A Queen legnagyobb teljesítményei: Legsikeresebb kislemezei: *Bohemian Rhapsody - kétszer volt angliában karácsonyi No. 1 (1975/1991). Csak angliában 2,13 millió példányban kel el, helyi viszonylatban tehát minden idõk harmadik legkeresettebb lemeze. *Another One Bites The Dust - világszerte a legkelendõbb kislemezük, 8 millió eladott példányban. Amerikában 4,5 milliós kereslet volt rá, ezzel az amerikai kislemezek eladási listájának élbolyában szerepel. Egyedülálló módon az R'n'B és diszkó listákat is vezett, ahogy írták: a "feketék himnusza" volt. Legsikeresebb albumok: *Greatest Hits (1981) - világszerte 26 millió példányban fogyott, Amerikában is ez a legkelendõbb lemezük, 7x platina. *News Of The World (1977) - Tulajdonképpen ezzel a lemezzel törtek be az amerikai piacra, ott 5x platina lett. *The Game (1980) - az egyetlen Queen lemez, amely az óceán mindkét partján No. 1 lett. Amerikába ez a legnagyobb sikerük (ugyancsak 5x platina), ezenkívül ott nem volt No. 1 albumuk. *The Works (1984) - Ezen albumról a négy kislemezt mind más tag írta, és mind benne volt a Top 20-ban. Radio Ga Ga - Roger Taylor - #2 I Want To Break Free - John Deacon - #3 It's A Hard Life - Freddie Mercury - #6 Hammer To Fall - Brian May - #13
Ehhez még annyit hozzáfûznék, hogy 9 nagylemezük lett No.1 Angliában
Azt hiszem a helyes válasz a Crazy Little Thing Called Love. Bár 1980-ban jelent meg, de úgy emléxek valamelyik tag ezt nyilatkozta róla: "ez nem igazi rockabilly...úgy hallottam John Lennon ennek a dalnak a hatására kezdett újra zenét írni, már ezért megérte". Bár lehet, hogy rosszul emléxem, és nem errõl a számról beszélt.
Az akkor még ismeretlen Queen lehetõséget kapott arra, hogy a vadiúj De Lane Lea stúdió bemérésekor õk adják a zajt, ennek fejében amikor a stúdiót senki sem használta (jobbjára éjszaka) demofelvételeket készíthessenek. Természetesen a Queenre már akkor is jellemzõ maximalizmus és precizítás végett a felvételek rendkívül jól sikerültek, mert a fiúk addig-addig csiszolgatták õket, mígnem a eljutottak a sztereo technika addigi határára. Nem kisebb szerencséjükre Trident cég (az övéké volt a stúdió) egyik producere (Roy Thomas Baker, késõbbi Queen albumok elengedhetetlen producere) hallotta a felvételek egy részét és addig-addig rágta a fõnökei fülét, amíg a Queen-t úm. leszerzõdtedték. Eddigre 1973-at írunk, az album mégsem ment ki a piacra, pedig már 1972 év tavaszán kész volt. A Trident annyira félt a bukástól, tett egy próbát. Kiadott egy kislemezt egy Larry Lurex nevû elóadóval fémjelezve két számmal. A titokzatos énekes (akinek arca nem látható a borítón) valójában Freddie volt, Brian és Roger pedig a hangszeresek. A kislemez totális bukás lett, akinek ma megvan, óriási kincsnek számít. Ezek után a Trident mégis kiadta az LP-t. A lemez sikeressége egyedülálló a rock történetében. Az albumot a kritikusok eléggé lehúzták, emellett azonban mérsékelt mértékben fogyott. Igazi sláger nem lett rajta semmi. Akkor! Ma már nagy klaszikusnak számít és ezt jól bizonyítja, hogy eléggé késõn, 2 év múlva platina lett. Ma sokan nem értik, miért is nem lett siker rögtön ez az album. Pedig az összes Queen-jellegzetesség megtalálható rajta, az elnyújtott gitár effeketek, a tökéletesen illeszkedõ virtuóz gitárszólók, Mercury rendkívül képzett hangja, villámgyors basszusgitár-ritmusok, metronóm pontosságú dobolás, stb. Az album elsõ darabja a Keep Yourself Alive, amely afféle "késõn érõ típus" módján mára klasszikussá vált. Egy afféle rock-paródia ez a dal. Rendkívül feszes és gyors ritmusa mellett amolyan össze-vissza beszélt szöveg társul, de emellett mégsem lehet egy hard-rock szerzeménynek tekinteni. A Doing All