Hajdan egy hab partra tért, lágy aranyszín esti fénybe.
Szépleány kezéhez ért, partról visszatérve.
Karcsú láb, nemes kebel - lábalj át, békédre lelj !
A fodor szólt: "Leányka, állj, mert én vagyok a halál." "Szerelmesem hív, megyek - hogy lennék hozzá kegyetlen?
Nincs veszély: egy hal lebeg, fordul, messze lebben."
Karcsú láb és tiszta szív, várj még: a rév kompja hív!
A fodor szólt: "Lányka, állj, mert én vagyok a halál." "Kedvesem hív, sietek - gyávát nem kér feleségül!"
Törzse körül hab-övek, víz örvénye mélyül:
Bolondos szív, hû kebel, csöppnyi láb így süllyed el.
Hullámgyûrû fut-szalad, vérpirosan ring a hab.
"Mindig az az otthonom, ahol vagyok Az otthonom az elmémben van A gondolataim az otthonom A dolgok amiket gondolok az otthonom. Ez az otthonom. Az otthonom nem egy anyagi valóság... az otthonom az elmémben létezik"
Bob Marley
Lao-ce
"Örök az ég és örök a föld. Azért örök az ég s a föld, mert nem önmagukért élnek, ezért nem fogy belõlük az élet. Éppígy a bölcs: hátrahúzódik, ezért halad, nem õrzi magát, ezért megmarad. Így van: saját érdeke nem ûzi sose, ezért teljesül saját érdeke."
"Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is. Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyû megalkotja egymást, hosszú és rövid alakítja egymást, magas és mély kulcsolja egymást, sok hang összeolvasztja egymást, korábbi és késõbbi követi egymást, Ezért a bölcs sürgés nélkül mûködik, szó nélkül tanít, nézi az áramlást, és hagyja, nem erõlködik, alkot, de mûvét nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült mûvét nem félti, s mert magának nem õrzi, el se veszíti."
A nyálon lõtt lány balladája
Mary-nek hívták, mielõtt átlõtték a nyálát. Nem tudta senki, miért tartja mindig szorosan csukva a száját. Aztán egy éjjel nem bírta már, köpött egy jó méterest, Abban a percben eltalálta egy golyó a nyálat, érdekes.
Véres Jimmy a pisztolyával halálba küldött sok embert. Félnek ezért õtõle a vadnyugati emberek. Zuhant a nyál, és Jimmy kezében eldördült a szörnyû kolt. Golyó repült a nyál szívébe, Mary pedig elgyalogolt.
Én is egy nyálon lõtt lány vagyok, Minden éjszakán errõl álmodok. Bár csak engem is nyálon lõnének Egy éjszakán vadnyugati emberek.
A nyálon lõtt lány messze jár, csak egy pontnak látszik már. Nemsokára ezt a pontot is elnyeli a láthatár. A lelõtt nyálat felszárítja a vadnyugati szél, Ezzel a szomorú történet most már véget ér.
A történetbõl véletlenül kihagytam egy részletet, A nyálról akartam elmondani egy újabb érdekeset. Mund Wasser Sind Dafke Spritzlich Noch Da Zu Geslossen, Ellentétben Hochen Zoller Spritzen Sprutz Und Morgen
Én is egy nyálon lõtt lány vagyok, Minden éjszakán errõl álmodok. Bár csak engem is nyálon lõnének Egy éjszakán vadnyugati emberek.
A nagy sötétség tiszteletet áraszt. A nagy világosság is. Mindenki eljut oda. Mindenki meglátja. Mindenki meghal. Csak azt nem tudja honna jött...
/Carolyne Anderson/
"Teleportáltunk az egyik éjjel, Én, meg Tony, meg Mary, szegény, Mary a mellét Tonynak adta, S püspökfalatját kaptam meg én."
/Douglas Adams - Vendéglõ a világ végén/
Púp
Hátamon a púpom, Megbékélnék vele, Ha tudnám biztosan, Hogy én vagyok a teve.
