Egyébként is úgy döntöttem, hogy feladom. Az alább tőled idézett mondat miatt meg pláne. Ez a mondat így szól:
"Mióta a fogamzásgátlás fejlett, a szex következményei semmivel nem terhelik jobban a nőt, mint a férfit."
Ezen túl egyedül Wolwerine értette meg a topik nyitó felvetését, és annak megfelelően reagált rá, de ritkán jelenik meg sajnos. Te rendre félreviszed a topikot, így értelmes párbeszéd köztünk nem lehet. Szóval feladom, és kilpétem.
Hogy egy házasságban élő nő nehezen szánja rá magát, hogy megcsalja a párját, ezzel szemben pedig a házasságban élő férfiak könnyen – hát ezt felejtsük el. Ki ilyen, ki olyan. Mindkét fél esetében az a kérdés, hogy mennyire félti a meglévő kapcsolatát, netán családja összeomlását. Hogy a középkorú férfiak legszívesebben 20 éves lányokkal szeretnének kezdeni, az igaz, de azt sem tudom elképzelni, hogy a középkorú nők ne 20 éves daliákkal szeretnének kezdeni. Ami távolról sem jelenti azt, hogy ez sikerül is nekik. Marad aki marad, tehát azok, akik könnyen csalják meg a párjukat, ezt többnyire saját korosztályukból való partnerrel teszik. A „szexről a nő dönt” kitétel mindig az első esetre vonatkozik, itt is azzal a megszorítással, hogy kivéve, ha a nő kezdeményez. Általában azonban még mindig a férfiak kezdeményeznek, legalábbis direkt módon. Amely kezdeményezés persze lehet válasz a nő indirekt jelzéseire, amiket félre is lehet érteni. Egy párkapcsolatban ez másképp van, a nő akkor is enged a partnere közeledésének, ha igazából akkor nincs kedve hozzá, mint ahogy a férfi is összeszedi magát, ha hulla fáradt is, amikor úgy érzi, hogy egyébként a párja elhanyagoltnak érezné magát. De hát ez már az együtt élésből, az egymáshoz való alkalmazkodásból fakad. Vannak férfiak, akik ha „olyanjuk van” tényleg a legyet is röptében, és pláne vannak férfiak, akik meg nem. Mióta a fogamzásgátlás fejlett, a szex következményei semmivel nem terhelik jobban a nőt, mint a férfit. Visszautasítani valaki közeledését – persze nem házasságban - pedig mindig is joga volt a nőnek is, meg a férfinek is. Még akkor is, ha a hagyományos iskola szerint ilyenkor a férfi rém kellemetlenül érzi magát, pláne, ha a nő még sírva is fakad. Na, az szörnyű. Én szívesen kihagyom a munka világát a zaklatás témájából, de akkor a hatalommal való visszaélést is ki kell hagynom. Ebben az esetben pedig, feltéve, hogy a bűnözőket figyelmen kívül hagyom, egy olyan témával állunk szemben, ami évezredek óta örök, és gyakorlatilag változatlan. Itt a tolakodó, bunkó módon közeledő, „tapizós”, stb. férfiakra gondolok. Akik idegen nők fenekét fogdozzák a villamoson, egyértelmű, gyakran obszcén ajánlatot tesznek nőknek, amire semmilyen alapjuk nincs, és így tovább. Az ilyen fajta tolakodást az elmúlt évezredek során a nők megtanulták kezelni, sokszor persze a környezetükben lévő férfiak segítségével. Az emancipáció miatt a többi férfi védelmére egyre kevésbé számíthatnak, szinte semennyire. De általában a nő maga is meg tudja oldani az ilyen problémát. Erre a jelenségre céloztál ? Mert elkezdhetjük mi ezt a magatartást üldözni, a legkevésbé sem lenne új. Talán már említettem, hogy IV. Béla királyunk az ilyen férfiakat kézlevágással fenyegette. Kíváncsi lennék rá, hogy a gyakorlatban hány kéz került levágásra azért, mert mondjuk a kocsmárosnét taperolta. Aki meg olyan hülye volt, hogy a megyés ispán feleségét zaklatta, hát az mindenképpen nagyon ráfaragott, ha volt rá törvény, ha nem. Na jó. szóval kriminalizálhatjuk ezt a viselkedést, sőt Nyugaton ennél sokkal tovább is mentek már. Csakhogy éppen a nyugati példák mutatják, hogy kétélű fegyver ez. Olyan fegyvert ad a nők kezébe, amellyel bármelyik férfi tönkretehető, akinek nem tetszik a pofája.
