Második atom­fegy­ver­ke­zési ver­seny - III. rész

Atlas interkontinentális rakéta

Az első a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárók megjelenése. Ezek a járművek képesek arra, hogy az ellenséges partok közelébe vigyék a rakétáikat, miközben szinte egész idő alatt észrevehetetlenek. A rakéták fejlődésével, hatótávolságuk megnövekedésével pedig már a nyílt, nemzetközi vizekről is elérhetik célpontjaikat, ami kombinálva a tengeralattjárók rejtőzködési képességivel és a nukleáris meghajtás által biztosított hosszú járőrözési idővel első számú csapásmérő eszközökké tette ezeket a járműveket. Jelenleg a nagy atomhatalmak mind a nukleáris meghajtású, atomtöltetű robbanófejekkel felszerelt ballisztikus rakétákat indítani képes tengeralattjárókat tekintik az elrettentés első számú eszközének.

A második nagy változás az egyre újabb rakéták hatótávolságának további növekedése volt. Megjelentek az olyan eszközök mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió arzenáljában, amelyek már a saját területekről is képesek voltak elérni a másik felet. Ezek a rakéták azon képességük miatt, hogy egy másik kontinensen lévő ország ellen is használhatóak, interkontinentális ballisztikus rakétáknak, (angolul Intercontinental Ballisztic Missile, rövidítéssel ICBM)-nek nevezik. Aki egy ilyet akar látni nem kell messzire mennie, hisz nemrég állítottak ki egy SS-24-est a keceli Haditechnikai Parkban.

A szárazföldi telepítésű ballisztikus rakétáknál ugyanakkor meg kell oldani azt, hogy a fegyverek biztonságban legyenek egy esetleges megelőző csapás esetén. Ezt elsősorban masszív vasbetonból készült rakétasilókkal szokták megoldani, vagy pedig úgy, hogy a rakéták mobil hordozóeszközökre vannak telepítve, például vasúti kocsikra vagy gumikerekes gépjárművekre. Mivel a rakéták így akár folyamatosan is mozgásban lehetnek, a nyomon követésük az ellenség számára nagyon nehéz.

A rakéták hajtóanyaga az első időben folyékony üzemanyag volt. Ezekben folyékony oxidálószert és üzemanyagot égetnek el a hajtóműben, és ez adja a tolóerőt. Ám ezek kezelése körülményes, mivel a legtöbb ideális üzemanyag, és főleg az oxidálószerek vagy erősen toxikus és/vagy korrodáló hatásúak, vagy pedig nagyon alacsony hőmérsékleten kell tárolni őket. További hátrány, hogy a rakétát kilövése előtt fel kell tölteni üzemanyaggal, ami időveszteséget jelent, vagy pedig feltöltött állapotban kell indításra készen tárolni, ami viszont az üzemszerű karbantartások alkalmával jelenthet problémát.

A megoldást a szilárd hajtóanyag hozta el, ami egy roppant egyszerű szerkezet: egy felül zárt cső, amibe szilárd halmazállapotú hajtóanyag-keverék kerül, és az alsó végén egy fúvócsövön áramlanak ki a működés közben keletkező égésgázok. Nincs bonyolult üzemanyagrendszer, és a készenléti időben sem kell veszélyes üzemanyaggal foglalkozni.

Egy rakéta orrába való MIRV robbanófejek

A stratégiai ballisztikus rakéták fejlődése még egy ugrást hajtott végre. Hagyományos esetben egy ballisztikus rakéta egy robbanófejet juttatott célba. Ezzel az volt a probléma, hogy a túlságosan is sok rakétára lett volna szükség, hogy kellően lefedjék a másik országot, ráadásul az ellenségnek elég kilőni a ballisztikus rakétát, és a célpont megmenekült. Így megalkották a több robbanófejes visszatérő rendszert (MRV), amely orrában jellemzően 3-12 közötti harci töltetet helyeznek el. A rakéta a ballisztikus pálya csúcsáról visszafelé bocsátja ki a robbanótölteteket, amelyek bizonyos szórása által sokkal nagyobb terültetett fednek le, mint egyetlen nagy robbanófej.

Több előnye is származott ebből:, mivel egyfelől megnehezítette a ballisztikus rakétavédelem dolgát azzal, hogy több robbanófejet szállított egy-egy fegyver, másfelől kevesebb rakétára volt szükség a csapásmérésre. Márpedig az első hidegháborús fegyverzetkorlátozási egyezmények (a SALT I. és II.) még a rakéták számát korlátozta.

Ennek továbbfejlesztése az, amikor a robbanótölteteket egyenként bocsátják ki, mégpedig egy apró hajtóművekkel felszerelt végső fokozatról, amely minden robbanótöltet kibocsátása előtt apró pályakorrekciókat végez, így minden robbanótöltet - bizonyos korlátok között - más-más célpontra irányítható.


A stratégiai csapásmérés eszköze - egy Topol-M ballisztikus rakéta, gumikerekes indítójárművén
A ballisztikus rakétavédelmi rendszerek megjelenése miatt feltűntek az ellenintézkedések ellenintézkedései is: a visszatérő egység radar- és infravörös csalikat szórhat ki, hogy összezavarja a védelmi rendszereket. A legújabb orosz stratégiai ballisztikus rakéta, a Topol-M pedig a hírek szerint képes pályáját repülés közben megváltoztatni, hogy nehezen meghatározhatóvá tegye töltetei mely körzetbe is fognak becsapódni.

A legtöbb ország mind a mai napig a ballisztikus rakétákat preferálja a stratégiai nukleáris csapásmérésre, mivel ezekkel lehetséges a legrövidebb időn belül a reagálás, és nagyon nehéz a védekezés ellenük. Így azon országok, melyek nukleáris fegyverek létrehozásán fáradoznak, egyben rakétaprogramjukat is igyekeznek felfuttatni, hogy megfelelő hatótávolságú ballisztikus rakéta orrába szerelhessék nukleáris tölteteiket.

- I. rész - | - II. rész - | - III. rész