Egyszer találgattam
Egyszer találgattam, milyen is a lábam. Azután megnéztem: Majdnem eltaláltam.
legenybucsura nem tud valaki jopofa idezeteket?
Shabazs: az egy nemsemmi könyv :) Sot, majd mindegyik D.A.!
Tolnai Ottó: otta budi mögött
mama hagyd ne varrogasd egész nap ezt a rongyos posztópapucsot úgyse lépek már többé bele nézd inkább a pipacsokat nézd milyen szép végre wilikém valami neked is szép meggyógyulsz nézd mama nézd milyen szép nézd nézd otta budi mögött vérrel hányta le a búzatáblát ki ki hányta le vérrel a búzatáblát nem látod mama az isten
Buborék
Sej, buborék, buborék, színejátszós, csodaszép. Emitt veres, amott kék. Az orromból jött ki elébb
"Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull ifjukorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti õt, ki érti még lobos szívének sok kalandját, s kijátszák lent a padlón hintázó idõt."
Azért a szerzõt és a vers címét igazán odaírhattad volna.
A call of Cthulhuból van, nem igazán vers, de ebbe a topicba illik legjobban...
That is not dead, which can eternal lie, yet with strange eons, even death can die.
Meghallni nem hallhat meg az, mi öröklétig áll, számlálatlan korok során enyészik a halál. ugye ez magyarul? a könyvben legalábbis igy volt. ha estleg még sem akkor leforditanád?
Tényleg ez a magyar fordítás, ami nem tükörfordítás és ez jelent meg a könyvben is. A vers lényegét kifejezi, és a hangzása is majdnem azonos. Lefordítani nem próbálnám meg, ahhoz még egy kissé fejlesztenem kéne az angoltudásomat:)
E.A.Poe: Lee Annácska
Sok-sok hosszú eszendeje már tengerpart bús mezején élt egy kis lány – ismerhetitek Lee Annácska nevén s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én De Szerelmünk több volt mint szerelem tengerpart bús mezején Irigyeltek még az angyalok is fenn a felhõk tetején.
S ez lett oka, hogy, sok éve már, tengerpart bús mezején felhõk közül jött egy csúnya szél s meghûlt Annácska, szegény; s elvitték úri rokonai s egyedül maradtam én: koporsóba csukták el õt tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok, hogy boldogabb õ meg én az lett oka (mind jól tudjuk ezt tengerpart bús mezején) hogy jött felhõbõl éjjel a szél s meghûlt s meghalt a szegény.
De szerelmünk több volt mint soké, ki nagyobb mint õ meg én, okosabb mint õ meg én s sem az angyalok a felhõk felett, sem az ördögök tenger fenekén nem tehetik hogy, szívtõl a szív, elváljunk, õ meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord, Annácska küldi felém; s csillag ha ragyog, már véle vagyok. Annácska szemét lesem én; s így az éj idején veled éldelek én, jegyesem, szívem élete, szép kicsikém, melletted a sír fenekén, tengerpart bús mezején.
E.A. Poe: Eldorádó
Valaha rég Egy drága-szép Lovag nagy útra szállott. Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádót.
Azóta agg A szép lovag, Szivében átok, átok. Bármerre ment, Se fönt, se lent Nem lelete Eldorádót.
És végtire Lankadt szive Egy árny eléje állott. Szólt: ?Áldalak, Bús árny-alak, Mutasd meg Eldorádót.?
?Ott messzi túl, A Hold kigyúl, Az Árnyak völgye vár ott. Vágtass el, el?, Az árny felel, ?Eléred Eldorádót.?
