Két kászon vidéki népi rege arról, hogy Petõfi nem Segesvárnál halt meg:
Esztendõnként visszatér "Akár hiszitek, akár nem, mégis elmondom nektek, hogy Petõfi Sándor nem hótt meg a segesvári csatatéren. Nem hótt meg, hanem csak elbúdosott. Elsõben a törökbúzafõdökön búdokolt, késõbben bevette magát a hegyek közé, s ott búdosott a rengeteg erdõségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között.
Hogy es hótt vóna meg, mikor százan és ezren jöttek meg a segesvári ütközetbõl székelyek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem üsmerte Petõfi Sándort s nem es szerette náluknál jobban senki õt, és õk mégsem tudtak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midõn a kozákok megszalasztották a székely gyalogosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában.
Hát nem es hótt meg Petõfi Sándor, a mû nagy költõnk, hanem még ma es él, úgy lehet, hanem ezt csak kevesen hiszik el róla.
Amint mondám az elõbb, Petõfi Sándor elbúdosott a csata után, bevette magát a nagy hegyek közé, a rengeteg sûrûjébe, s ott fel s alá mendegélt, hegyrõl le, völgybõl fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidékére. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejére, majd tovább vándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol laktak.
Ahogy ment, mendegélt, szökdösött egyik kõrõl a másikra, mászott felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek belsejében a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek ugye tük es hallottátok hírét? Mán hogy es ne hallottátok vóna, amikor ez ott lakott abban a nagy fehér völgykatlanban, ahol a sebes Vargyas bébújik azok alá a fehér színû sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Rondálókõ másik oldalán bukkanjon esment a napvilágra. Ott abban a szûk völgyben, egy mélységes mély barlang belsejében õrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kéncset, amit idõk folyamán a hegyi tündérek gyûjtöttek vót oda össze. Vót aranypénz, ezüstpénz, aranyedény, ezüstedény, no meg ékszerek, láncok, függõk, karperecek és gyûrûk fölös számban. Ott sorakoztak egymás mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben.
A hegyi szellem, egy gyönyörûséges szép fehércseléd, már régóta figyelte azt a bújdosó költõt. Nagyon megtetszett neki szép magas homloka, fekete haja, égõ szeme és szigorú alakja. Megszerette a költõt, és mindenképpen meg akarta szerezni a maga számára. Nagyon jól tudta azt es Petõfirõl, hogy már nõs ember, ám a szellem ezzel nem sokat törõdött.
Elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petõfi nem akart bemenni a föld alá, nem akart sötétben lenni. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy célját elérje. Tudta jól, hogy Petõfinek minden gondolata a haza sorsán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sorsát s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költõ teljesen megfeledkezett a fenyegetõ veszedelemrõl. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogtatta elõtte az aranyakat és ezüstöket es, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költõt. De héjába csillogatta az aranyakot, héjába kínálgatta vele, mert Petõfi örökkétig az elveszett csata mián búmcsálódott, és rá se nézett a sok kincsre meg drágaságra. A szép, fehér szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá:
- Hallod-é, te ifjú költõ? Hogy visszautasítád ezt a sok kéncset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gondold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyakkal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyõzhetnéd az ellenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod.
Olyan csábítóan mosolygott hozzá, hogy az ifjú költõ nagyon elgondolkozott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, nagyon a költõ elevenére tapintott, s addig ide, addig tova, addig a sok kecsegtetõ ígéret, amíg becsalogatta vele Petõfit a barlangba. Abban a szempillantásban azonban, ahogy betette a lábát a költõ a barlangba, a szellemaszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petõfi Sándort.
Telt-múlt az idõ, s az a szegény lépre csalt, becsapott költõ addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulásba bele nem betegedett. Leromlott állapotját jól látta a szellemasszony es, azt es tudta mán, hogy nem képes felvidámítani, azért úgy gondolta, hogy tíz esztendõ elég idõ arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petõfi Sándort sötét barlangjából, ahol fogva tartotta vót.
Petõfi Sándor, a mü nagy költõnk meg kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bánatában, hogy a tündérek kincsét nem kapta vót meg, sohasem ment haza szülõföldjére; hanem azóta es bolyong azok között a nagy hegyek között. Megy, meneget, eregél erdõbõl erdõbe, hegyrõl völgybe, völgybõl hegyre, szökdösik egyik kõrõl a másikra, felkapaszkodik a meredek hegyoldalakon, vándorol a havasokon. Egyik vidékrõl átmegy a másikra. Minden ádott esztendõben egyszer Kászon vidékére es eljõ. Megáll a kopac Nemere tetején, onnan nézi a völgyben meghúzódó kicsi székely faházakot, nagyokat sóhajt, aztán leül pihenni egy nagy kõre. Elõszedi papírjait, a ceruzáját, gondolkozik, majd róni kezdi a sorokat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagyvilágon. Ha papírjait teleírta, apró darabokra tépi, és szélnek ereszti õköt.
