Ez elég összetett kérdés, viszont nem muszáj "megrekedni" az általad vázolt szinten, rengeteg irányba el lehet indulni. Van aki csak önmaga szórakoztatására zenél, és nem érzi szükségesnek közönség elé vinni, a produktumát, van aki meg színpadi ember. Az elõadó mûvészet rész folyamatosan fejlõdik, mindig lehet új dolgokat tanulni, nem csak magadtól, hanem iskolák, kurzusok, workshop-ok révén, stb.
De ha valakit az alkotás vezérel, nem az elõadás, tanulhat zeneszerzõnek (és itt most nem kizárólag a komolyzenei szimfonikus mûvekre kell gondolni; pl a filmezene, reklámzenék, számítógépes játékokhoz való zenék elkészítése mind-mind más kvalitásokat igényel), dalszövegírónak, esetleg kedvet kap más hangszereken való játékhoz is.
Ha van benned tanári ambíció, lehetsz tanár is, gazdasági szempontból talán ez az egyetlen zenéhez/zeneiparhoz kapcsolódó "stabil jövedelmû" álláslehetõség. Itt viszont nagy a szórás, elég gyakori, hogy a zenészek a sikertelenség miatt - legtöbbször nem a tudásbeli hiányosságok miatt, hanem más tényezõk következtében - mind tanárnak mennek, pedig tanárként nem elég ha jó zenész vagy, a tanítás módjára is rá kell érezni.
Aztán a zenélés révén rengeteg új dolog keltheti fel az ember érdeklõdését a zeneiparban, amiben elmerülhet pl.: koncertszervezés, zenei marketing, hangosítás, stúdiótechnika, zenetörténet, zenei újságírás, rendezvényszervezés, de mondjuk halottam már külön zeneipari ügyekkel foglalkozó ügyvédi irodáról is. Meg vannak ennél elvontabb dolgok, pl. vannak tudományos kutatások amik olyan kérdésekre keresik a választ, hogy adott összahngzat, harmóniasor, dallam, kadenciális sor, stb. milyen érzetet vált kia az emberekbõl és miért? Vagy ott van a klasszikus vizsgálat, ami arra az eredményre jutott, hogy a tehenek több tejet adnak, klasszikus zenét hallgatnak.
Zenei ízlésrõl vitatkozni, pedig mivel szubjektív, eleve nem érdemes, így kicsit körülményes is felvetni a helyzetet; egy jazz sztenderd például mondjuk jóval bonyolultabb zenei struktúrából építkezik, mint egy átlagos popszám, de ez nem feltétlenül determinálja majd, hogy jobban is fog tetszeni a hallgatónak. És ez bizonyos szinten természetes is, mivel a popzene célja eleve a minél szélesebb hallgatóság megtalálása, ezért nem is fog alkalmazni olyan stíluselemeket, amik csak egy adott rétegmûfajra jellemzõek, hanem próbálja minél jobban "lebutítani" a struktúrát, minél jellegtelenebbül elkészíteni a zenei terméket. És ez ugyan úgy mûködik a másik irányban is, minél inkább "réteg" egy egy adott zenei mûfaj, annál inkább valószínû, hogy a potenciális hallgatók kisebb része kap rá, talál valami közös pontot magában meg a zenében. Viszont az, hogy valamit kevesebben halgatnak, szintén nem determinálja a "mûvészeti értékét" (feltéve, hogy használhatunk e mérési skálát a mûvészet, mint érték kifejezésére és meghatározására), a gazdasági értékét azonban annál inkább.
És valahol itt jöhet képbe a média/popzene kapcsolata és párhuzama. Alapjaiban egy mûvész, még ha elõadó is, attól függetlenül, hogy extroveltált, nem "érdekes" a mindennapi élete. A média viszont felismerte, hogy mivel a popzene sok emberhez eljut, ezért nagyon jó reklámfelület. A média pedig az elmúlt évtizedekben sikeresen kinevelt egy több olyan generációt, aminek igénye van az olyan témájú hírekre, hogy pl.: "XY sztárelõadó pirosra festette a lábkörmeit", szóval az olyan információkra, amik nem zenei témájúak, csak a zeneipar szereplõihez, "bálványaihoz" kapcsolódnak. És mivel a média-popzene vonalban rengeteg pénz van valamint a zenehallgatók is igényt tartanak már az elõbb említett kategóriájú hírekre, nem hiszem hogy ez a közeli vagy távoli jövõben ez nagyon meg fog változni. Ahhoz valami nagyon drasztikus paradigmaváltásra lenne szükség globális szinten a zeneiparban, ilyet meg maximum egy diktatórikus rendszer tudna létrehozni (pl gondoljunk a Kínai kormány szigorú médiabeli és zeneipari szabályozására és felügyeletére).
A gazdasági és fogyasztói oldal is eléggé fontos faktor ebben a kérdésben. Elõbbi szempontból ott van pl, hogy sokkal olcsóbb egy szórakozóhelynek meghívni egy DJ-t és megvenni a hozzá szükséges színpadtechnikát, mint mondjuk ugyanezt egy zenekar esetében. Aztán a pop-faktor is ott van, minél speciálisabb rétegzenébõl jön az elõadó, annál kevesebb embert érdekelhet. De ezek nem új keletû dolgok, így "haltak ki" a múlt század folyamán a bárzongoristák az éttermekbõl, mulatókból, ahogy megjelent a rádió. Annak ellenére, hogy nem szólhattak bele a mûsor szerkezetébe, jóval olcsóbb volt, nem igényelt fizikai helyet, nem kellett hangszert fenntartani hozzá, nem kellett fizetni a zongoristát, sb. És akkor mért artisjust sem volt...