Right egy kakukktojás, ezt a számot még Brian May írta a Queen elõtt egy bizonyos Tim Staffellel (aki késõbb bemutatta neki Freddie-t). Korszakalkotó mû. Óriási ellentétek közepette változik teljesen váratlan módon benne az elhaló lágy lírikus óda és a kemény, gyors rock. A Great King Rat egy olyan gitárjáték, ami akkoriban talán a csúcsot is jelenthette volna, ha ismert lett volna. May rendkívül sokoldalúan használja mind a hangszert, mind a torzítót. A My Fairy King már itt is utal a rendszeresen jelentkezõ Queen-lírákra, bár itt még jelentõsen benne van a korai kemény-rockkos Queen szájíze. A Liar, ami szintén egy Queen elõtti szerzemény, Brian mnkája volt és eredetileg Lover volt a címe, de Freddie átírta kissé, vitathatatlanul az album legjobb szerzeménye. Tökéletes ének, gitár, dob, basszus... A dal felépítése nagyon bonyolult, a szöveg mögött többféle értelmezés bújik meg, mintha csak rejtély lenne, melyiket kell komolyan venni. Hat és fél perc hosszú, ami akkoriban nagyon hosszúnak számított és részben emiatt és stílusa miatt kezdték a Queent amolyan második Led Zeppelinként emlegetni, de a fiúk hamar bebizonyították, hogy többek õk, az amúgy szintén rendkívül elismert és nagy kortársnál. A The Night Comes Down egy sejtelmes esti történet, A Modern Times Rock And Roll Taylor zeneiségét prezentálja, õ is énekel benne és a késõbbi szerzeményei felvezetése is lehetne. A Son @ Daughter egy borzalmasan nagy rejtvény. Feszes, kemély lassú ritmussal, fülbemászó hangszerhasználattal. A Jesusban jelenik meg elõször a folk felhasználása oly csodálatosan beleépítve a rockba, hogy elsõ hallgatáskor tán fel sem tûnik.
Jó alapanyag. Pár napon belül fel is rakom, majd skubizd meg. Sajna kevés idõm van, délután 18:15-kor érek haza, napközben épphogy egy-két hozzászólásra van idõm. De természetesen várom a többi albumot is... mint ahogy gondolom a többiek is...
Mi volt a neve annak a zenekarnak, amit Freddie alakított, miután kivált a Hectics-bõl?
A Queen II album:
Még ki sem adták az elsõ albumukat, amikor már dolgozni kezdtek a másodikon, amelyenk a kettes számú nevet adták. Óriási könnyebbség volt, hogy most már normális idõben és teljes felszereltségében használhatták a stúdiót. A dalokon érzõdött is ez és 1974 tavaszán már készen is volt az LP és a boltokba került. A kritikusok (a Queenhez hûen) savanyúan fogadták, ennek ellenére gyorsabban fogyott, mint elõdje, aminek az lehetett a legfõbb oka, hogy a Trident sok pénzt költött a Queen felszereléseire, kinézetére és a "fazonigazított" együttes sorra járta az angol klubokat, aminek az lett az eredménye, hogy, ha kicsi is, de rajongótáboruk toborzódott. A Queent jegyezni kezdték a szûkebb berkeken belül, így amikor a második album kijött, a név nem volt teljesen ismeretlen. A mai nézet és a rajongók között egyértelmû tény, hogy talán ez minden idõk legjobb Queen-LP-je. Fél éven belül platinalemez lett (nem sokkal késõbb követte az egyes számú is), de valami sokkal fontosabb momentumot idézett elõ. Történt ugyanis, hogy az akkori legnépszerûbb és legnézettem angol zenemûsorba, a Top Of The Popsba, David Bowie nem tudott elmenni és lemondta, így a Queent kérték föl a helyettesítésre. Óriási kiugrási lehetõség! - mondták és mindent beleadtak. Szükség is volt rá, aminek folyománya az album utolsó dalának sorsa... Az akkori koncertek nyitánya lett a Procession címû szerzemény, amely az albumon is a nyitány szerepét töltötte be és Brian már azelõtt célzatosan megírta mielõtt a Queen I a boltokba került volna. A Father To Son egy tipikus, akkori, zeneileg rendkívül színes Queen szerzemény, minden ízével a végletekig kidolgozott mû, mondanivalója elgondolkodtató. A White