Ha megpihent, feláll a kõrõl, és továbbindul a mû nagy költõnk, lassan lépeget a puha, havasi füvön. Aki látja õt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szüve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a földre, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kárpátok bujdosó szellemének, Petõfi Sándornak."
A Kárpátok szelleme "A Kárpátok örökzöld lombokkal ékesített, sötét fenyvesei közé el-eljárt Petõfi. Ezt a mesét egy erdõkerülõ székely mondotta el nekem, mikor barátommal Al-Csík vidékét, régi székelyszóval - Kászonszéket bejártuk. (Józsi barátom ma Fogaras város jegyzõje.)
A Szent-Anna tavától áthaladtunk a Nyergeshegyen. Mint rendesen, gyalogszerrel igyekeztünk a kászoni híres borvízforráshoz. Útitervünk a kopasz és fagyasztó hideg szeleitõl nevezetes Nemere hegycsúcsra vezetett.
Kászon-Jakabfalvától az erdõkerülõ székely atyafi volt a kísérõnk. Csendesen lépegetve igyekeztünk a fenyvesek felé. Az erdõ szélén épült kies fürdõnél pihenõt tartottunk, s bár még nem volt ebéd ideje, pompás étvággyal falatoztunk hárman. A kászoni fürdõ boldogult Balázsy Lajos tulajdona vala, ki azóta meghalt és vele az utolsó királybíró is sírbaszállt az erdélyi részekbõl.
A székely ember hallgatag. Vezetõnk sem igen beszélt az úton, de gondom vala, hogy egy-két pohár borral kedvét találjam. És hogy vándor krónikásokkal tudta magát, hát bizalmasabb lett egypár ropogós székely góbéságom elmondása után. Aztán feltarisznyált Málnássy bácsi, a fürdõtulajdonos tiszttartója és rövidesen tovább mentünk kelet felé.
A fürdõn túl már elhagytuk az utat. Gyalogösvényen lépegettünk tova. Az ösvény egy árokparton kanyargott a zöld lombsátrak között felfelé. Az árokban csermely csörtetett le a bércekrõl, vizérõl könnyen felismertük, hogy borvízforrásokból ered, mert rozsdás iszapot rakott le az árok fenekén elszórt kövekre.
A kanyargó ösvény minden fordulójánál újabb tájkép tárult elénk. A felsõ részeken fenyvesekkel borított bércek láncolata hívogatólag intett. Itt az erdõ csendes magányában az erdõkerülõ székely atyafi otthonosabb lett. Beszélt sok szép dolgokról, csodás esetekrõl, amik a közeli bércek titkos rejtelmei.
Elbeszélte a juhászok történetét. Két testvér õrizte a nyájat, aztán egyszer az egyik testvér ledobta a másikat egy magas szikláról, hogy azután a juhcsorda neki maradjon. De a juhok mind a letaszított gazdájuk után ugráltak és ott vesztek a meredek szikla alatt...
Elbeszélte a fehér leány csodás megjelenését, akirõl mindig tüzet jósoltak, de be is következett minden alkalommal, valahányszor látták a csodás leányt.
Hát a kígyók gyûlése? No, még csak errõl beszélt szép dolgokat az erdõkerülõ. Úgy mondotta, hogy királyt választanak. Meg is mutatta lent, egy kerek mélységben a kígyógyûlés helyét.
Közbe fölérkeztünk a hegygerincre. Csupán egy hosszú völgy választott el a kopasz Nemere hegytõl, legalábbis úgy látszott a tiszta bérci levegõben, de késõbb homlokunk gyöngyözésével tapasztaltuk, hogy a látszat csalt.
A gerincen megpihentünk, vagy inkább széttekintettünk a vadregényes fenyvesek honában. Majd folytattuk a gyaloglást tovább kelet felé. Alig pár száz lépésre a pihenõhelytõl újra beszélni kezdett az erdõkerülõ székely:
- Ahajt van a Petõfi köve! - szólt hátra s tõlünk délre, a Lakóca hegy irányába mutatott. Érdeklõdve néztünk a mutatott irányba. Egy magányosan álló szikla ülõszék alakjával csakugyan odavonta a figyelmünket.