Természetesen beszélhetünk a valódi nemi erőszakról is. Azért írom, hogy „valódi” mert több nyugati országban már a büntető törvénykönyvekben is átfogalmazták a nemi erőszak kategóriáját, és olyan cselekményeket is ide sorolnak, amik nem azok.
Igen, ahogy kakukk írta, eléggé sematikus, az pedig nem igaz, hogy a szexről nő dönt, mert mindig attól függ, viszont a házasságról valóban a férfiak döntenek.
Azért említettem a férfiakat is, mert olyan is van, mikor a nőt egy másik férfival csalják meg, de leírtam, hogy ez marginális-bár manapság ki tudja? Szóval ki a fenével csalná meg egy férfi a nőt, ha nem egy másik nővel, Az meg mindig úgy volt, hogy mindenhez két fél kell. Csakhogy házasságban a nők nehezen, és végső esetben szánják rá magukat, sok házas férfi nem férjes nővel csalja meg a feleségét- ez ismét marginális. A férfiak és nők, amíg nem elkötelezettek másik nem felé, azzal fekszik le, akivel akar, az nem megcsalás. Nős férfiak viszont többnyire hajadonokkal és fiatalokkal lépnek félre, nem ritkán akkor is, amikor a házasságban már unalmas a szex, vagy egyéb okok miatt eltávolodnak egymástól, de nem ritka az sem, hogy pusztán az újdonság varázsa viszi őket félre. A százalékos arányok vitájába nem is megyek bele, mert értelmetlen és felesleges. Az sem igaz, hogy a szexről a nő dönt, ez is egy rossz sztereotípia. Akinek megtetszik egy nő és kezdeményez, a nő visszautasíthatja, ha neki nem tetszik a fickó. Ez ugyanúgy kölcsönös, ha egy nő nem tetszik a fickónak, visszautasítja-bár míg a nőknél ez fennáll,a fickók az egyszemfogúdarálósrózsit is megdugják, ha olyanja van. Viszont egy szexuális kapcsolat felelőssége, terhe és következménye elsősorban a nőké, nem a férfiaké, így teljesen jogos, ha a nők adott esetben visszautasítanak egy férfit. Ha egy nő kezdeményez, ős is kaphat és kap visszautasítást.
Szexuális zaklatásról, erőszakról beszélünk, s nem egyéb esetekről, melyek a férfiakat érik. S megintcsak leragadsz a munkahelynél, holott itt nem csak munkahelyi zaklatásról ebszélünk a nők esetében. Nem tudsz elszakadni a munka világától. Persze, férfiak is ki vannak téve zaklatásnak, sőt nem ritka, hogy férfit férfi erőszakol meg szexuálisan. A patriarchális masculin világban bizony a férfiak részéről elfogadott volt a férfiak zaklatása, ugyanúgy megalázó lett volna erről beszélniük, mint manapság, mert ma még mindig a hagyományos gyakorlat létezik, és bizony kicsúfolják, nevetség tárgyává teszik azokat a férfiakat, akik panaszkodnának. Sosem volt téma, éppen a férfifelfogásnak köszönhetően. Ugyanakkor az élet minden területén a nők voltak hátrányban, nem a férfiak. A szexuális szabadság meg nem jelenti azt, hogy a nőket meg lehet erőszakolni, vagy kényszeríteni lehessen, pláne nem zsarolni.
Könyörgöm, ne foglalkozz már a munka és üzlet világával! A hétköznapi emberek társadalma a lényeg, a családok helyzete. Nem a munka világából, az üzlet világából tűntek el a férfiak basszus, hanem a hétköznapi életben a párkeresésben és találásban, a családi életből.
Vannak igazságok abban, amit a csávó mond, de az Index kommentárja is igaz, hogy sematikus. Szóval minden pontot árnyalni kéne. És hát a férfiak sem angyalok, ami ennél a pasinál kimarad.
Eszembe sem jutott arról beszélni, hogy a férfiak férfiakkal csalnák meg a párjukat. Éppen ellenkezőleg. 99, vagy akár annál is több százalékban bizony nőkkel csalják meg a női partnerüket. Én arra akartam utalni, méghozzá hangsúlyosan, hogy egy ilyen kalandhoz is két fél kell. És a két fél közül az egyik nő. Ne mutogassunk kizárólag a férfiakra, amikor az igen gyakori félrelépésekről beszélünk ! A férfi maximum 50%-ban hibáztatható. Azért maximum 50, mert mindenki, legalábbis minden férfi tudja, hogy a szexről a nő dönt. Leszámítva azokat az eseteket, amikor a nő a kezdeményező.