Queen egy remekmû. Ha az ember egy jobb fejhallgatón odafigyelve végighallgatja, rádöbben mennyire harmóniában van Mercury tökéletes hangja (amely a remegõ, halk lírikus énekbõl csodásan vált át a keménnyé és vissza) a dal minden porcikájával, amiben a hangszerek rendkívül összetett elegye illeszkedik össze. A különös gitárszóló egy "folk-segítség" ami méginkább szinesíti a dal és egy ezköz, amihez az együttes mind sûrûbben nyúl. Az elsõ három dal összefûzve található a lemezen, egyikbõl fut át a másikba, akkoriban egy gyakori volt, de a Queen meg merte tenni, hogy csak ennél a három dalnál tegye meg. A Some Day One Day egy kicsit monotonabbnak tûnik a White Queen után, ennek ellenére egy remek összetett ritmus jellemzi. A Loser In The End Taylor szokásos szaját száma az albumon, és bizonyítva sokrétüségét, maga gitározik rajta. Az eredeti LP-n ez volt az elsõ oldal. És, hogy ez miért fontos? Elõször is a második oldalon csak Freddie-dalok szerepelnek, másodszor ez megmagyarázza az Ogre Battle szokatlan kezdetét. Amolyan mini-nyitány a második oldalra. Az Ogre Battle egy mese, amely Mercury egyéniségét tökéletesen tükrözi bohém szövegével, ritmusváltásaival és feszes dinamizmusával. A The Fairy Fellers Master-stroke szintén ízig vérig Mercury mû, trillákkal bohémiával. A dal egy régi festményrõl szól, ami valóban létezik és annak egyfajta leírása - a lá Freddie A Nevermore mindössze 1 perc hosszú, mégis ez az elsõ igazi Queen líra. Szintén tökéletesre csiszolt darab, az ember sajnálja is, hogy ilyen rövidke, szívesen hallgatná tovább. A March Of The Black Queen a tagok véleménye szerint a csúcs az albumon. Amolyan pre-Bohemian Rhapsody - opera nélkül. Tele-tele ritmus- és hangulatváltásokkal, sokrétû zajhatásokkal. A szövege nagyon sejtelmes, már itt is elrejtette a homoszexualitást. A dal valóban kiemelkedik a többi dalból, hosszúságával és összetettségével és egyúttal felvezeti a Queen rendkívül összetett dalkreálását. A Funny How Love Is egy kedves kis dalocska, az örök téma, a szerelemrõl való egyfajta hitvallás. És a végére hagyták a javát!!! Seves Seas Of Rhye. Az elsõ albumon is szerepelt, de az egy rövidebb, instrumentális változat volt. A mostani egy komplett dal. Ez volt az a dal, amit a Queen a slágerlistákra szánt. Nem annyira összetett, bonyolult mint a többi, viszont slágerzene. És az eredmény nem maradt el. A dal egészen a 10. helyig kúszik fel az angol slágerlistákon és egy csapásra ismertté teszi a zenakart országosan. Mindenki ezt tartja a Queen életében a világhírnév felé az elindulást. Queen nem is feledkezett meg errõl: a dal felkerül a késõbbi válogatás-albumra.
A Queen II egy egész. A dalok "simulnak" egymáshoz. A Queen stílust teremtett vele, de nem iskolát!
regi cucc, de lehet hogy valakit erdekel
Freddy Mercury - The Remixes
Living On My Own (No More Brothers extended mix) (Mercury) Time (Nile Rodgers 1992 remix) (Dave Clark/John Christie) Love Kills (Wolf Euro mix) (Mercury/Giorgio Moroder) The Great Pretender (Malouf mix) (Buck Ram) My Love Is Dangerous (Jeff Lord-Alge mix) (Mercury) Living On My Own (Roger S mix) (Mercury)
Nem probaltam mert nekem megvan vagy 10 eve bocsi ha nem menne, de neha van ugy, hogy nem eleg Total commanderral kicsomagolni hanem a winrar legutolso verzioja kell hozza
Egy kérdés: A Barcelona tényleg a '92-es barcelonai olimpia hivatalos dala volt? Tudtommal elõször igen, aztán visszavonták. De én 10 éves voltam 92-ben, és most úgy rémlik, mintha naon ismerõs Barcelonázást hallottam volna akkor.
Érdekes videót találtam neten, egy 1977-es koncerten Freddie énekli a ~39-et.
Ja, és B0B0, mintha te elmaradtál volna valamivel. Várjuk a Sheer Heart Attack-ot!
