A Lexington-osztályt, mint csatacirkálókat eredetileg is 33 csomóra tervezték, a Lexington és a Saratoga építését is így kezdték el, és csak a vízre bocsátás után építették át őket hordozóvá. Amúgy igen, ezekkel a hajókkal az volt legfőbb probléma, hogy a kitűzött célértékekhez egyszerűen nem volt elegendő a kor technológiai fejlettsége. A 33 csomóhoz akkoriban igen sok kazán kellett, amit viszont, az áramvonalasság tartása miatt, extrém hosszú hajótesttel tudtak csak elhelyezni. Összehasonlításképp: az első világháború után tervezett és épített Lexington teljes tervezett hossza 266 m (a hordozóként elkészült két hajóé 270 m - a repülőfedélzet +1-2 m miatt) volt, az utolsó generációs, minden téren a legfejlettebb tervezési és építési módszereket ötvöző Iowa pedig 262 m hosszú lett. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a Lexingtonok sebességéhez az is kellett, hogy az armor extrém mértékben vékony. A velük kb egykorú Hood is hasonlóan vékony páncéllal épült eredetileg, és az angolok sovány disznó vágtában pakoltak még rá páncélt a felújításokkor, s ezzel együtt a sebessége is csökkent. Ezzel szemben az Iowa új kialakítása és az új technológiájú gépekkel szintén 33 csomót (max 35) tudott, nehezebb páncélzattal és karcsúbb testtel.