(Kosztolányi Dezsô fordítása)
Pajzán Toldi
I. ének
Ég a napmelegtõl a kopasz tyúk szarja, Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja. Mérges lapostetvek csípik ahol érik, Kormos seggepartján sütkéreznek délig. Amott a kútágas alatt áll egy némber, Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel. Nincs egy árva szõrszál a pinája ráncán, Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek, Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek. A zsombékok tövén, hol füves az árok, Vígan enyelegnek üzekedõ párok. Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi, Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni. Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét, Egyensúlyoz rajta három tonna rõzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja, Vadállatok futnak elõle morogva. Egy krónikás írja, mit szemével látott: Duhaj kedvében egy megyét meghágott. Delelõn az ipart agróban ûzi, Faszára a nõket huszasával fûzi. Amint vakaródzik, s a semmibe réved, Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelkû bátyja, Viszeres seggén lóg szattyánbõr gatyája. Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat, Nem kér õ már pinát, csupán csak nyugalmat. Valaha egykor õ volt a kuplerájok bakja, Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja. S ha egyszer mégis üzekedni merne, Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt, Sunyin és unottan mond az csütörtököt. Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét, Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét. S gondolata támad, mely aljas és kajla: "Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének
Fel van lobogózva õs Budavár tornya, Dicsõ lovagoknak áll itt hõsi torna. Lajos királyunknak nemi kedve fogyó, Elégedetlen már a királyi lotyó. Kihirdette tehát hetedhét országba: Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja. Nem könnyû feladat, nem mindenki bírja, És aki nem bírja ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber, Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el. Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa, Annak Aranybullát vernek a faszára. Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente, Állati nagy faszát ürüzsírral kente. Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!" De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény, Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény. Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be! Ám hét után nem állt, s tették hûs verembe. Riszálja valagát Johanna, az álnok, Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok. S míg trágár apródja szívja keble halmát, Beugrat pejlován Vazul, a hõs dalmát.
Mered nagy kopjája dicsõségre várón, Ám csakhamar kidõl, s viszik ki hordágyon. Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük, De hiába folyt el drága életnedvük. Senkinek sem állt föl öt után, hiába, Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének
Mint dámszarvas, kit seggbelõtt az ármány, Fut sötét erdõbe szegény Miklós árván. Együgyü szívében csak egy terv világol, Hogy a nehéz versenybõl gyõztesen kilábol. Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes: Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! Ravaszul beszél, véka alá rejtve Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre Mire Miklós felért Buda alá végre. Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza, Míg durván ráförmed a királyi strázsa: Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta! Nem zsellér fickónak áll itt hõs lovagi torna! Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat, Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse, Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre. Lesúlyt hõs Botondként, képes volna ölni, Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi. Iszonyút rikoltva ugrik be a résen, S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen. Amíg a várkertet fürkészve átszelte, Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte. Meglepte õt Miklós, keservesen nyögött, "Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka, Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva. Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot, S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott, Megköszönte Miklós a király tanácsát, Felfeszíti faszával a bejárat rácsát. Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedõn: Remélem nem visznek ki téged is lepedõn.
Miklósnak dermeszti szívét, amit látott, Eléje Johanna nagy picsája tátog. Bozontos szõrök közt, mint egy mérges kígyó, Kígyózva tekereg a vérvörös csikló. Ásítva szürcsöl hatalmas puncija, Melynek ûrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény õ a talpán, Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán. Ökleli Johannát az abnormis karó, Ugy dolgozik benne, mint a cséphadaró. Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen, Már a hetes turnus át van hágva régen. Szívós a királyné, a huszat is állja, Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó, Bár Miklós még serényen dorongol. Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. Meghalt a királyné! - sikoltják a vének, Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek. Taszigálják, rúgják valagba és hasba, Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lõdörög Miklós, mint lófasz a lébe, Megkötözve viszik a király elébe. Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve, Podvás seggét nyalja idomított medve. A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta: Úrnõnket e paraszt, a halálba baszta! Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve! Igy szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szûz leánykát? Telt valagút? Ringót? Minden a tied, mert megölted a ringyót! Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal A fél világ nem tudta õt ellátni fasszal. De te méltó voltál a királyi dögre Dicsõ magyar faszod álljon mindörökre!
:))) wow
Nem fázok már, sírni késõ, Lelkemre hull hideg esõ, Gyújtok gyufát, rakok tüzet, Szerelemláng ezzel fizet, Hiszem csak egy vékony nádszál Ég, mint a gép, máris megáll.
Nem zokognék, sírni késõ, Most látom csak, milyen szép õ, Könnyem csorog, folyik széjjel, Virrasztottam egész éjjel, Szeme fakó, nem csillog már, Utolérte õt a halál.