Nyert! Õszintén szólva nem hittem volna, hogy valaki tudni fogja :)
A Barcelona az 1992-es olimpia hivatalos dalának indult, ezért amikor 1987-ben elkezdõdtek az olimpiai elõkészületek egy nagy nyitóünnepséget rendeztek, amin Freddie és Caballé elénekelték (igaz playbackrõl). Nem sok telt el (tán egy év) és visszavonták a dolgot.
A Breakthru videoklipp mirõl lett nevezetes amikor elkészült? Miben lett elsõ?
Hát, azt tudom, hogy vannak bizonyos szakadár Queen rasjongó csoportok, akik szerint minden albumon megjelenik egy vonat. Komoly. És õk örömtáncot jártak, állítólag a klip láttán. De nem hiszem, hogy erre gondoltál... Azt tudom, hogy a szõke csaj Roger második felesége volt (vagy még az?).
1974-ben (tehát még a Queen II megjelenésének évében) adták ki ezt az albumot. Nem véletlenül. A Queen II kiadása és az azt követõ lévõ európai turné után a Queen elindult meghódítani Amerikát a Mott The Hoople nevû, akkoriban viszonylag ismert, banda elõzenekaraként. A turné az elsõ pár langyosabb alkalom után a Queent kedzte volna a magasba emelni amikor Brian fertõzõ májgyulladást kapott és az egész csapat hamar hazarohant Londonba. Ám nem álltak le, hanem elkezdték a következõ albumot, mitöbb a felvételekkel is szinte teljesen kész voltak, csak Brianre vártak, hogy feljátsza rá a gitárszólókat, a többi mind már meg volt keverve. Brian pár hét után jobban lett és még javában nyomta az ágyat, de máris komponált, írt és elõre tervezett. A sors fintora, hogy ez a kb. féléves szünet amolyan étvágygerjesztés volt. Miután visszatértek, többé nem volt megállás! A Queen innentõl vált azzá, ami a további 15 éven lett. Az album elsõ lett az angol listákon. A Killer Queen 2. lett az angol slágerlisták élén, ezzel azonnal megszerezte a világhínevet a zenészeknek. A Now I'm Here szintén ott volt az elitben és az együttes elsõ két albuma is visszakerült a top 50-be. A kritikusok ezt az albumot vegyesen fogadták, viszont a mai általános nézet, hogy ez az album is benne van a Queen Top3-ban. A Brighton Rock nem lett akkora sláger, viszont a Queen koncertek legalább annyira elengedhetetlen része lett, mint az angol himnusz. Brian nagyot gitározik benne és ezt a koncerteken el is nyújtotta és az évek során tovább fejlesztette és még virtuózabb elemekkel gazdagította. Végül egy hatalamas instrumentális mûvé alakult át. A Killer Queen az album "fõ dala". A késõbb sorra alakulók meleg-szervezetek egyértelmû himnuszává vált. A szokásos Mercury-s pikáns és bohém szöveg jellemzi, remek gitárjátékkal és fülbemászó ritmussal. Ez már egy Seven Seas Of Rhye-szerû siker volt. Tulajdonképpen ez volt az elsõ olyan dal, amelyben a Queen el tudta adni igazi stílusát, magyarán ízig vérig Queen dal volt, de emellett vitathatatlanul nagy slágerré is vált. A Tenement Funsterben ismét Taylor csillogtatja sokoldalúságát. A dal remek, de ezen a csodálatos albumon "nem elég erõs" a slágerre váláshoz. A Flick Of The Wristtel ugyanez a helyzet, emellett viszont remek kontrasztot alkot a következõ dallal feszes ritmusa és vad szöveg végett. A Lily Of The Valley a szokásos líra, gyönyörû világával és hatásaival méltó folytatása a Nevermore-nak. A Now I'm Here Brian szerzeménye, amelyben elmeséli tulajdonképpen az utóbbi fél év hányattatásait, az amerikai turnétól a betegségen keresztül egészen a visszatérésig. Erre utal a címe is: (megint) itt vagyok. Az In The Lap Of The Gods egy vallás-kifigurázás. Az istenek szeszélyeirõl szól, naív mondanivalója mellett olyan érzése van az embernek, mintha még folytatódna, nincs még vége... A Stone Cold Crazy nem lett listás dal, emellett igencsak ismert a Queen rajongókon kívül is. Rendkívül dinamikus, gyors és vad. Akkoriban csodálták, hogy