Nagy divat manapság arról értekezni, hogy egyes férfi főnökök szexuálisan is visszaélnek női beosztottjaik kiszolgáltatott helyzetével. Valóban van ilyen. Én azért kíváncsi lennék egy valamennyire is megbízható statisztikára, hogy ez mennyire gyakori a valóságban, de ilyen statisztikát soha nem fogok látni. Arról az évezredes hagyományról viszont, hogy a férfi alárendelteket NEM szexuális szempontból nap mint nap kihasználják, megalázzák, földbe döngölik, és hogy ennek a női alárendeltek a felét sem kapják meg, a kutya sem beszél, senkit nem érdekel. Pedig én még olyan embert is ismertem, aki ebbe belehalt. És ez az, ami egyáltalán nem kötődik az egzisztenciális kiszolgáltatottság mértékéhez. De hagyjuk a férfiakat, azok nem számítanak.
Az viszont nagyon is számít, hogy van-e enni a családnak, vagy nincs. Ne hasonlítsuk össze a valóban nélkülöző emberek kiszolgáltatottságát a showbusiness ambiciózus szereplőinek helyzetével. Amit a VALÓBAN kiszolgáltatott nők kárára csinálnak, azt zsarolásnak hívják. Amit a showbusiness üdvöskéinek kárára, az meg tisztességtelen ajánlat. A „szexuális zaklatás” kifejezés az egy PC találmány. A tisztességtelen ajánlatot pedig el is lehetett fogadni, meg vissza is lehetett utasítani, mióta világ a világ. Mind a kettő erkölcstelen a főnök részéről, de a zsaroló bűne messze nagyobb, mivel azt csak nagyon súlyos következményekkel lehet visszautasítani. Színházi színésznőnek viszont el lehet menni, de el ám ! Úgyhogy ott bizony a nő dönt : megéri-e neki az árat, amit X producertől vagy más főcsővezetőtől várhat, vagy nem éri meg. Ne hasonlítsuk össze a kettőt !
Szerintem èrdemes elolvasni a cikket, nagyon elgondolkoztatò dolgok vannak benne.
Igen, biztos van olyan nő, akit MÉG nem csaltak meg, nagy valószínűséggel meg fogják csalni, mert ok bőven adódik rá sok évi házasság után,de van olyan ritkább eset, amikor egy másik férfival.... és ennek sok oka van. Sosem csak az egyik fél az oka. Az viszont biztos, hogy 90%-ban nővel csalják meg a férjek a feleségüket vagy barátnőjűket, ritka esetben egy másik férfivel, mert ilyen is van, de nem általános.
Az európai civilizációban is van egy nem kis réteg, amelyik bizony nagyon szűkösen él, és ne hidd, hogy az a sokat emlegetett segély elég egy normális életre, és azt se hidd, hogy ebbe a rétegbe csak kisebbségi etnikumok tartoznak. Lényegtelen kakukk, hogy volt-e ennivalója annak a családnak, melynek nőtagját kirúgták azért, mert nem engedett a főnöke szexuális igényének. Munkahelyet nem könnyű találni, és teljesen érthető, hogy egy képzett, tanult ember nem segédmunkából akar élni, s ha már alkalmas volt arra, amire felvették, azért kirúgni, mert nem engedett a főnökének, elfogadhatatlan. Nem a jövedelem nagysága volt a tét ezeknél a nőknél, semmilyen jövedelmű munkakörben nem elfogadható a kényszerítés és zsarolás. Nem csak Ailes és Weinstein területén fordulnak elő ilyenek nem kis számban.
Sosem elég egy üzleti út során szervezett buli ahhoz, hogy beleláss a társadalmi helyzetbe, a valóságba, és sose fognak neked őszintén beszélni és megnyílni üzleti kollégáid, még ha te azt is gondolod. Attól még lehet jó informális kapcsolat, csak sose tudhatod, mi igaz abból, amit mesél.
Nem csak valamilyen pozícióra alkalmatlanok sérülnek, s nem csak munkahelyi sérelemről van szó. Te valóban nem tudsz szélesebb perspektívában gondolkodni?