(c)IceTea 2002. augusztus
Volt a Fábry show-ban a Koltai féle pohárköszöntõ az kéne....
Goblin
Ki állította meg az órát, nehéz idõk jönnek, másik Magyarország, félek tõled.
(Hobo Blues Band: Másik Magyarország.)
Orbán Otto: A vásárló panasza
Kedden vettem a légettyût, s másnap a postán mégegy gyütt! Egy is eleget tyûzi a leget! Most meg a két tyû lég együtt!!
Weöres Sándor: Kínai Templom
Szent fönn Négy majd kert, lenn fém mély bõ tág cseng: csönd lomb, éj Szép leng, tárt jõ, Jó, mint zöld kék Hír, hûlt szárny, árny. Rang, hang.
na zt hiába írtam be szépen, mert az Sg elrontotta :(
függõlegesen olvasva adja ki a verset, amit , most az érthetõség kedvéért leírok:
Szent kert, bõ lomb, tárt zöld szárny (elsõ oszlop) fönn lenn tág éj, jõ kék árny. (második oszlop) Négy fém cseng: Szép, Jó, Hír, Rang, (harmadik oszlop) majd mély csönd leng, mint hûlt hang. (negyedik oszlop)
VÖRÖS RÉBÉK
"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára ûlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!
Õ volt az, ki addig fõzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár!
Pörgé Dani most õbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendõt s egyebet: "Nesze, lyányom? e mézes bor Erõsítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár!
Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tûri még. A bölcsõ is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess, madár!
Híre terjed a helységben:. "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lõtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón' kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár!
Keskeny a palló kettõnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok esõ volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" "Hess, madár!"
"Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt; mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repûl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne'kül S kinek õ azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend- Széthúzó er?k er?s egyensúlya, Mély bels? bizonyosság idebent- Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép- S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezd?dik. Bent: Csend. Isten hozott.
Szabó Lõrinc: SZUN VU KUNG LÁZADÁSA
Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya, kit kõtojásból keltett ki a vén föld, ég nap és hold különös szerelme a gyümölcsök s virágok szigetén, ki kõtestét mozogni tanította s viharként szállni a felhõk felett, és megtanult minden emberfölötti varázst és titkos bölcsességeket,
ki hõs vezér és szent remete volt és szívében mégis fenevad maradt, és feldúlta a halál városát és megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy õ is õrökké éljen, s lett mindenható kinek rõt fején a villám kicsorbult, ki már már isten volt, de lázadó
dühében a Legfõbb Trónt követelte, s leverte az égi seregeket, s a Menny Ura s a Célok és Erények bénultan nézték, hogyan közeleg -
mikor Szun Vu Kung már a trón elõtt állt, és már senki se moccant ellene, jött Buddha, és szelíd virágkezével intett, hogy a fegyverét tegye le.
- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny, akitõl a mindenség reszketett. Buddha felelt: - A béke és a jóság, s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
- Nagyszerû! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha: - Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok! - Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny, és mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával, eldicsekedett, hogyan gyõzte le a földet, eget, az állatok és fák szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve hogy lett halhatatlan, s a Titkos Tudást hogy szerezte meg. - Tizennyolcezer mérföldet repülök - mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen és lehetek millió óriás, ma már én vagyok a Tökéletesség - a Menny Urához fordult -, senki más,
- bömbölte - senki nem állhat fölöttem: legkülönb vagyok, a Trónt akarom! És Buddha felelt: - Tied lesz, ha gyõzöl még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen, túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem: ha bukfenced kivisz belõle, nyertél, ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. - Õrült - gondolta - ez a Buddha: a keze alig nagyobb egy lótusz levelénél, igazán játék végezni vele,
gyerekjáték - gondolta és vigyorgott: - Hát jól van, lássuk: ki gyõz, te vagy én? - És felemelkedett a levegõbe, s megállt nevetve Buddha tenyerén.
- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott, s már messze szállt s eltûnt a szörnyeteg, és viharzott, mint az ördögmotolla, úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött mint a szélvész, mindig gyorsabban, repült, mint a fény, repült és forgott, át az õs eónok s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértõl részegen, repült, mint az idõmegállító gondolat, repült, könnyû gyõzelmét végtelennel tetõzni, amit ráadásul ad,
repült, repült s a Végsõ Ûr határán egyszerre csak öt roppant oszlopot látott, amely minden világok végén vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott, ahol még nem járt soha senki se, és lehasalt s fürkészve és vidáman nézett az érthetetlen semmibe,
aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza, és én leszek a Mindenség Ura, de hogy itt jártam, nevemet felírom ide, a világ õrtornyaira -
és csakugyan felírta a középsõ oszlopra: "Itt járt Szun Vu Kung király", s mert a szükség rájött, egy másik oszlop tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám, repült az ûrben, mint a néma fény, repült és forgott, át az õs eónok s csillagvilágok szigettengerén,
mint az idõtlen gondolat, repült most visszafelé a végtelenen át, és megérkezett és hetykén leugrott Buddha kezérõl s rikoltott: - No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam s ott hagytam a látogatás jelét! - Buddha ránézett, hosszan, szánakozva, és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: - Te nyomorult majom, te, te barbár ész- és erõ-szörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad harc s önzés fûti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezembõl? Nézz ide, nézd középsõ ujjamat: "Itt járt Szun Vu Kung..." - itt van, ezt te írtad, s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! -
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat, kitõl a Legfõbb Trón is reszketett, látta, hogy minden erõnél erõsebb a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta s egy hegyet tett rá, kíméletesen: - Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig, s ha új szíved lesz, befogad a Menny.
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON Útra kelünk. Megyünk az Õszbe, Vijjogva, sírva, kergetõzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk, Valahol az Õszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az õszi avaron.
A két szemed szeretett legtovább, Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tûztél magad köré hideg testõrökül, de a szemed még rám leselkedett a zord lándzsák mögül. És ellebegtél és csak a hegyes lándzsák maradtak ott, de a szemed még egyszer visszanézett és mindent megadott. A két szemed szeretett legtovább még mostan is szeret. Még éjszakánként zöldes csillaga kigyúl ágyam felett.
szakkozepes koromban baromira utaltam a verseket, mostanaban mar szivesen elolvasok egy mivesebb darabot.
Csenddel üzenek Csenddel üzenek néked, mert hidd el, igazán félek, hogy most kevés a szó, az se kimondva jó.
Hangok nélkül is érzed: miért õrizlek téged én már magamba' rég, olyan tiszta a kép.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
Lásd: jó nekem, hogyha rád nézek, és szótlan mondhatom el néked, hogy már nem félek! Rég érzem azt, hogy e csend-pillanat, elvezet majd hozzád, kedves, és örökké így marad.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
Csenddel üzenek néked, mert hidd el, igazán félek, hogy most kevés a szó, az se kimondva jó.
Hangok nélkül is érzed: miért õrizlek téged én már magamba' rég, olyan tiszta a kép.
Bûvölõ némaság, túl zajos a világ. Úgy keress, hogy megtalálj, de úgy siess, hogy megvárj!
“Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetõdött egyszer egy faluba, és beleszeretett az elsõ házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kõmûvesek simogatását, de az ablak megállította. A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta õket, mint ez a tisztaszivü állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték.”
Pilinszky
Na topik áp!
Charles Baudelaire Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve, míg izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törõdve, kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülõ szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött.
S e gõgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bûz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belõle folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élõ rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt; a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában ütemre forgat a legény.
A szétesõ alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a mûvész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, amikor ujra lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága, te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nõk között királynõ, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nõ s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én õrzöm, isteni szép lényegükben õrzöm elrothadt szerelmeimet!
Ady Endre - Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szivû sihederje, Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtõl a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.
Petõfi Sándor - Szeretném itt hagyni...
Szeretném itt hagyni a fényes világot, Amelyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, Ahol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhõk vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét... Mig végre magam is lemennék.