- Miért hívják Petõfi kövének? - kérdezem az atyafit - hiszen tudtommal nem járt errefele a nagy költõ soha.
-Nem-e? - veti vissza a kérdést a székely, de azért érdekes szóejtéssel beszélt tovább. - Hát nem hallották ennek a történetét?
Mind a ketten tagadólag ráztuk a fejünket, de nem beszéltünk, hogy annál inkább beszélhessen az atyafi.
- Pedig igen szép, igaz históriája van ennek! - magyarázta a Petõfi köve felé lépegetve - mert tetszik tudni: Petõfi nem halt meg Segesvárnál. Az csak olyan mese, amit senki sem hiszen, mert senki sem látta.
- Menjünk közelebb - bíztattam az atyafit, meg a barátomat.
- De nézzük meg - mondja a székely - mert ott mellette jobban is tudom a históriáját.
Közel mentünk a csodás alakú kõképzõdéshez. Jóska barátom fölkapaszkodott és helyet foglalt a székalakú kövön. Még könyöklõ is formálódott rajta.
- Hát ez a Petõfi köve - folytatá a székely. - Már csak azért sem halhatott meg Segesvárnál a csatában, mert akkor abból az ezrekre menõ magyar és székely harcosokból, akik menekültek onnan, hát mégis legalább egy tudott volna hírt hozni felõle. Hiszen mind ismerték nagy hírébõl, mind tisztelték tiszta szívbõl. De mondom, hogy nem halt meg, hanem menekült!... A csata után elbódorgott a vidéken, ahol nem ismerte a járást. Aztán az erdõkben bujkálva eltévedt.
No, aztán így jutott el bolyongása alatt a Firtosvári hegyi szellemhez. Ennek a szellemnek már csak hallották hírét?... Ott õrködött a vár körül elásott kincsek felett, a lakása pedig a "a fehér katlan" odújában volt. (Kis barlangüreg a Firtoshegy nyugati oldalán.)
Ez volt Petõfinek a legszerencsétlenebb lépése, mert a hegyi szellem, amint meglátta, mindjárt megszerette. Csakhamar magához csábítá szép szavakkal, nagy-nagy ígéretekkel.
Legtöbbet a haza sorsáról beszélt a csábító hegyi szellem, mert úgy tapasztalta, hogy ez tetszik leginkább Petõfinek. Aztán cselt vetett neki... Odaígérte az aranyait, amelyek nagy rudakban vannak elásva a várhegy körül. Azzal biztatta, hogy ezek árán annyi katonát szedhet Petõfi, hogy annyi még sohasem volt a magyar hazának. De mindezeket csak akkor kapja meg, ha legalább három napig vendége lesz a szellemnek.
Hát a gonosz szellem éppen jól számított. A költõ mindennél inkább szerette hazáját. Szíve vérzett a magyar nemzet rabsága miatt, így aztán a nagy hazaszeretet következtében hallgatott a szellem csalogató szavára. A gonosz szellem pedig, amint szépszerével becsalta sziklaodújába, hát bezárta, de úgy, hogy onnan tíz hosszú esztendeig elmenekülni, kiszabadulni nem is tudott.
Tíz esztendõ hosszú idõ. Azt hitte a szépséges hegyi szellem, hogy ily rengeteg idõ alatt mindent elfeled Petõfi, ami idekinn azelõtt történt. Igyekezett is elbûvölni mindenféle úton-módon. De csalódott. A költõ mindent felejtett volna, csupán édes hazáját nem bírta feledni a bûvös erõ hatása alatt sem.
Egyszer aztán nagy, igen nagy beteg lett a sziklabarlang tündérpalotájába zárt Petõfi. A zárt levegõt nem bírta tovább tûrni. A hegyi szellem így kényszerítve vala, hogy szabad levegõre kibocsássa kedveltjét. Hát kivezette Petõfit, de bánkódva tapasztalá, hogy nem bírta többé bûvös barlangjába visszaédesgetni. Csalogatta nagy ígéretekkel, óriás kincsekkel, de hasztalan. Bûvölõ ereje pedig elveszett. Hogy miért veszett el? Azt még a hegyi szellem sem tudta, hanem azután nemsokára rájött. Úgy jött rá, hogy a lelki harc miatt rövid idõn megõszült Petõfi, amint kiszabadult fogságából, követelte az ígért kincseket. Hadakat akart toborozni, hogy azután harcolhasson és kivívja hazája szabadságát. Ez volt a költõ egyetlen vágya, szívének hõ óhajtása. De míg a hegyi szellem a költõvel sziklapalotájában elzárkózott, azalatt az õrzés nélkül hagyott aranyrudak legtöbbjét feltalálták a szántóvetõ emberek. (A Firtos-hegy aljában valóban találtak régi aranyrudakat és vasértékben eladták a tisztátalan ércrudakat az örményeknek.)