Mercury, hogy képes ilyen gyorsan elénekelni ezt a szöveget amellett, hogy teljesen érthetõ marad. A késõbbi koncertek állandó dalává vált a 70-es években. A Dear Friends egy apróbb líra az 5. dal mellett. Rövid, amolyan sanzon ízû mû, címe ellenére szerelmi bánatról szól. A Misfire egy kicsit kilóg a sorból. Nemcsak azért, mert John kínozza a szólógitár húrjait is, hanem mert teljesen elérõ stílus. Slágerdalnak lett szánva, remek is a dallam, talán túlzott rövidsége miatt nem "vált be". A Bring Back That Leroy Brown volt az elsõ olyan dal, ami megmutatta a Queen talán legbravúrosabb oldalát, mégpedig azt, hogyan tudták az akkori modern rockot keverni az századelõ zenéjével. Egy borzasztóan jó ragtime-rock keveredett ki ebben az esetben ebbõl, a cselló már csak a hab a tortán. A koncerteken is rendszeresen eljátszották és egyenesen megõrjítették vele a közönséget. Ehhez az ezközhöz, késõbb még hozzányúlnak, de sajnos kissé késõn, mert a pár év múltán bekövetkezõ újhullám-váltás elûzi. A She Makes Me egy nagyon õszinte szerelmi vallomás, akkoriban teljesen elképesztõnek számító hanghatásokkal. És ami méginkább nagy dolog: szintetizátor nélkül! Az In The Lap Of The Gonds...Revisited a 7. szám "folytatása" mind zenében, mind szövegben. Valójában levezetése mind az elsõ résznek, mind az albumnak. Érdekessége, hogy a 80-as években rendszeres szereplõje a koncerteknek.
Opppsz, ez bizony baki: A Sheer Heart Attack nem volt elsõ, csak második lett az angol listán.
Azt hittem, hogy erre a kérdésre egybõl rávágjátok a választ, bár így utólag el kell ismernek, hogy eléggé szubjektíven tettem fel. A helyes válasz: akkoriban ez volt minden idõk legdrágább videoklipje
A csúcs! Egyöntetûen a 70-es évek tetõpontjának tekintik az együttes történetében. Természetesen a Bohém Rapszódia végett, de azért voltak egyéb tényezõk is! Az album elõtti idõk a jogi viták és keserves kapcsolatromlások idõszakai voltak. A Queen ekkor vált el a Tridenttõl több kisebb ok miatt, de leginkább az példázza a helyzetet, hogy az együttes világszerte ismertté vált (akkorra már az USÁ-ban, Ausztráliában és Japánban is sztárok voltak), de emellett még mindig csak heti 80(!) font volt a fizetésük. Többhónapnyi huzavona és tárgyalássorozat után sikerült szakítani a fortyogó céggel, akik természetesen sajnálták, hogy az aranytojást tojó tyúk elúszott. Hátha még tudták volna, hogy mi lesz azután! Az album 1975 végén jött ki, amikor a Bohemian Rhapsody már a slágerlistákat uralta. Minden bizonnyal az is közrejátszott a tökéletességében, hogy a fiúk a válás után meg akarták mutatni, hogy nem a Trident tette õket azzá amik és nélkülük is boldogulnak! Sokkal jobban! Az album bemutatását a Hammersmith Odeon rockszínházban tartandó koncertsorozattal prezentálták, aminek utolsó, ötödik, elõadása épp december 24-én volt és a róla készült videó mindmáig a Queen egyik legjobb és leghíresebb koncertvideója. A híres Opera-album, talán minden idõk leghíresebb Queen LP-je.Ki hinné, hogy egy olyan számmal indul amibõl majdnem óriási nagy baj lett. A Death Of Two Legs (halál két lábon) finoman szólva is kemény. Ilyen kifejezések szerepelnek benne mint: Piócaként szívod a vérem; Basztatod az agyam, míg meg nem fájdul; De most megcsókolhatod a seggem, viszlát; Kedved lenne az öngyilkossághoz (asszem meg kéne tenned); Rühes kutya; Csatornapatkány vagy, szétrohadsz a büszkeséged mocsarában. Az alcím pedig: dedicated to... (címezve ...