Hát… Én biztos vagyok benne, hogy van olyan nő, akit még sosem csaltak meg. Sőt, még férfi is van olyan. Újra elismételném, hogy amikor egy férfi megcsalja a párját, azt egy nővel teszi. Mégpedig nagy valószínűséggel egy olyan nővel, aki az ismeretségi körében volt már előtte is, és amely nő tisztában van azzal, hogy a férfi párkapcsolatban él. Sőt, nagy valószínűséggel a nő is párkapcsolatban él. Ez egy társas játék, és ezt kéretik figyelembe venni. Ha a feleknek nincs különösebb oka megcsalni a párjukat, akkor többnyire a dolog hirtelen felindulásból történik, a nemi ösztöntől vezérelve, és persze egybe kell esnie a megfelelő alkalommal is. Ilyenkor mindkét felet a nemi ösztön vezérli, ezt is szeretném hangsúlyozni.
Ha világszerte nézzük a prostitúciót, azt hiszem, a kényszerprostitúció a leggyakoribb, és tényleg az az oka, hogy valamiből meg kell élni. Ha viszont az európai civilizációra szűkítjük a terepet, akkor azért mindig felmerül a kérdés, hogy mekkora is az a kényszer. Mert a modern Európában, vagy É-Amerikában már nem szokás éhen halni, de még szó szerint éhezni sem.
Korábban, nem ezen a fórumon, egy bizonyos szituációra vonatkoztatva tényleg állítottam, olyat, hogy azok a bizonyos szélsőséges helyzetben lévő nők, akikről beszéltünk, valóban prostituálják magukat, amikor lefekszenek a főnökükkel. Ez ugye Roger Ailes és Harvey Weinstein révén került szóba. Csak éppen ott a tét nem az volt, hogy van-e enni a családnak, vagy nincs, hanem az, hogy magyar pénzben havi egymillió forintot keres-e a nő, vagy havi 10 milliót. Vagy még annál is többet. Ez volt a tét, és az ilyen eseteket soha a büdös életben nem fogod nekem kimagyarázni. Ahol viszont tényleg nagy a kényszer, nagy a kiszolgáltatottság, ott bizony a főnök a felelős, nem akarom én azt tagadni. Ilyen helyzetek léteznek, még ha én nem is találkoztam vele.
Hímsoviniszták vannak, itthon is, meg külföldön is. Én ugyan soha nem tudtam eldönteni, hogy társaságban egy-egy hímsoviniszta duma vajon igazi-e, vagy csak a pofája nagy az illetőnek, mert azt hiszi, hogy akkor jópofa. Az is tény, hogy a ny-európaiak között több ilyen szöveggel találkoztam, mint az itthoniak között. Mert hát tudod, ha az ember már elbumlizik Amszterdamba, Milánóba, vagy mittudomén, hát nem csak üzletről fog szó esni, főleg nem az „üzleti” vacsorán. Mert azt ugyan a cég fizeti, de bevallva – bevallatlanul a célja az, hogy felek között jó informális kapcsolat alakuljon ki.
Azokról a férfiakról, akik gyöngék, nem bírják állni a versenyt, stb. és ezért szeretnék a nőket visszalökni a … és így tovább, ahogy írtad. Ezzel én úgy vagyok, hogy mindenki jól teszi, ha legalább nagyjából helyesen becsüli fel a saját képességeit, ill. korlátait. Ha ez nem sikerül, ha alulbecsüli magát, ha felül, akkor irgalmatlanul sokat fog szenvedni. Egyébként meglepően sok olyat ismertem, akik jól becsülték fel magukat. Magamat is ide sorolom, tisztában voltam vele, hogy nem léphetek olyan pozícióba, ahol már több a diplomácia meg a politika, mint a szakma. Vissza is utasítottam, pontosan erre hivatkozva. Aki viszont saját magát felülbecsüli, ott két lehetőség van. Az egyik, hogy tényleg elnyeri azt a magasabb pozíciót, és akkor saját alkalmatlansága miatt addig fog szenvedni, amíg tönkre nem teszi magát és/vagy kirúgják. A másik lehetőség, hogy a megmondó emberek felismerik az illető alkalmatlanságát, és nem emelik fel az áhított pozícióba. Ilyen esetben az illető meg lesz róla győződve, hogy aki betölti azt a pozíciót, az csak azért van ott, mert (ha férfi) akkor egy seggnyaló, X-nek és Z-nek a csókosa, és egy született barom. Ha ez a valaki nő, akkor természetesen egy büdös qrva, X-nek és Z-nek a szeretője, és természetesen egy született barom. Ez van.
