A konkrét példád jó, mert az influenzaoltás jelenleg nem kötelezõ, így a különféle megoldások összehasonlíthatóak. Kitérõként azért megjegyzem, hogy pl. a kanyaróval kapcsolatban kicsit nehézkes lenne érvelnem, mert lehetõségem nem volt kipróbálni valamelyik alternatívát, se magamon, se a gyerekemen. De attól még az influenzára elmondottak legalább az elviek szintjén érvényesek más betegségekre is. Nyilvánvalóan a konkrét megvalósítás eltér, hisz a betegség maga is eltér, eltérõek a tünetek, a következmények stb.
Tehát influenza. Olyan 10 évvel ezelõttõl számítva egyre gyakrabban voltam influenzás tünetekkel beteg, egy idõ után már szinte rendszeresen úgy kb. két-három havonta, a szezon idején gyakrabban, nyár közepén kb. egyáltalán nem. Ezért elmentem egy hollandiai orvoshoz, hogy ez van, mi a fene legyen, mert ha így folytatom, a végén még kirúgnak a munkahelyrõl vagy valami. A "nyugat" más világ (errõl már itt szó esett a topikban), az orvos nem oltást javasolt. Azt mondta, hogy három dologra kell odafigyeljek: 1) pihenjek rendesen 2) egyek rendes ételeket 3) sportoljak eleget.
Így is lett. Úgy tapasztaltam, hogy mindhárom tényezõ valóban fontos az "egészség megõrzésében". Így általánosságban ezt "tudjuk" is (tudjuk, de nem értjük annyira, hogy e szerint is cselekedjünk, errõl már írtam a másik topikban). Amikor sikerült teljesen betartani a szabályokat, nem voltam beteg. De viszont (általában influenzaszezonban, néha máskor is) mikor hiba került a gépezetbe, és a szabályokra legyintve éltem életem, mindig visszatértek a tünetek. Már nem olyan erõsen, mint régen, de 1-2 napig így is lázzal küzdve feküdtem otthon.
Tehát kialakult egy szemmel jól követhetõ minta. Ahogy egyre tudatosabb voltam, és érzékeltem azt, hogy mit csinálok és ennek mi a következménye, úgy lett egyre világosabb a folyamat maga, aminek a legvégét mi betegségnek hívjuk. Sajnos az ember olyan, hogy a határait feszegetve éli le az életét, én sem vagyok kivétel. Én is gyakran (még most is néha) elmegyek egészen addig, míg már majdnem lebetegszem. Ha észnél vagyok, ha nem a körülmények határozzák meg az életem, hanem van szabad mozgásterem, akkor a krach elkerülhetõ. Az ember érzi az elsõ jeleket, pl. a kis kifáradást vagy a kis stresszt, esetleg az alig érzékelhetõen másmilyen (majdnem kaparós, de még az sem) torkot. Ez utóbbi már gyakran túl késõn van, ha az ember túl gyorsan gurul a lejtõn, akkor ez a pont már túl késõn van. De! Azt is észrevettem, hogy mivel az általános egészségem jobb (amit csinálok, az úgy általában javít az egészségemen), így ha végül ki is tör rajtam az influenza, a lábadozási idõ lecsökken úgy 3 napra.
Egy hónapja így is volt. Fel tudom sorolni hogy mit hibáztam. Nem egy és nem két napig, hanem legalább két hétig. Minden nap ott volt a jelzés, de csak legyintettem. Aztán az egészet megfejeltem egy jó nagy megfázással. Ki is tört a balhé. Azt is látom, hogy miért nem voltam olyan mentális állapotban, hogy kézben tudjam tartani a dolgokat, hogy érzékeljem a jeleket és tegyek is azért, hogy visszaforduljon a folyamat.
