Hát végül is, ha arra gondolunk, hogy a legkisebb hatás elvében a megvalósult világot a konfigurációs tér egy pontja jelenti, és ebben a térben minden lehetséges dimenzió benne foglaltatik, akkor lényegében helyben vagyunk. Pontosabban egy gödör alján.
A szuperpozíciók állapottere egyszerű: Egy euklideszi tér, és diszkrét esetben az állapotvektor hossza 1, mert egyre van normálva. A lehetséges állapotok mindegyikének megfelel egy dimenzió, tehát sokdimenziós euklideszi térről van szó, melyben csak az egységnyi sugarú gömbfelszín a lényeg, mert ide mutat az állapotvektor. A szuperpozíció az, amikor az állapotvektor nem konkrétan csak az egyik dimenzió irányába mutat, hanem köztes irányba. Persze ez attól is függhet, hogy milyen bázisok szerint gondoljuk éppen az állapotteret. A Hilbert-térrel ugyan ezt kérdezed.
Elég absztrakt ezeket elgondolni külön-külön is, nem hogy még egybe, de ha valaki a legkisebb hatás elvét mélyebben szeretné érteni, annak tényleg nem árt képzelni, hogy mindent berakunk egy térbe, és aztán a való világ már csak egy pont.