Medal of Honor: Warfighter

A sztori szerint ismét az arabok lesznek a legfőbb ellenfeleink, nagy amerikai hősökként pedig még abba is beleütjük az orrunkat, amihez egyáltalán nincs közünk, mindezt természetesen a jól hangzó terrorizmus elleni harc jegyében. A játékmenetre a történet semmilyen hatással sincs, ahogyan nekünk sem lesz beleszólásunk a cselekményekbe, lévén a Warfighter az első percektől az utolsókig úgynevezett előre szkriptelt jelenetekből épül fel, egy nagyon minimális szabadságot engedő csőrendszeren végigvezetve a játékosokat, akik tulajdonképpen kacsavadászatot játszhatnak az ellenfelekkel.


Habár a kampány nagyon hangulatosra sikeredett, de semmivel sem képes kiemelkedni a nagy átlagból, sőt, olyannyira klisés elemekből építkezik, hogy azt feltehetően már a Modern Warfare első részének idejében is megmosolyogtuk volna. Természetesen akadnak azért látványos elemek a 12 küldetés alatt, így biztosan feledhetetlen lesz majd a motorcsónakos üldözés, a szokásos drámai fordulat vagy az összes óriási robbanás, de igazán érdekes, hogy két teljes pályát csak az autós üldözésnek szenteltek a készítők. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, azt bizonyára a rajongók vérmérséklete válogatja, hiszen bár kiváló kivitelezést kaptak ezek a momentumok, de minden téren kilógnak a többi küldetés közül, és akarva-akaratlanul a Need for Speed-sorozat jut róla eszünkbe.

Ezenkívül természetesen többnyire már ezerszer látott feladatokat fogunk kapni feletteseinktől a kampány többi részén, így a szokásos lopakodós pálya mellett lesz például helikopteres és motorcsónakos akciózás is, de a Warfighter sem vallhatná magát igazi háborús játéknak, ha nem lövöldözhetnénk néhány percet egy hajó fedélzetén. Rendkívül frusztráló volt továbbá, hogy a fejlesztők pályánként legalább háromszor elsütöttek egy úgynevezett „Breach and Clear” jelenetet, vagyis olyan részletet, amikor társainkkal nekifeszülünk egy ajtónak, berobbantjuk azt, majd időlassítással likvidáljuk az ellenfeleket. Ennél jobban nem is akaszthatták volna meg az amúgy kellemesen pergős, de túlontúl átlagos momentumokból építkező kampányt.

Ezek után jogosan feltételezhetnénk, hogy a Danger Close alaposan odafigyelt arra, hogy legalább a többjátékos mód rendben legyen, hiszen azzal még alaposan meg lehet menteni egy háborús FPS-t. A valóság azonban az, hogy a multiplayer ugyanolyan összecsapott és semmitmondó lett, mint az egyjátékos ütközetek, ám ennél is rosszabb, hogy itt is nagyon súlyos hibákba botolhatunk. A Warfighter tehát a szokásos klisékből építkezik ezen a téren is: a hét játékmód név szerint ugyan többnyire újszerűnek hat, de a tartalmat tekintve az évek óta bejáratott lehetőségeket takarják.


A játékélmény persze szokásosan intenzívnek tekinthető, sőt örömmel nyugtázhatjuk azt is, hogy itt nem a különféle – egyébként jól kialakított – kasztok, perkek és tulajdonságok fogják eldönteni egy csata kimenetelét, az egyedi ötletek viszont ettől függetlenül is hiányoznak, hiszen nincs meg az a bizonyos kényszer az emberben, ami arra ösztönözné, hogy újra és újra részese legyen a többjátékos ütközeteknek. Vannak azért természetesen érdekes megoldások, így például a buddy system jelenléte, ami a csapatokat további 2-2 főre osztja, ám mindez olyannyira nem jár semmiféle extrával, hogy teljesen értelmét veszti.

Amennyiben ugyanis feldobták volna a készítők némi extrával ezt az apró momentumot – így például speciális jutalom bajtársunk fejéért és így tovább –, akkor akár egy egész, a Call of Duty Spec Ops mókájához hasonló játékmódot is fel lehetett volna építeni rá, így azonban csak egy jó ötlet lett a kevés közül. Ha a kurrens sorozathoz, vagy az istállón belüli Battlefield 3-hoz hasonlítom a többjátékos opciót, akkor a végeredmény finoman szólva is hiányosnak, ötlettelennek tekinthető.