A legfontosabb dolog, amit általánosságban tennem kellett, az a tejtermékekrõl való lemondás és az elegendõ alvás volt. Ez önmagában nem elég, de ennek volt leginkább érezhetõ a hatása. Az alkohol, kávé, tea is érezhetõ hatású volt, de a kevesebb hús is. A lényeg az, hogy mindig a legnagyobb problémát okozó területtel kell kezdeni, mert a kisebbek addig nem is érzékelhetõek, míg a nagyobb el nem tûnik. Példaként azt szoktam mondani, hogy amíg az ember alkoholmámorban úszik, addig nem érzékel nagyon sok egyéb apró problémát, amit józanul ugye érzékel (pl. hogy szorít a cipõ). Na, ennek a józanságnak úgy látom vannak további fokozatai. Pl. az alkohol majd a kávé teljes elhagyása után újabb és újabb "józansági" fokra érünk el. De még lehetne sorolni, hogy mi az, ami most már teljesen nyilvánvalóan érzékelhetõ negatív hatást vált ki bennem.
Ha folyamatosan ér minket a negatív hatás, akkor azt nem érezzük negatívnak, mert az lesz az általunk egyetlen ismert valóság-minõség, azaz ez lesz a referencia, amihez viszonyítunk. A viszonyítási alap az a számunkra természetes, a helyesnek, jónak megítélt és elfogadott. Az alkoholmámoros példán ez is érthetõ lesz: aki folyamatosan alkoholmámorban úszik, annak az a referencia valóság-minõsége, de aki csak ritkán issza le magát, az érzékeli, hogy nem az a természetes állapot.
Ezzel nem csak a tudat, de a szervezet maga is így van. Szokás mondani, hogy bármihez tud a szervezet alkalmazkodni. Nos, majdnem. Még ha "alkalmazkodik" is a szervezet, törekedvén a túlélésre, idõrõl idõre lead egy vészjelzést, hátha van aki veszi az adást. Ilyen vészjelzésekbõl sokféle van, általában betegségeknek hívjuk õket. Hogy pontosabban fogalmazzak, a szervezet idõrõl idõre megpróbálja visszaállítani az egyensúlyt, megpróbál "meggyógyulni", tehát megpróbálja a szervezetet folyamatosan érõ negatív hatásokat közömbösíteni. Egy "betegség" az lehet egy ilyen vészjelzéssel egybekötött egyensúly visszaállítására tett kísérlet. Esély arra, hogy megértsük, hogy valami nincs rendjén. Minél erõteljesebb és hosszabb ideig tartó volt a probléma, annál erõteljesebb a "jelzés" és a "betegség" is. Ezeket a jelzéseket, mikor még csak enyhék (lásd. "kezdõdõ betegségek" tünetei), elnyomjuk ("nincs idõm a fej-, torok-, akármi fájásra"), az elnyomhatatlan tüneteket, mint amilyenek a "betegségek", azokat pedig tünetileg kezeljük, ha lehet (lázcsillapító, antibiotikum stb.). De sok betegséget tartunk számon, aminek a tünetei sem kezelhetõek már, ezek az ún. "gyógyíthatatlan" betegségek. Ezekre is van "megoldás", mégpedig az, hogy megtanítjuk az embereket arra, hogy hogyan tudnak együttélni a "betegségükkel".
A fentiek miatt mondom azt, hogy az egészségügy azok számára van, akik nem hajlandóak maguktól meggyógyulni. Ezeket a rendszer "erõszakkal" "meggyógyítja", olyan módszerekkel, melyekhez nem szükséges a gyógyulni akarás és a gyógyulásért való tevés. Hisz a magunktól való meggyógyulásnak ez a feltétele, hogy akarjuk azt és tegyünk érte. Aki nem akar és nem is tesz, abból lesz ügyfél az egészségügyi rendszerben. (Nyilvánvalóan nem a lábtörésekrõl beszélek.) A folyamat azzal kezdõdik, hogy megjelenik az egyénben az egyéni felelõsségvállalás igénye. És ez az, amire nem ad lehetõséget a hazai rendszer, ellenben a nyugati igen.
Tehát a kérdésem az, hogy mi van azokkal, akik hajlandóak lennének meggyógyulni? Akik hajlandóak a felelõsségvállalásra? Õket miért nem támogatjuk? Miért nem folyik oktatás, de legalább tájékoztatás a téren? Miért vezetünk be olyan szabályokat, melyek mindenkire, a konkrét helyzetétõl függetlenül érvényes?
Erre is van válaszom, de ez egy másik téma.
A fentiekben megpróbáltam csak a legfontosabb hivatkozásokat leírni, így a történet nem teljes, fõleg a vége. További részletekrõl is beszélgethetünk, ha van rá igény.