machete meg a kémkölykök baromság helyett végre jön a sin city
A megfogalmazás talán nem a legszerencsésebb, tényleg nem lehet egy stílusba sorolni a Ponyvaregényt és a Terrorbolygót, de ha nem látod, mire gondolt NEXUS6, és mi volt Tarantino és Rodriguez célja a filmekkel, az régen rossz. Nyilván könnyebben megértenéd, ha a Grindhouse-ban a Halálbiztos mellett valami exploitation film szerepelne (mint pl. Fekete Cézár, Foxy Brown!!), jobban megértenéd. Tarantino zseniális. Nem csak mert önmagában is élvezetes filmjei vannak, hanem azért is, mert képes lenyomni az álszent szupermozi rajongók torkán mindazt a mocskot, amit a 60-as, 70-es években éjszakai vetítésekre számûztek a grindhouse mozikba. A Kutyaszorítóban mondhatni már-már valóban exploitation, durva karakterekkel, erõszakkal, vérrel, trágár szöveggel, szereplõi mind alvilági söpredékek, a történet pedig egy 70-es évek közepi fos krimiben is elfért volna, amiben olyan sztárok ölik egymást, mint Fred Williamson, Bo Svenson és Richard Roundtree. Viszont hatalmas dumákkal és piszok erõs karakterekkel szórta tele a filmet, ezt valósította meg a Ponyvaregényben is, miközben feltámasztotta halottaiból John Travoltát, az aktuális akciósztár Bruce Willis-t pedig mellékszerepbe számûzte. A Jackie Brown is erre az alapra épült, Pam Grier pedig parádésan visszatért (õ volt Foxy Brown). A Kill Bill-el a kultikus Shaw Brothers filmek elõtt tiszteleg, tipikus szamuráj/kungfu film a 2000-es évekbe átültetve, nem véletlen David Carradine szerepeltetése sem.
És eljött a Grindhouse: a lényeg itt is a B film importálása a multiplexekbe, csak itt ez a cél egészen direkt, bevallottan a szar filmek exhumálása, rehabilitálása volt Tarantino és Rodriguez szándéka. Megjegyzem, ez parádésan sikerült, más kérdés, hogy ami a Ponyvaregény és Kill Bill nézõinek még nem esett le, miszerint végülis egy nagyköltségvetésû B filmet néznek, az a Grindhouse-ra jegyet váltóknak átjött, és sokan közölük nem barátai a szennyfilmeknek. Ugyanezek valószínûleg a Becstelen brygantykat természetesen ugyanúgy imádták már, holott olyan nagyon alapjaiban az sem különbözik.
Rodriguez ebbõl a szempontból örök második maradhat csak, hisz Tarantino már feltámasztotta ezt a zsánert, neki csak annyi volt a dolga, hogy amerikanizálja az El Mariachit, majd jött az Alkonyattól pirkadatig, a Terrorbolygó a Grindhouse-ban, majd az ebbõl önálló filmmé váló Machete. Ez persze ezekbõl a filmek értékébõl nem von le semmit. A Sin City-t én a mai napig nem láttam, de amennyit tudok róla, az alapján tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba.
A cikkhez: Rodriguez NEM mexikói, Texasban született.
Igen, adott egy sztori, ami gyak 2. osztályú anyag (tudod a címe is ezért Ponyvaregény) és ebbõl jó színészekkel csinálnak olyan valamit, ami kifejezetten mûvészi.
Nemtom, hogy hallottál Andy Warholról, nos kb õ alkotta meg a popart irányzatot, leghíresebb munkája (a Marilyn Monroe kép mellett) talán amikor egy Campbell's leveses dobozból csinált mozaik képet.
Az amit Tartantino, meg Rodriguez csinálnak az kb ugyan ez filmekben. Tudom nem sok embernek jön át a film magasmûvészet jellege, de akkor is ez van.
Ha figyeltél volna Tarantino minden egyes filmjében, valamelyik szereplõ szájába ad egy elég komoly mûvészeti elemzést. Tudom ez az átlagembernek annyi, hogy a béna gengszterek már megint valami hülyeségrõl beszélnek. Rodriguez nem ennyire kifinomult, azonban nagyon is jól ismeri a trash filmek eszköztárát és nagyon kevésszer esik abba a hibába, hogy úgy mond túl komolyan veszi magát, és olyan mondanivalót rak a filmjeibe, amit ez az eszköztár már nem bír el. Tarantinonál ez gyakrabban elõfordul a Jackie Brown, meg a Halálbiztos kb ebbe a kategóriába estek, nem is lett sikeres egyik sem. Rodrigueznél mexikóiak alárendelt szerepbõl történõ kitörése, mint téma merül fel újra és újra. Amikor ezt túl komolyan veszi a filmjei összeomlanak pl a Desperado2. A Machete szerintem még éppen elbírta a a mexikói szabadságharc eszméjét, de nagyon határon mozgott, sokaknak nem is jött be.
A Ponyvaregény és a Terrorbolygó azért hasonló, mert szerintem a rendezõknek a legjobb alkotásairól van szó. És az is közös bennük, hogy a nagy fixa ideájukat félretették, de ezáltal lettek a mûvek kiválóak.
Ridley Scott fixa ideája pl. az átlagember és az emberfeletti ember/emberfeletti lény találkozása. Ezt soxor olyan finoman rejti el, hogy nem szembetûnõ, hajlandó elfogadni a mûfaji korlátokat. De ha megnézzük a "normál" filmjeiben a fõhõsök közül valamelyik olyan idegen szerû. Nem mint földönkívüli, hanem mint valami felfoghatatlan módon, szinte érzéketlenül, flegmán magasabbrendû. Ez sokszor a karakter kidolgozatlanságának tûnik, de szerintem észrevehetõ a szándékosság nála. Scott persze ezt a mondanivalóját sci-fi, vagy fantasy filmekben tudja legdirektebb módon közölni. Remélem a jó pár évtizedes keresgélés után végül visszatér az õ igazi mûfajához.
Informatika és tudomány