Igen, sok mindent érintettem, ami nem tartozik a topik témájához, de te azok felé vitted el a topikot. Jeleztem, hogy nem téma a házasság, nem téma a vidék, amiben a véleményekre lettem volna kíváncsi, az nem a házasság, és nem a vidék, mert a párkapcsolat efemer élete, a házasság és elkötelezettség kerülése, a singli életmód és a szexuális szabad(os)ság kifejezetten a városi és nagyvárosi életmódra jellemző. Ebből a szempontból még Kelet-Közép-Európa térségei is kerülendők. Ide csak odaátról szivárgott mindez be az Eu-hoz való csatlakozásunk óta, de itt is elsősorban a városokban érhetőek tetten, a tanult, értelmiségi és elsősorban jó vagy jobbmódú emberek körében. Ez az egész szélsőfeminista mozgalom tőlük ered, ők éltetik, ők voltak a generálói és szószólói a 68-as eseményeknek is, nem az egyszerű, hétköznapi emberek, s főleg nem a vidékiek. Ahogy az sem volt elfogadható, amikor azt fogalmaztad meg, a nők nem dolgoztak. Így általánosságban. Ez így nem igaz, éppen a vidéki nők azok, akik mindig is dolgoztak, a polgárosodott, értelmiségi, tehetős, arisztokrata réteg nőtagjai nem dolgoztak csak. Ha valamiről általánosságban beszélek, te maginális eseteket hozol el ellenpéldaként, ha konkrét dologorl beszélek, te általánosságban beszélsz. Így azután abszolút félremegy a topik.
Ami a férfiak és nők libidóját illeti, természetesen férfiak között is van eltérés, és nők között is, de nem erről beszéltem! Az pedig, hogy egy férfi/férj akkor csalná meg a párját, ha puskával kergetnék, nem igaz. Nincs olyan szép, külsőleg vonzó és még szexuálisan is megfelelő nő, akit ne csaltak volna meg.
A pusztán örömszerzést szolgáló szexuális kapcsolat nem tartozik a fajfenntartási ösztönhöz, a pénz meg bizony a fennmaradás eszköze. A prostik többsége nem pénzéhség miatt lett prosti. A szex az ember alapvető igénye, de nem alanyi jogon jár senkinek. S természetesen az sem igaz, amit te állítottál korábban, hogy az a nő, aki munkahelyén a főnökével lefekszik, az prostituált lenne. A munka a fennmaradás lehetősége, ha ezt elveszti valaki, akkor meg van lőve. S itt nem azokról a nőkről van szó, akik felajánlják a főnöknek magukat előbbrejutásért, hanem azokról, akiket kényszerítenek szexre, mert ellenkező esetben kirúgják. Az, hogy te itthon életed során ilyenről nem is hallottál, annak meg okát leírtam. Nem vagy túlzottan járatos a nyugati világ társadalmi és munkahelyi életében, csak arról tudsz, amiről a média értesít, a média meg a hétköznapi, nem nagy durranást jelentő és nem közéleti szereplők eseteiről nem ad hírt. A több évtizedes hivatali gyakorlatod zöme is hazai pályán zajlott, egy-egy üzleti tárgyalás során rövid idő alatt nem is juthattál korrekt infóhoz mindarról, ami külföldön zajlott, zajlik.
Igen, az emancipáció szükségszerű, jogos és törvényszerű volt. A radikális csoportok meg természetesen mindig, minden területen megjelennek, ahogy itt is. De önmagukban nem jelentenének semmilyen veszélyt, ha nem kapnának erős politikai-gazdasági támogatást, és erős támogatást azon férficsoportoktól, akik kilógtak a patriarchális maskulin berendezkedésből, akik sértettek voltak, akiknek mindez jól jött. S természetesen ugyanez a helyzet a mindenféle nemi identitás-zavarral küszködő nők és férfiak esetében is. Ne hidd, hogy nincs meg az ellenpontja a radikális feminstáknak a férfiak körében. Dehogy nincs, ezeket csoportokat azok a a férfiak alkotják, akik képtelenek elfogadni a nők alapvető egyenjogúságát is, akik szeretnék visszalökni őket évezredes társadalmi helyzetükbe. Azok a férfiak, akik gyengék, és így vesztesei lettek a folyamatnak. Ezek a férficsoportok uszítanak a nők ellen, s ezek párjai a férfigyűlölő nőknek, mert nőgyűlölők. Kiterjedt hálózatuk van, de szerintem te erről sem sokat tudsz, s külföldi rövid üzleti útjaidon sem beszéltek erről üzletfeleid, teljesen érthetően.
