A független Ukrajna történetének elsõ évtizede még inkább a szovjetrendszer maradványainak és hatásának továbbélése, semmint a nemzetállam építésének jegyében telt – hangzik el nemegyszer válaszul az ukrán államépítés hiányosságait és lassúságát firtató kérdésekre. Csakhogy a kárpátaljai magyarságot a legtöbb támadás és igazságtalan intézkedés éppen azután érte, hogy a posztszovjet korszak dinoszauruszait az állítólagos nemzeti erõk váltották fel az ország kormányánál a XXI. század elsõ évtizedének derekán.
Bizony, kedves Oleg Diba, az igazi Majdan, a narancsos forradalom napjaiban Kárpátalján a magyar zászlók még együtt lengtek az ukránokkal, s a kárpátaljai magyar szavazatok többségét Viktor Juscsenko, az ellenzéki elnökjelölt kapta. Emlékezhetünk, hogy 2004-ben, az elnökválasztás második fordulóját megelõzõ napokban az a bizonyos ungvári diákból lett KMKSZ-elnök, Kovács Miklós Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének jelenlétében választási megállapodást írt alá Kijevben a késõbbi államfõvel, aki a kárpátaljai magyarság támogatásáért cserébe számos kötelezettséget vállalt. Így írt errõl szinte napra pontosan kilenc évvel ezelõtt a Kárpátalja hetilap: „A megállapodásban a KMKSZ vállalja, hogy az ukrán elnökválasztás november 21-i második fordulójában minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja Viktor Juscsenko elnökjelölt megválasztását Kárpátalja magyarlakta településein. Ennek fejében Viktor Juscsenko megválasztása esetén támogatja a KMKSZ-nek a Tiszamelléki járás létrehozását célzó kezdeményezését, elõsegíti a sztálinizmus magyar áldozatainak rehabilitálását és kárpótlását, valamint azon mechanizmusok létrehozását, melyek biztosítanák az ukrajnai kisebbségek, köztük a magyarok érdekeinek hatékony megjelenítését a Legfelsõbb Tanácsban. Az ellenzéki elnökjelölt ugyancsak vállalta a kárpátaljai magyarság nyelvi jogainak bõvítését és gyakorlati megvalósításukat, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola átfogó támogatását, a magyar oktatási intézményrendszer fejlesztését, s az annak irányítására hivatott külön állami intézmény létrehozását."
Csakhogy a forradalom euforikus napjait a csalódás, a kiábrándulás évei követték, Juscsenko fenti vállalási listájából végül semmi sem teljesült. Sõt, az elnök mögött álló nemzeti erõk hatalomra kerülve nemcsak hogy nem teljesítették a vállalt kötelezettségeket, hanem módszeresen nekiláttak megnyirbálni a magyarság jogait és lehetõségeit.
Talán elég, ha emlékeztetünk, hogy az emelt szintû érettségi bevezetésekor az oktatási hatóságok nem biztosították a magyar diákoknak a lehetõséget, hogy anyanyelvükbõl érettségizhessenek, és sokáig még a tesztkérdések fordítása is bizonytalan volt. (A fordítás minõsége egyébként máig elmarad az elvárhatótól.) Mivel pedig egyúttal kötelezõvé tették a vizsgát ukrán nyelvbõl, anélkül, hogy lehetõséget biztosítottak volna az államnyelv megfelelõ szintû elsajátítására, gyakorlatilag kizárták az ukrajnai felsõoktatási rendszerbõl a magyar fiatalok egy jelentõs részét.
Akkor sem derûsebb a kép, ha azt vesszük sorra, mit sikerült elérnie a nemzeti oldalnak az államépítés, a civil társadalom megerõsítése, a demokratikus értékek meghonosítása terén. Ebbõl az idõszakból legtöbbünk elsõsorban a rendszeres parlamenti verekedésekre és végeérhetetlen válságokra, a gázháborúkra, a szinte mindig gyanús lefolyású választásokra emlékezik.
Nemcsak a kárpátaljai magyarság, hanem az egész ország közvéleménye elõtt hitelüket veszítették azok a „hazafiak", akiknek a neve ezt a kaotikus idõszakot fémjelezte (s akik közül egyébként sokan ma is meghatározó politikusai Ukrajnának). Ennek megfelelõen 2010-ben nem csak a kb. 150 ezres kárpátaljai magyarság szavazatain múlott, hogy a narancsos pártok vereséget szenvedtek az elnökválasztáson, majd a parlamentben is kicsúszott kezükbõl az irányítás. Magyarán: az ukrán nemzeti erõk élvezték a kárpátaljai magyarság bizalmát, de gõgös, önzõ, szószegõ, értelmetlen és a demokratikus értékekkel össze nem egyeztethetõ politizálásukkal eljátszották azt.