-nek). Az alcím és a szöveg egyértelmûen foganasította, hogy ez a Tridentnek szól. Jim Beachnek ( a Queen mindenkori jogi képviselõje) minden erejére és jelentõs pénzösszeg módosításáa szüksége volt, hogy rábírja a Tridentet a hallgatásra. A következõ mû a Lazing On A Sunday Afternoon egy jóval könnyebb kis darab. Ismét a századelõt idézõ dallam, egy bohém hét eltöltésének 1 perces története, Mercury módon. Ezután jön Taylor "szokásos" dala az I'm In Love With My Car címmel. Két dolgo miatt is különleges. Egyrész Taylor ismét saját maga énekel, gitározik és dobol. Másrészt viszont ez a dal került fel a Bohemian Rhapsody kislemez B-oldalára és ezzel álladó vitát szült a késõbbiekben Roger És Freddie közt, mert a méltán leghíresebb dal által befolyó óriási összegek fele Taylort illette. A You're My Best Friend Deacon elsõ komolyabb próbálkozása, ami rögtön sláger is lett! Egy kis homoszexualitással fûszerezett szerelmi hitvallás. A '39 egy álombéli mese bátor ifjakról, az egyetlen igazán ismert Brian által énekelt Queen szám. Amikor a koncerteken felbukkant sokkal inkább egyfajta country-hangzással adták elõ. A Sweet Lady a korai Queen-t idézi bohém stílus és ritmusváltásaival, feszes dallamával és énekével. A Seaside Rendezvous egy újabb ragtime-rock mû! Méltán követi Leroy Brown-t. Ugyanlyan bohém a szövege, a dallam, a ritmus, mind mind gond nélkül beleolvadna egy jazz-együttes repertoárjába. Könnyed bohém szerelmi áradozás, ízig-vérig Freddie Mercury mû! A The Prophet Song (a látnok dala) a Queen leghosszabb mûve, a maga nyolc és fél percével. Igen elvont stílus hosszú áriáival, elnyújtott trillázásokkal és kórussal. Csak azokank akik komolyan veszik a zenét!!! A Love Of My Life ugyan nem került fel a Greatest Hits-re, de rendkívül híres szám lett, a koncerteken rendszeresen együtt énekelte a tömeg Freddievel. Mi másról szólna ez az újabb líra, mint a szerelemrõl. Egy csalódott szerelemrõl. A Good Company ismét egy másik stílus. Inkább a 60-as évek zenéja, tehát a múltba nyúlás egy újabb ezköze. Páran Beatles-paródiának tekintik. A Bohemian Rhapsody. Fölösleges a sikereirõl és díjairól beszélni, azok mindig a kirakatban voltak. Egy rendkívül sejtelemes szövegbe burkolt opera-rock, ami ha kitisztul, egy gyilkosság számûzöttjérõl mesél. Több stílusból tevõdik össze, mind tiszta dinamikus rockból, mind operaszerû áriákból, mind lírikus részekbõl. A felvételek elõzményeként Mercury 11(!) stúdiót próbált ki, miután a felvétel elkészítéséhez ötöt vett igénybe, mindegyik más-más hangzása miatt. Emódon a Bohemian Rhapsody lett minden idõk legdrágább költségvetésû felvétele, szemet szúrva ezzel akkoriban sokmindenkinek. A szám elkészültekor a producerek nem akarták kiadni, mivel 6 perces hosszúságát sokallták és azt javasolták, hogy legyen lerövidítve. Freddie errõl hallani sem akart. Kitartott igaza mellet. A kislemez valahogy kiszivárgott egy ismert rádió keverõséhez, aki 1 nap alatt 19-szer (!) játszotta le a dalt a hallgatók kérésére! A többi már történelem. Ez lett a Queen vitathatatlanul leghíresebb, legelismertebb és leg jobb száma! És ezek után jött a ráadás. Brian elgitározta az angol himnuszt (kvázi Hendrix nyomdokain)!
Az album valóban egy opera. Ha az ember egyszerre végighallgatja az egészet, rengeteg stílus és váltás színes kavalkádja végett valóban egy operaelõadásnak tûnik!
Erre tuti, hogy a Somebody To Love lehet csak a válasz! Az egyik kedvenc számom, mostanában fõleg rákattantam, tényleg zseniális a vokál, eszméletlen jó szám.
Hadd vitatkozzak! :-) Sztem a Boh Rhap. se nem a legjobb számuk (persze nagyon szeretem, nagyon jó szám), se nem a legismertebb. Én úgy vettem észre, hogy az emberek sokkal inkább ismerik a We are the championst vagy a We will rock yout... :-) Sõt, én úgy gondolom, hogy talán ez a két legismertebb könnyûzenei szám a világon. Errõl a lemezrõl meg sztem egyértelmûen a Prophet's song a legjobb, mert én "komolyan veszem a zenét" :-)) De télleg. Vmi egészen zseniális.