A kincsek elvesztésével a hegyi szellem is veszített bûvölõ erejébõl.
Rengeteg kincseit bár elveszítette, bûvölõ ereje még megmaradt annyira, hogy Petõfit nem bocsátotta vissza többé az emberek közé. Megrontotta a költõ lángoló érzéseit és a Kárpátok bujdosójává varázsolta, hogy ezáltal mégis közelében tarthassa.
A hegyi szellem varázslata teljes volt.
Azóta Petõfi szakadatlanul kerüli drága hazája határait. Sokan, igen sokan látták már õt. Nyakában köpenyeg, kezében papír van. Erre sokszor ír bujdosása közben, ha megpihen.
Kászon vidékére is eljön minden évben egyszer. Itt pihen meg a rendes ülõszékén, melyet Petõfi kövének neveznek róla. Mielõtt ide érkezik, elébb a kopasz Nemere csúcsáról letekint szép hazánk vidékeire. Elmereng messze falvak és városok látásán.
Aztán, ha megpihent, tovább megyen.
Elébb kelet felé. Majd délre halad szellemszárnyakon. A Lakóca tetõn újra pihenõt tart, de onnan is elszáll és tovább bújdosik. Akik látták tovavonulni szellemalakját kísérteties fehér hajával, a szívük megrázkódott a fájdalom miatt. És ahol elhaladt az elvarázsolt költõ, megcsókolják a lábanyomait s leborulva imádkoznak mindannyiszor, hogy fájdalmat ne okozzanak Petõfinek - a Kárpátok bujdosó szellemének."
A történelmet ismerni kell, nemzetiségre, fajra, nemre és életkorra függetlenül. Lehetõleg a teljes igazságot. Mindent, amit közvetlenül, vagy közvetetten bizonyítani lehet.
Miért ne lehetne igaz ? S egyébként meg logikus is. De most majd várhatod azokat, akik kifejtik, hogy Te nem lehetsz igaz magyar. Méghogy Petõfi nem a harcmezõn halt meg? No de ilyet! Le is írta : ágyban párnák közt stb.
A tankönyvkiadóknak jól jönne, ha le kéne cserélni nyolccsilliárd raklapnyi törikönyvet -.-
[moderálva]
Petõfi õrnagyi rangban volt. Tehát, mint fõtisztet és a forradalom egyik fõszervezõjét, biztosan látványosan elítélték volna az osztrákok. Még az azonosítással sem lett volna problema, hiszen elég sok képen szerepelt. Tehát az osztrákok megtalálták volna a foglyok között. Ezért valószínûbb ( ha túlélte a csatát), h orosz fogságba esett. A hadifoglyokat meg természetesen nem Moszkvában helyezik el, hanem igyekeztek SZibériát benépesíteni a büntetés alatt álló emberekkel és családjaikkal.
tisztába vagyok ezekkel. Nem én tehetek a bürokrácia áldatlan hatásairól :) Én ugyanúgy szeretném tudni az igazságot mint Te.
Meg lehet fordítani is ezt az egészet. Vajon Hrúz Mária meghozna ilyen áldozatot fia elõkerüléséért? Vagy ha már kegyeleti szempontokat nézünk: ha meg is lenne zavarva a nyugalmuk, de ennek eredményeképpen talán együtt nyugodhatna a Petõfi család, nagy költõnk visszatérhetne hazai földbe. Nem lenne-e bûn, adminisztratív okokra hivatkozva elutasítani az egyik legnagyobb költõnket? A legtöbb országban bizony nem is lett volna kérdés, hogy az exhumálás mellett döntenek.
Természetesen úgy vélem, hogy a procedúra felvállalásának akkor van értelme, ha racionális érvek szólnak mellette. Jelen esetben is vannak ilyenek, mert, lehet, hogy mostanra már kissé szenilis Kiszely professzor, azért annak idején egy egész sor ritka, Petõfire utaló jegyet talált a csontvázon. Persze lehet egy rápillantás után nõnek bélyegezni a csontvázat, de számomra nem életszerû, hogy egy professzor egy nyilvánvalóan más nemû ember maradványaival térjen haza több ezer kilométer távolságból.