Nekem sosem voltak gondjaim a férfiakkal, sem erősekkel, sem gyengékkel. A hímsovinsisztákkal igen.
Sok mindent érintettél. Kezdjük a hagyományos világgal. Hogy a házasságok ritkán születtek szerelemből. Nos, a probléma az, hogy mi csak a nagy emberek, uralkodók, stb. házasságait ismerjük, mert róluk emlékezett meg a történetírás. Itt tényleg az volt a szokás, hogy a szülők, sőt gyakran diplomaták eldöntötték a házasságot, a fiatalok meg az esküvő előtt 2 nappal találkoztak először. Csakhogy ez baromira nem vonatkozik a néptömegekre, akikről a történetírás nem emlékezik meg, és ahol a falubeli lányok és fiúk nagyon is ismerték egymást. Ott is előfordult persze, hogy a szülők döntöttek, „főd a főddel házasodott”, de ha mégsem, hát abból sem volt éppen tragédia. Szóval én úgy gondolom, hogy szerelmi házasság nem csak néhány száz éve, de sok ezer éve létezik. Nem annyira a férfiak és a nők libidója különbözik, szerintem inkább a férfiak libidója között is nagy a különbség, meg a nők libidója között is nagy. És – tágabb családom egyik ágából kiindulva – az erős vagy gyenge libidó még örökölhető is, és nem csak apáról fiúra, de apáról, vagy anyáról lányára is. Menjünk tovább, írod, hogy a nőknek akkor is le kellett feküdni a férjükkel, ha nem akartak. Tény, hogy ez volt az elmélet, a házastársi kötelességeket néha még törvény is előírta – egyébként mindkét fél számára. De hát ez az elmélet volt. Hogy a gyakorlat mi volt, azt meg nem tudjuk. Na de tegyük fel, hogy egyszeri parasztasszony bármilyen okból szexmegvonással bünteti/zsarolja a férjét. Azokban az időkben tényleg senki sem szólt érte, ha a férj megverte, megerőszakolta a feleségét. Valószínűleg még gyakoribb volt, hogy az asszony, az erőszakos fellépést elkerülendő, eltűrte a szexet,csak éppen éreztette, hogy eltűri, mert muszáj, de abban aztán neki semmi öröme nincs. Na, az ilyen helyzetektől hány férfi lesz boldog ? Biztos van aki igen, de szerintem a többség nem. Írod, hogy ha az asszony ilyet csinált, hát saját magával cseszett ki, mert a férje megcsalta. Na ja, de kivel ? Egy zárt faluközösségben kivel ? Hát, ha egyáltalán valakivel, akkor nyilván egy másik parasztasszonnyal. Rengetegszer hallottam nőktől ezt a „minden férfi disznó” elméletet. Én ilyenkor mindig azt mondtam, hogy ne felejtsük, a férfiak a párjukat mindig nőkkel csalják meg. Akiket erre nem puskával kell kényszeríteni.
Én semmiképpen nem tennék egyenlőséget aközött, hogy valaki valakivel az élvezet kedvéért fekszik le, vagy a pénz kedvéért. A fajfenntartási ösztön az egy nagyon erős ösztön, a pénzéhség az meg nem ösztön. Arról meg aztán már tizenévesen letettem, hogy megértsem, ki kinek miért tetszik. Persze, számítanak a külsőségek is, de még ezen belül is óriási a szóródás. Én még sok ünnepelt hollywoodi „szépségről” sem tudom eldönteni, hogy miért tetszenek sokaknak. De hát így csinálta jól a természet, ha már egyszer mi emberek különbözőek vagyunk, hát legyen az ízlésünk is különböző.