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. elõtt.)
Weöres Sándor
A Paprikajancsi szerenádja
Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc, érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtõl vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc, meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem, a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Neked is sok Bóbitát olvastak kis korodban? :))) Én szinte még most is kívülrõl tudom az egész könyvet...:)
Azt rohadtul utálom ahogy az irodalmat tanítják.. abban az a jó hogy te fedezed fel, te gondolkozol azon vajon a költõ ezt hogy is gondolta.. s nem begyöpösödött demagóg hm pedagógusok, azok az idióták csak Petõfit s Adyt látják. Miért nem én választhatok a költõk, írók közül? Imádok olvsani, de verseskötetet soha életemben nem olvastam s nem is fogok, köszönhetõ a tanáraimnak..
Attól lesz tele a f*om mikor elkezdik magyarázni, hogy a harmadik sor második szava azt fejezi ki hogy a költõ eggyéolvad a mindenséggel meg a hasonlók...
Nekem az a problémám, hogy ezt az elemzést annyira erõltetik. Nem is csodálom, hogy a mai diákok utálják a verseket... Egy költõ vminek a kifejezésére, akár a saját gondolatainak a kifejezésére írja azt a verset, és nem azért, hogy szerencsétlen diákok elemezzék azt száz-kétszáz év múlva... Még élvezni sem lehet igy egy verset. Miért kell túlbonyolítani egy vers jelentését?
nekem szerencsére olyan magyartanárom volt aki azt mondta: "aki azt írja egy verselemzésben, hogy a költõ ezt meg azt akarta mondani, az egyes! ugyanis fogalmunk sem lehet róla, hogy a költõ mit akart mondani. legfeljebb azt tudhatjuk, hogy nekünk mit jelent a vers!"
Õsz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.
S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sirok, s elém a sok tûnt kéj kél.
Óh, múlni már õsz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél...
(Tóth Árpád fordítása)
nekem is hálistennek a mostani magyartanárom az nem arra kiváncsi, hogy pl. hány soros a vers, meg ilyen hülyeségek, hanem hogy mi hogy érezzük, mit gondolunk a versrõl... Az elõzõ magyartanárom pont nem ilyen volt...
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szûljön meg az anyád! Egyszer szûljön égô házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elôdbe áll, hét legyen, kit elôtalál. Egy, ki kezdi szabad napját, egy ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdôségnek, egy, kit ôse bôgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, -- a hetedik te magad légy!
Szeretô után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szivet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengôt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendôcskére tapos, -- dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szûlték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettô vitéz és tudós négy, -- a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki gyôzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.
(1932)
Vörösmarty Mihály
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velõ agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengõ zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, õrült lélek, Vert hadak vagy vakmerõ remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az elsõ árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserû levében, S annyi bûn, szenny s ábrándok dühétõl Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szûd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
1854. július-augusztus(?)
Márai Sándor: Halotti beszéd
Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nõtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt, Amikor a költõ még egy család nyelvén dalolt, És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyûgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek `Toldi`-t olvasol, és azt feleli: `oké`. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: "A halál gyötrelmei körülvettek engemet!..." Az ohiói bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan, és lehull nevedrõl az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Még szólnak és üzennek õk, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: `"Az nem lehet, hogy oly szent akarat..."` De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? `"Az nem lehet, hogy annyi szív..."` Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is, Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgõ panaszt: `"Testvért testvér elad"` Egy hang aléltan közbeszól: `"Ne szóljon ajakad..."` Egy másik nyög: `"Nehogy, ki távol sír e nemzeten..."` Még egy hörög: `"Megutálni is kénytelen legyen." Hát így. `Keep smiling`. És ne kérdjed senkitõl: miért? Vagy: "Rosszabb voltam, mint ezek?..." Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A rádióaktív hamu mindent betemet. Tûrd, hogy már nem vagy ember `ott`, csak osztályidegen, Tûrd, hogy már nem vagy ember `itt`, csak szám egy képleten, Tûrd, hogy az Isten tûri ezt, s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Õrizd eszelõsen néhány jelzõdet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, És Jenõ nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.
