája a pillanat megragadására buzdít. Az Arkttal való közös küzdelem pedig mutatja hogy a legnagyobb küzdelmekben sem maradunk egyedül.
Egyedül azt nem értettem h a Seraphim Arktból hogy lett árnyékisten, ha nem ölte meg a Fõistent? Vagy már elõtte Árnyékisten volt?