Nem vagyok benne biztos, hogy semmit se számítana az én több évtizedes hivatali gyakorlatom. Persze jó kérdés, hogy mi számít szexuális zaklatásnak. Mert olyannal bőven találkoztam, hogy egy férfi egy nőt „véletlenül” fogdozott, olyannal is, hogy szóban, bunkó, tolakodó módon próbált közeledni. Csak olyanról nem hallottam soha, hogy a főnök azt mondta volna a beosztottjának, hogy ha nem fekszik le velem, akkor kirúgom. Azt mondod, Nyugaton ez másképp van, vagy volt. Ezt nem nagyon hiszem. Én úgy gondolom, hogy az ilyesmit a beosztottak kiszolgáltatottsága szüli. Ha az elbocsátás egzisztenciális tragédiát jelent, mert nincs hol állást találni, akkor az ilyen zsarolás a főnökök részéről eredményes lehet. Csakhogy a nyugatiak mindig gazdagabbak voltak mint mi, a kiszolgáltatottság éppen ezért mindig kisebb. Ennek ellenére valamit mégis számít az, hogy én hol, milyen környezetben töltöttem aktív évtizedeimet. Mert az olyan munkahelyeken, ahol képzetlen női munkaerőt alkalmaznak, és ahol egy megüresedett álláshelyre azonnal van tíz jelentkező, ott az ilyesmi nagyon is lehetséges. A statisztika pedig arra tanít bennünket, hogy ami lehetséges, az létezik is. Amerikában is, Magyarországon is, meg Koreában is. Van egy amerikai sorozat, Szégyentelenek a címe, talán ismered. Ebben nagyon plasztikusan bemutatnak egy ilyen helyzetet, és ami egy amerikai filmnél szinte hihetetlen, ezt nem egyoldalú nézőpontból teszik. Az a nő, amelyik megunja, hogy időről időre kedvére kell tenni a főnöknek, az kilép. Jön helyette másik. De akik belül vannak, azoknak nem érdeke felborítani a rendszert, sőt, szükség esetén meg is védik azt. Első látásra ez a fordulat teljesen abszurd, és az abszurditás amúgy is benne van ebben a sorozatban. De jobban belegondolva egyáltalán nem abszurd, és ez teszi a dolgot igazán tragikussá.
Az emancipáció törvényszerű is volt, és szükségszerű is volt. A radikális feminizmus viszont a kezdet kezdetétől jelen volt. Merle már a hetvenes években megírta a Védett férfiakat, a lengyelek a 80-as évek elején megcsinálták a Szexmisszió c. filmet, sőt hasonló témájú magyar TV filmet is láttam a 80-as években. Voltak férfiak, akik megérezték, hogy ebből baj lehet, hogy a nők – a kisebbség hangosan, a többség kevésbé hangosan – ki fogják nyilvánítani, hogy nincs szükségük férfiakra. És hát a radikális feministák kapták és kapják a tőke támogatását, mert annak a pillanatnyi (vélt) érdeke ez.
Írod, hogy a férfinek fáj, ha a nő pofánveri sodrófával, s nem hiheti nő, hogy nem fáj. Nem hiszi, s nem veri pofán sodrófával, legfeljebb a primitív, szocializáció nélkül felnőtt nő, aki gmegtalálta a foltját. A nők verbilásan általában nem erőszakosak, nem verekednek, s ne kivételes eseteket hozz fel.
"Nem annyira a férfiak tűntek el a világból, hanem a nagy marha emancipáció miatt a nők veszítették el a férfiakat."-írod. Megint egy alaptalan általánosítás. A korai emancipáció nem azonos azzal, amit ma a női egyenjogokért ordibáló harcos női civilszervezetek képviselnek. Az emancipáció törvényszerű és szükségszerű volt, nem a férfiak kiszorítására törekedtek. Természetes, hogy ők is akartak tanulni, képességüknek megfelelően azokkal élni, és sikereket elérni, munkát végezni. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg sok önmagával is elégedetlen ostoba nő nem szervezkedett és használta fel ehhez a politikai hatalom képviselőit, akik között bizony sok olyan férfi van, aki valójában nem tudott megfelelni a hagyományos társadalmi férfiképnek, s kényszerként élte meg. Az, ami ma zajlik, az nem tartozik az eredeti emancipációhoz. Ez egy tudatosan generált, politikailag és gazdaságilag támogatott folyamat. Bizony nem tűntek el a férfiak, és nem a nők ebrudalták ki őket, hanem bizonyos női csoportok. Ma az erős férfiak kisebbségben vannak, mert elnyomják őket ezen őrült női csoportosulások, és a gyenge félfiak, akik gyengeségük miatt beálltak közéjük. Egy férfi nem attól erős, hogy dagadnak az izmai, és egy nő sem attól erős, hogy kigyúrta magát a feetness klubban.