Fogyasztói oldatról pedig ott van a zenehallgatói "rezignáltság" is. Én nem gondolom, hogy a fejlett nyugati társadalmakban, a mai elérhetõ információáradat és az internet segítségével a zenehallgatók "mûveletlensége" miatt kizárólag a média és a popzenei piac hibáztatható. Ha fizikai korlátokba ütközik az mûvelõdés, az szerintem nem az egyén hibája, pl nagymamám világ életében falun élt, ahol csak a bartók rádiót lehet fogni és mindenki "klasszikus" magyar mulatós, lakodalmas zenét játszik. De amikor karnyújtásnyira van a youtube, kvázi "ingyen", akkor nem vagyok rákötelezve hogy kizárólag azt hallgassam, amit a rádióban adnak, vagy ami a discoban szól. És eez viszont már saját felelõsség, hogy mennyire leszek mûvelt. Valószínûleg belefut így az ember rengeted olyan zenébe, ami nem nyeri el a tetszését ez természetes jelenég. De ha valaki mondjuk átrágta magát ezeken a zenéken, és annak ellenére mondja azt, hogy neki mégis a popzene a fav., az szerintem még mindig jobb, mintha valaki elvbõl nem hallgat ilyen vagy olyan zenét, vagy csupán annak okán, hogy adott zenét sokan/kevesen hallgatják, akkor az biztos rossz.
Az internet és a rengeteg elérhetõ infó viszont kétélû fegyver, mert akinek nincs kilátása a zenetörténetr, meg hogy mi, hogyan, miért, mibõl keletkezett vagy fejlõdött, az nagyon el tud veszni benne. A zenetöri tanárommal rengeteget filóztunk errõl, hogy hogy az átlag zenehallgató, aki nem zenész maga is, mennyivel másként szemléli, hallgatja a zenét, és hogy a zenész zenetörténeti tudása mennyivel specifikusabb akár egy-egy mûfajon beül, akár az egész zenei palettára nézve. Egyfelõl ott van az, hogy pl egy rockzenésznek illik tudni pl a led zeppelinrõl vagy a pink floydról, egy klasszikus zenésznek a köztudatban lévõ Mozarton, Beethovenen, Kodályon és Bartókon kívül mondjuk Stravinskijról vagy Schubertrõl, a jaaznnél Miles Davis, vagy Coltrane, stb. a végtelenségig lehetne folytatni. De ma, ha megkérdezel egy átlag huszonévest, jó ha felismer egy-két nagy nevet azokból a zenékbõl, amik kamaszkora elõtt voltak híresek, de azokról is nagyrészt annyi infóval rendelkezik, hogy ahan, már halottam a nevüket egyszer, véletlenül egy-két számukat (ha felismerte egyáltalán), meg hogy "léteznek/léteztek". És kb ennyi.
Ezen mindig meglepõdök, bár nem tudom, hogy csak azért érzékelem-e ennyire drasztikusnak, mert nekem a fél életem az ilyen témák körül forog, vagy csak szimplán sajnálom az embereket, hogy mennyi mûvészeti produktumtól és ezáltal esetleges általuk okozott örömtõl vagy boldogságtól fosztják meg magukat...
Viszont az internettel együtt jött a rengeteg infó is, és minél jobban elmerülsz egy témában, annál jobban elönt az egész, és aki nem tud rendesen szelektálni, szûrni és csoportosítani, az nagyon könnyel elveszik benne. Régen be lehetett határolni, amíg fizikai korlátjai voltak a zenének adott mûfajokat egy egy példával, pl "a Queen a rocknezekar, a Hobo a blues, a sátánmetál meg az, amit a szomszéd gyereke nyom a haverjaival a pincében szombat reggelenként". Ma viszont már annyira bele tudja ásni magát az ember akár a wikipedia cikkeken keresztül, egyre részletesebben, hogy adott mûfajokban kik voltak a nagy újítók, meg melyek a "klasszikus" számok, csak amikor az ember talál mondjuk egy hetvenes évekbeli zenekart, akikrõl még sosem halott, és letölti a 18 nagylemezes diszkográfiát, hogy akkor átrágja magát mindenen, az már célzott zenehallgatás, és így figyelve a zenét nem biztos hogy felfedezem benne azt a tetszési értéket, ami más körülmények között rögtön elõjönne, emiatt pedig nem ugyanaz az élmény fog érni. Szóval ha az ember maga nem is tud, akkor erõsen ajánlatos keresni egy olyan embert, aki nagyon ért hozzá, és példákkal illusztrálva elvezeti az egyént az információrengetegben, hogy átlátható struktúrával rendelkezve már kiépíthetõ legyen a zenei tudás és ízlés.
És akkor megint ott van az a rész, hogy a régi "klasszikusok" tudása, tehát az elmúlt cirka 100 év könnyûzenei, és az azelõtti komolyzenei mûvek mellett elég komoly nyomást helyez az "igényes" emberre, hogy a napi szinten megjelenõ "kortárs" zenébõl is minél több mûfajra kiterjedve naprakész legyen...