Amúgy ez sztem is a Somebody to love, mintha olvastam is volna vhol.
Csak egy kis érdekesség, a Queen zenei sokszínûségérõl. Hogy milyen stílusokban játszanak:
Pop/diszkó: Radio Ga Ga, Another One Bites The Dust, I Want To Break Free Hard Rock: Let Me Entertain You, Don't Stop Me Now, We Will Rock You, I'm In Love With My Car, Princes Of The Universe, Hammer To Fall, Keep Yourself Alive Heavy Metal: Death On Two Legs, Sweet Lady, Now I'm Here, Stone Cold Crazy Progresszív Rock: The March Of The Black Queen, Bohemian Rhapsody, The Prophet's Song, Bicycle Race, Innuendo Gospel: Somebody To Love, All God's People Rockabilly: Crazy Little Thing Called Love, Man On The Prowl Blues: Sleeping On The Sidewalk, My Melancholy Blues Country: '39 Vaudeville: Bring Back That Leroy Brown, Lazing On A Sunday Afternoon, Seaside Randezvous, Good Old Fashioned Lover Boy Dixieland: Good Company
A "The Prophet's Song' szinte már túl komoly is... valaki egyszer azt mondta, hogy ha az jelent volna meg a BohRhap helyett meg kislemezen, nagyobb siker lett volna. Azért a Rapszódia viszi a pálmát, mert a Prof szinte már vészesen komoly, míg az elõzõ mindvégig tükrözi a humoros hozzáállást. Az viszont biztos, hogy a WATC a legismertebb Queen szám. Ha megkérdezel egy nem Queen rajongót, az biztos ismeri a WATC-t, viszont korántsem biztos, hogy ismeri a BohRhap-ot.
Arról nem vitatkozhatsz, hogy a BoRhap a legjobb számuk, mert az világszerte egyetemlegesen elfogadott. Nekem sem a number one (csak mondjuk az 5.) de attól még akkor is az a legjobb számuk. Ezt az eredményei és az elismertsége bizonyítja Csak hogy visszavitatkozzak :))
Bezony bezony! És ez még korántsem a tejes repertoár! :))
Ez fogós kérdés. Esetleg afelé tapogatóznék, hogy a 77-es években kezdett Freddie Halfordhoz hasonló öltözetbe járni. Láttam az In My Defence klipjét, ami hasonlóan a The Show Must...-hoz klipekbõl lett összevágva. ebben láttam egy jelenetet, sztem 78-80 között játszódhatott, amikor Freddie Roger kezei közé ugrott, és jó nagyot estek. Mind2en Halford féle szerelésben. Tippelek, talán ez a klip egy JP paródia lehetett?
Én ettõl még nem fogom azt mondani, hogy ez a legjobb Queen szám, mert a legtöbb embernek ez tetszik a legjobban. De értelek. :-) Nem tom, nekem sosem volt olyan zene, ami TÚL komoly lett volna... Mondjuk én eléggé progresszív rock/metál rajongó vagyok, lehet ezért van ez így :-) De persze a Queen messze mindenek felett áll :-)
Na jó elmondom... a 2004es 'Killer Queen' c. angol doksiban (amely letölthetõ valamely torrent segítségével a QueenZone oldaláról...) láttam az 1979es riportot a Judas Priest-el, amelybõl kiderül, hogy sérelmezték, amiért a Queen lekoppintotta az öltözködési stílusukat az egyik leghíresebb számának, a 'Crazy Little Thing Called Love'nak a klipjében... :D
Ehhez csak annyit tudok hozzáfûzni, hogy Halford kihívta Freddie-t egy motorversenyre, hogy bizonyítsa rátermettségét a bõrszerkóhoz. Freddie bólintott rá, de hozzátette, csak abban az esetben, a ha kiáll vele versenytáncolni baletott. Mondani sem kell, hogy az egészbõl nem lett semmi :))
Miben egyedülálló a zenetörténelemben az Another One Bites The Dust?