(Posillipo, 1950)
Radnóti Miklós
TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hõs, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyûlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértõl és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élõ írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sûrû méregoldat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön, mikor a költõ is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentõ szavak tudósa, Ésaiás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944. május 19.
Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntrõl pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én, ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható, nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen, és csecsszopók, akikben megnõ az értelem, világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.
Vörösmarty Mihály
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betûkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentõ tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bûneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szûz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény - véres lázadók Hamis birák és zsarnokok mezébõl Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggaták Hogy majd belõle csínos könyv legyen, Számon kivül maradtak: Ixion Bõszült vihartól ûzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengõk. Az õrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntösébõl S most a szabadság és a hõsi kor Beszéli benne nagy történetét. Hûség, barátság aljas hitszegõk Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betûket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsõbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bõszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költõk mûveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idõ? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égõ romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erõt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hõsei, Kiket - midõn már elhunytak s midõn Ingyen tehette - csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi Õk mind e többi rongykereskedõvel, Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival Õk mind együtt - a jók a rosz miatt - Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sûlyedéstõl meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendõbb név az emberé, Hol a teremtés õsi jogai E névhez "ember!" advák örökûl - Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsõk S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözõbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem õket, õk megvédnek engem. Nem félek tõled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tûrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövûlnek élõ fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erõnk szerint a legnemesbekért. Elõttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésbõl S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén õseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!
1844 vége
Vörösmarty Mihály
(FOGYTÁN VAN A NAPOD...)
Fogytán van a napod, Fogytán van szerencséd, Ha volna is, minek? Nincs ahova tennéd. Véred megsürûdött, Agyvelõd kiapadt, Fáradt vállaidról Vén gunyád leszakadt. Fogytán van erszényed, Fogytán van a borod, Szegény magyar költõ, Mire virradsz te még? Van-e még reménység, Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel Kényedre játszottál!...
1855 (?)
A PÁRDUC
Szeme a rácsok futásába veszve úgy kimerûlt, hogy már semmit se lát. Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörûl s a legparányibb körbe fogva jár: az erõ tánca ez egy pont körûl, melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszünik.
Szabó Lõrinc fordítása
Vörösmarty Mihály
ELÕSZÓ
Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem mûködött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytõl reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsõbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész elõtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétõl meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bõszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közõl; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megõszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre õszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mû felett És bánatában õsz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendõzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
Petõfi Sándor
A NÉP NEVÉBEN
Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyû a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon õt elégetétek, De szellemét a tûz nem égeté meg, Mert az maga tûz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerûlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltûnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gõgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem gyõri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hõs lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldõl, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyû a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon õt elégetétek, De szellemét a tûz nem égeté meg, Mert az maga tûz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
(Pest, 1847. március.)
József Attila
MAMA
Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még õszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késõ, most látom, milyen óriás õ - szürke haja lebben az égen, kékítõt old az ég vizében.
1934. október
József Attila
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy õszi tájból és sok kedves nõbõl próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az idõbõl, a tömény tûz eléget. Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetõn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál.
Tõlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlõd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nõssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nõ, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidbõl jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kûzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
izé ez nem a copy paste topik...:(
József Attila
NEM ÉN KIÁLTOK
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megõrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtõzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fûszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddõ anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerû, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
??? Bocs, de úgy sem ír ide senki... akkor meg? Legalább egy helyen lesznek az IGAZÁN jó versek. Így is hosszas keresgélés után bukkantam rá (erre a topikra), mert már a kutya sem törõdött vele.
Hümmm... mondjuk én már nem nagyon emlékszem mik voltak a kötelezõk (25 éves vagyok :))), csak egy-kettõ dereng.
Sz'al nem azzal a szándékkal írtam ide õket, hogy na, mert ez kötelezõ... De, ha már kötelezõ, akkor nem is lehet jó? Vagy kedvenc? Tehát a kettõ kizárja egymást?
Gyermekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott - gyermekkoromban - a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs - a jó s hamis Mélyekbõl -, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Õszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.