Japánt az amerikai túlerõ kényszerítette térdre. Miután az oroszok szûk két hónap alatt elfoglalták Mandzsúriát és Koreát, az amerikaiak megijedtek, hogy részt fognak venni a szigetek megszállásában is. Ráadásul az Okinava megszállása közben elszenvedett veszteségek meggyõzték az amerikai hadvezetést, hogy komoly veszteségekkel kell számolniuk az anyaország elleni hadmûveletekben. ( Egy ott szolgált tengerészgyalogos szavaival: „…nekem nem kell félnem, hogyha valaha is pokolra kerülök, mert én már jártam ott.” )
A két lebombázott japán város árán gyorsan megúszták a háború befejezését, mindkét oldalon. Az okinavai ostrom ugyanis japán oldalon is hatalmas veszteségekkel járt.
A japán hadvezetés szerint mintegy fél évig tudtak volna kitartani még, azaz 46 elején mindenképp vége lett volna a harcnak, viszont milliós nagyságrendben kellett volna számolni a "civil" veszteséget is.
A németek jóval kisebb pénzbõl gazdálkodtak, és a vezetõség hozzáállása miatt a kutatás is vontatottabb volt. Még rendesen mûködõ reaktoruk sem volt. Az amerikaiak megállapítása szerint körülbelül ott tartottak, ahol õk 42-ben, azaz bebizonyították az atombomba elvi lehetõségét. Bomba készítésére esélyük sem volt, hiányoztak az elemi feltételek. Szerencsére.
Ami a robbantgatásokat illeti, túl sok volt. Viszont, szerencsére, a kísérleti terepek többnyire a lakott területektõl messzire estek, és a túlnyomó többségük földalatti volt. Ha viszont egy bomba-egy város alapon számolunk, akkor nem sok minden maradt volna a civilizációból.
Egészen másképp írnánk a történelmet, ha némelyik elmebeteg terveit végrehajtották volna. Ha lenne mivel írni.