Ellenben tudjuk jól, hogy a tudományos élet sem mentes a gáncsosokodástól, az átpolitizáltságtól, a szakmai féltékenységtõl. Én megvetem az ilyesmit. Annak a híve vagyok, hogy a tények döntsenek, ha már az Akadémia lakonikus reakciójával inkább a lejáratás, mint a szakmai érvek felé mozdult el. A vizsgálat azt eredményezné, hogy visszatérhetne ebbe a vitába a szakmaiság az ideológia helyett, és rövid úton kiderülhetne kinek volt igaza, esetleg valaki rosszindulatú volt-e tudománypolitikai okokból. Én vagyok annyira idealista, hogy igazság kiderülése, és megérdemelt jutalmak (szakmai megdicsõülés avgy bukás) elnyerése fontos legyen a számomra.
Megjegyzem, verseket valóban találtak, ez tény, csak a genetika segítsége nélkül nem tartoznak hivatalosan Petõfihez. Úgy hírlik, ki is adtak 49 verset az õ neve alatt Oroszországban. Orosz tudás és a cirill betûk ismerete híján ennek alaposabban nem tudok utánajárni, így inkább nem jelenteném ki tényként.
Tekintve, hogy a csontváz már megjárta Amerikát is, érdekes, hogy a nemének genetikai megállapitásáról senki sem regélt egy szót sem! De már itthon is van, a Régészeti Intézetben is humángenetikai labor.
1. stimt 2-3. Ez gyakorlatilag egy és ugyanaz. A Fiumei úti nemzeti sírkertmûvédelem alatt áll, vagyis a törvény szerint az sem átalakítani, sem megbontani nem lehet, csak elnöki(?) engedéllyel. Azt én sem értem hogy miért nem foglalkoztatja a feljebbvalókat ez a dolog, de sajnálatos módon ez a helyzet. A harmadikhoz még annyit, hogy a csontszerkezet sokmindenrõl árulkodik, életkor, származás, halál oka, stb. De mindez nem változtat azon, hogy jó lenne végre megtudni az igazat.
Az orosz hadifogság lehetõsége azért sántít, mert érdekes, de Erdélyben volt a legkisebb az orosz kontingens létszáma (10-15ezer fõ), ezzel szemben jelentõs osztrák erõ volt jelen (40-50ezer fõ). Tehát ha számokból indulunk ki, csekély az esélye annak, hogy Petõfit az oroszok vitték volna magukkal. Természetesen nem lehetetlen :)
Kisé nehéz megérteni, hogy miért nem akarják egyesek, hogy a vita le legyen zárva. S itt az akadályozókra gondolok. Ui. 1.hogy a csontváz nõ vagy férfi azt csontok alapján el is el lehet dönteni (pl. medence), de nem 100%-san. Viszont a nõknek xx mig a férfiaknak xy nemi kromoszómájuk van. Tessék keresgélni, hátha maradt a csontokban olyan sejt amiben ez megmaradt! S el van döntve, hogy nõ volt e vagy férfi. Ha nõ, akkor nincs mit tovább vitatkozni rajta. 2. ha mégis férfi, akkor a fia DNS-ével összehasonlitva kiderül a rokonság léte/nem léte. Ez sem jelenthet problémát. 3. kérdésem: ezeket a vizsgálatokat kik és miért akadályozták meg eddig? UI. ha sokezer/tizezer éves csontokból meglehet állapitani mind az illetõ nemét, mind bizonyos népcsoportokhoz való tartozását a markerek alapján, nehogy már 150 évesekben ne lehetne! Ha akarják is!
Szerintem nem ér annyit az egész hogy valakinek EZÉRT megbolygassák a sírját, nem hiszem hogy Petõfi Sándor is odavissza lenne az örömtõl hogy az édesanyját kiássák mert páraknak élet-halál kérdése hogy õ hol halt meg, ez nem régészet hanem szimpla kegyeletsértés.
Igen, ott volt Petõfi is a szabadságharcban de az õ élete (fõleg a Segesvár utáni része) elsõsorban nem a történelmünk szempontjából fontos hanem mûvészettörténelmileg, a költõi munkássága miatt emlékszünk rá elsõsorban, a halálának a helye és hogyanja semmiben sem járul hozzá a korszakot illetõ tisztább történelmi kép kialakításához.