Az A Day At The Races album:
Az A Night At The Opera után az együttes bizonyos értelemben nehéz helyzetbe került. Egy ilyen album után ugye nehéz ugyanekkorát "durrantani". Az együttes egy eléggé egyszerû eszközhöz nyúlt. Megcsinálták ugyanazt mégegyszer. Az album nagyon hasonlít elõdjéhez mind felépítésében, mind zeneiségében, mind borítójában. Ha nem sikerült jobban, akkor is legalább olyan jó lett. A címet szintén a Marx fivérektõl "vették bérbe". Az album 1976-ban jött ki, így elmondható, hogy az együttes szépen beállt az egy év/egy album munkatempóba. Az album felvezetéseképp ingyenkoncertet adtak a londoni Hyde Parkban, ahol a korabeli becslések szerint mintegy 130000 ember gyûlt össze és az rekord. Bár az album nem tartalmazott olyan húzódalt mint az elõzõ a Bohemian Rhapsodyt, így is Number One lett. Ekkor szakított Freddie Mary Austinnal, valamint Brian és Roger is ekkortájt élt zavarosabb idõket családi téren, így nem meglepõ, hogy album vezetõ témája a szerelem. Az elsõ dal a Tie You Mother Down, késõbbi koncertjeik nyitószámává vált. Talán ekkorra fejlõdtek ki Mercury éneklés közbeni affektálásai tökéletesen, amit ezen dalban remekül alkalmaz. Igazi hard rock szám, Queen virtózitással. A következõ dal a You Take My Breath Away (elállítottad a lélegzetem) már a címébõl is feltûnõ szokatlanul õszinte szerelmi vallomás. Csodálatos Queen-lassú, az szokásos líra az albumon. A Long Away tipikus Brian szám. Hömpölygõ ritmusával, Brian énekhangjával kissé álmosítóan hatna, ha Taylor nem rázná fel. A téma: vágyakozás a szerelem után. A Millionire Walz talán a legnehezebb századelõt idézõ muzsikájuk, stílusában és szövegében is. Mercurynak minden tudására és hangszintjére szüksége volt, hogy ennyire tökéletesen felénekelje, Taylor is megizzadhatott a feszes és rendkívüli precizitást kívánó ritmus elpüfölésekor, May dolga volt talán a legkönnyebb, persze csak kvalitása végett. Ez volt talán az elsõ olyan szám, ahol Deacon is "feltûnik". Amellett, hogy végig villámgyors basszusokat osztogat, a dal felvezetésében a bal csatornán eljátszik egy basszgitár-szólót!! Ritka zenei elem a pop-rock iparban! Nem csoda, hogy egyetlen koncert esetén sem vállalták be. You And I szintén a szerelemé. Naiv kis történet, amolyan slágerzenével, a dal azonban nem foglalta el a listák élét. A Somebody To Love egyértelmûen az album legkiemelkedõbb dala. Mident felülmúlva itt a legtökéletesebb és a legbravúrosabb a Queen vokál-teljesítménye és emellett Mercury elõadása is kiemelkedik, fõleg a végén elhangzó rendkívül magas kiéneklés esetén. Mi más lenne persze a téma, mint a szerelem. A Queen vitathatatlanul legismertebb szerelmes dala, szerelmes válogatásalbumok gyakori szereplõje. A White Man egy nagyon bátor kinyilatkoztatás. A fehér ember hódításait igencsak keményen bíráló, lehordó mû, kifejezetten feszes, kemény rockos hangzással, ezzel is kifejezve a haragot. Figyelemreméltó egy olyan együttestõl, akik egy olyan konzervatív ország ünnepelt zenészei, akik a gyarmatosításban és azok kegyetlenségeiben elõljárók voltak mindig. A Good-Old Fashioned Lover Boy tipikus hetvenes-évekbeli sláger, egy régimódi szerelmes srác kifigurázása, egyszerû szöveggel. Érdekessége, hogy annak ellenére, hogy listás sláger lett, nem készült róla videoklipp, "csak" egy felvétel, egyik Top Of The Pops beli fellépésükrõl. A Drowse Taylor menetrendszerinti dala, ezalkalommal bravúros zenével és szöveggel. Egy délután kábulatról szól (mindenki döntse el maga, mitõl a kábulat), de a szöveget figyelembevéve és a bódító dallamot hallva ez könnyen átterjedhet a hallgatóra. A következõ dalt az akkoriban Japánban már borzasztó népszerûvé vált együttes ottani rajongóinak tiszteletére írta. A Teo Torriatte (Let Us Cling Together) címén kívül a refrén nyelve is japán, emiatt ott borzasztóan népszerû lett és a Budokan (rendszeres koncertezéseik egyik legnagyobb helyszíne) majd felrobbant amikor a rajongók is énekelték.
Érdekes, pedig ha megnézed az 1978-as Don't Stop Me Now klipet, már akkor is hasonló szerkóban nyomultak.