Akik valóban tudományos területen dolgoznak, azok számára nyilvánvaló a rendkívül rögös és hosszadalmas út a hipotézisektől az úgymond bizonyított elméletekig, és számukra nem gond kezelni a bizonyítottságnak a nagyon széles skáláját, illetve hogy ugyanarra a problémára nem csak egy, hanem esetenként több, és még akár egymásnak ellentmondó modelljük/elméletük is lehet, és meg kell jegyezni külön-külön, hogy mikor melyik elmélethez kell nyúlnunk, ha helyes eredményre szeretnénk jutni. A kívülállók többnyire nem képesek lelkileg elviselni a tudományos problémák ilyen "ingatagságát", ezért azt sem értik, hogy hogyan fordulhat az elő, hogy több mint egy évszázaddal a relativitáselmélet megjelenése után, még mindig nem tekintjük "teljesen és véglegesen bebizonyított" elméletnek, és miért akarjuk újra és újra ellenőrizni, hogy ilyen, vagy olyan körülmények között igaz-e, és hogy miért NEM erre a munkájára adták Einsteinnek a Nobel-díjat, és akkor mégis miért tekintjük úgy, mint az egyik legnagyobb hatóerejű és fontosságú tudományos elméletet (tipikusan a kvantumelmélettel együtt).
Amúgy egy érdekes történet arról, hogy hogyan vált egyre matematikaiabbá a fizika nyelve:
Galileo Galilei (1564-1642) fiatalon orvos egyetemi tanulmányokat folyattott, amikor az egyik istentiszteleten véletlenül meglökték az egyik csillárt, ami az istentisztelet alatt végig lengésben maradt (1581). Ehhez hasonlót már mások is láttak, mint ahogy azt is, hogy az ilyen ingó-bingó dolgok azért rendszerint idővel mégis nyugalomba jutnak. Ebben az esetben sem volt másként, de Galilei, akinek az érdeklődése mérsékeltnek volt mondható a dogmatika iránt, észrevett valami mást is:
Habár logikusnak tűnne azt gondolni, hogy a csillár kezdetben lassabban fordulgatott vissza, minthogy kezdetben nagyobb utakat kellett megtennie, de Galilei BENYOMÁSA az volt, hogy ez mégsincs így, hanem MINTHA végig a lengés során, a legés amplitúdójától függetlenül a lengési idő változatlanul UGYANAZ maradt volna. Ezt a gyanúját úgy próbálta meg ellenőrizni, hogy a lengési időt igyekezett a saját pulzusszámával összehasonlútani (XY lengés UV pulzus alatt). Az istentisztelet végére Galilei egészen izgatottá vált, amin a pap alighanem el is csodálkozhatott :-))).
Abban az időben még NEM voltak egyébként jó időmérő lehetőségek, de pl. egy edényből egyenletesen folyatott vizet, vagy leszóródott homokot lehetett használni, és utólag mérleggel pontosabban megmérni. Galilei természetesen utólag pontosabb ellenőrző MÉRÉSEKET és SZÁMÍTÁSOKAT is végzett, és azt tapasztalta, hogy minél pontosabban méri az időt, az inga lengésideje annál pontosabban mutatkozott állandónak. Aztán kiderítette, hogy a lengésidő milyen viszonyban van az inga hosszával és tömegével, ezért arra is rájött, hogy mindebből a korábbiaknál sokkal jobb ÓRÁT lehet konstruálni (1637), de ennek megvalósításához már sajnos túl öreg volt. Vagyis a kiindulóponttól a gyakorlatban is használható forradalmi áttörésig egy ÉLET MUNKÁJA volt szükséges - az ő koponyájával.
Az első ténylegesen is használható és piaci terméket jelentő ingaórát majd végül Christiaan Huygens alkotta meg 1656-ban, 75 évvel Galilei első "alapkutatási" eredménye után. Ezután az órák fejlődése rendkívül felgyorsult, mert hiszen már értették, hogy mi a lényeg, vagyis milyen feltételeket kell biztosítani a bonyolult óraművekben. Főleg az első évtizedek voltak nehezek, amíg maga Galilei is megértette, hogy nem a vízóra és a homokóra a jó óra, amellyel az ingáit mérni akarja, hanem pont az ingái a legjobb órák, ezért azokkal kell mérnie az időt. (A zeneiparban is még előfordul az ún. metronóm.) Ez olyan jellegű átértelmezése a dolgoknak, mint amikor Albert Einstein a 20. század elején egyszer csak ráébredt, hogy pont a fény sebességét célszerű alapmennyiségnek választani, és azzal mérni más sebességeket, és nem fordítva.