Ha túl is élte a Segesvári csatát ÉS írt még verseket ezután is akkor azok a versek komoly eséllyel már rég elõkerültek volna figyelembe véve hogy mennyien és mennyi energiát belefektetve keresték a szibériai-Petõfit, ezek közül a mûvek közül már legalább egynek elõ kellett volna kerülnie (már ha léteznek egyáltalán ilyen Segesvár utáni mûvek, amire legyünk õszinték elég kicsi az esély...)
badarság. 1849 óta nagyon sok víz lefolyt a dunán, több generáción túlmentünk. Még testvérek között is csak 7 allél stimmel a 13-ból, több generációra visszamenõleg lehetetlenség megállapítani, hogy egyezik e a család és a csontok mintája, a genetikai sokféleség miatt. (Mire jó a biológus szak :D)
Ha annyira mindegy lenne, akkor végül is Segesvárt sem kellene megemlíteni a kapcsán :) (Mellesleg ez esetben tényleg érdemes lenne a további mûvei után kutatni.)
Én annak a pártján állok, hogy a történelmünket tényekre kell alapítani (akármilyen piciny része is ez az egésznek, és akármennyire nem érdekli az átlagembert), s nem arra, hogy valaki az egyiknek vagy másiknak hisz, esetleg nem is érdekli. A legjobb, ha van lehetõségünk tudni a múltunkról az igazságot, aki nem akarja tudni, még mindig van lehetõsége becsukni a szemét és befogni a fülét.
Most õszintén, nem tök mindeg hol halt meg? A versei számítanak nem a csontjai, egy szobornál is ugyanúgy meg lehet emlékezni mint egy sírnál, vagy klónozni akarják azért megy ez a DNS mánia?
Amikor abban a kis orosz faluban ( Barguzin vagy mi) megtalálták a csontjait(?) akkor nem engedték exhumálni a gyermekének a csontjait. Rövid úton kiderülne minden.
Petõfi meghalt?
Ha a linkjét elolvasod, már csak abból is kiderült volna.
2002-ben már igen élénk téma volt, hogy valójában hol halt meg Petõfi. DNS mintákkal pedig lehetne bizonyítani vagy cáfolni, de egyiket sem akarta a belügyminisztérium...
Ezzel a témával kapcsolatban nagyon szkeptikus vagyok. Annyi mindent hallottunk már, persze, minden alátámasztás nélkül ("háde' ez biztos a Petõfié volt, mert mellette vót anyám tyúkja..."), most pedig egy kis politikai sárdobálás-esszenciát érzek ebben a "megrendíthetetlen tényekkel alátámasztott tudományos feltevésben".
Petõfi csontvázáról egyszer már kiderült, hogy nõ, máskor az, hogy háromból tevõdik össze, lassan egy focicapatot össze lehet állítani Petõfi-csontokból, kispaddal együtt. A DNS-teszt nagyoin tudományosan hangzik, de mit is akarnak vele? Valakinek van eredeti DNS-mintája Petõfitõl?
Érdekes topik:) Petõfit megtaláltál már mindehol, ahol csak lehet, szvsz nincs rá esély, max ha minden hullát megcsekkelnek, ami még megtalálható a Földön. Hát de igen, végülis az emberek olyanok mint a krumpli. A java a föld alatt van. Bár nemtudom, ha a segesvári csatában látták utoljára, akkr mint keresne fenn É-K en? Amilyen gyöngécske szervezetû volt abban a minuszban egybõl meghalt volna (na jó nem egybõl, de hamar).
sok barom, szétbasszátok egy értelmes témát
btw ha elõkerülnek eddig nem ismert munkái a Segesvár-csata utánról az tényleg érdekes lenne de amúgy tök lényegtelen hogy a csatában halt-e meg vagy évekkel késõbb szibériában.
Szerintem is vicc volt, persze lehet hogy az én humorérzékemmel van baj.
ez benne volt egy könyvemben,de ott le volt írva,hogy kevés rá az esély... hányszor találták meg eddig Petõfit?
elhurcolták a kommunisták ... És földi maradványait attól még haza tudják szállítani? Vagy nem tudom most ez miben változtatna a dolgon. Egyébként én is hallottam már régebben errõl.
Egyre érdekesebb fordulatok vannak Petõfi-kutatásban, talán tényleg egyértelmû lesz a bizonyíték ha a DNS teszt is elkészül. Nagy összeesküvés is van a dologban, meg politika is, sokan nem akarják az igazság kiderülését ajánlom figyelmetekbe ezt a videót