Párkapcsolatról beszélünk, nem házasságról, vagy arról, amikor már gyerek van. A női szexualitást meg már az ókor előtt értékké tették a férfiak, nyilván az utódok miatt, de ne feledd, hogy a házasságok nem, vagy ritkán születtek szerelemből, vagyis a nőknek akkor is oda kellett adnia magát, ha éppen nem kívánta a szexet, vagy nem akart több gyereket. S nem csak házasságon kívüli szexről volt szó.Évezredekig így volt ez. Más a libidója a nőnek és a férfinak is. Ez természetes. Anno a férfiak, ha nem kívánták a feleségüket, megcsalták, senki nem vetette szemükre. A nőket ezzel szemben elítélték, s nagy titokban tudtak szeretőket tartani, mert ne hidd, hogy a férfiak mindig alkalmasak voltak a feleségük kielégítésére. Pár száz éve már létezik a szerelmi házasság, szerelmi partneri kapcsolat, ahol a szexuális kötődést ez határozza meg. Ha pusztán élvezetből, minden érzelmi kötődés nélkül adják magukat a lányok a fiúknak, az nem más, mint amit a qrva csinál, csak a qrva pénzért teszi, nem élvezkedni akar. Párkapcsolatban jogos elvárás a hűség, ami persze nagyon nehéz, ha már elmúlik a szerelem, s nem lép helyébe szeretet, tisztelet. A lányok már tizennégy-tizenöt évesen átesnek testi kapcsolatok sorozatán, és sok sérelmet is szereznek, amit azután cipelnek magukkal. Vagyis ma elsődleges a szex, és nem a párkeresés.
Az, hogy te milyen esetekkel találkoztál életedben, nem mérvadó. Te ugyanis egy más világban és rendszerben éltél. Többször hangsúlyoztam, hogy válasszuk szét térségünk és Nyugat-Európa társadalmi berendezkedését. Ami manapság ide is begyűrűzött, az itt nem volt elfogadott, nyugaton már javában dívott a szabad(os) szexuális élet, és a munkahelyi zaklatások is, ami nálunk nem csak tilos volt, hanem következménye is volt. Ami ingyen van, könnyen megszerezhető, az olcsó, nincs különösebb értéke, a szex ugyanúgy árú lett, mint a qrváknál. Mennyire kölcsönös a kielégülés a két félnél, nem kétséges. A fiúknak előnyösebb, mint a lányoknak. A fiúk nem tanulják meg, hogyan kezeljék a partnerüket, nem véletlen, hogy a mai napig sok nő kielégítetlen marad. A szexuális kultúra, intelligencia a béka feneke alatt van. Lefeküdhet mindenki azzal, aki tetszik neki. De általában nem egy nő vagy férfi tetszik valakinek, sok ilyennel találkozik az ember. Nem azzal van a gond, hogy lefekszik valaki valakivel, hanem azzal, hogy a házasságok kerülésének éppen ez az egyik oka. Minek házasságot kötni, és lekötni magam egyvalakihez, ha holnap megtetszik valaki más? A házassággal éppen ezeknek a kalandoknak van vége. A szexuális élvezet minél előbb és minél többszöri megszerzése fontosabb, mint lemondani róla.
Házasságon belüli mosolyszünet sem egyértelműen a fegyvere a nőknek, a mosolyszünetnek azért van oka is, nem az a gyakori, hogy a nő bosszúból tartja távol magát a férjétől, hiszen magával cseszik ki, mert a férj megcsalja. Egyik ok a sok közül az is, hogy a férj nem megfelelő partner, és több férj nem tud megfelelni, mint amennyi nő a férjnek, hisze a férjnek nem kell sok ahhoz, hogy kielégüljön. sokat beszélgettem én férfiakkal, nőkkel minderről, nagy a tudatlanság ezen a területen. Mióta könnyebb lett a válás, sok nő inkább elválik még gyerekkel is, mint testileg érintkezzen azzal a férjjel, akit nem kíván különböző okokból. Ne hidd, hogy a házasság alatt csak a nők hagyják el magukat....
A belső korlát nem az, hogy kell-e a pacák vagy nem, hanem az, hogy a pacáknál ne csak a külsőségek számítsanak....
Hogy ki tette értékké a női szexualitást, annak két oldala van. Igaz, amit írsz arra az esetre, hogy a férfiak tették azzá, mert baromira szeretik, ha tudják, hogy kié a gyerek, akit felnevelnek. Nem tudom, hogy ezért mennyire vethetők meg, de itt egyértelműen a házasságon kívüli szexről volt szó.
A házasságon, párkapcsolaton belüli „mosolyszünet” egyértelműen a nők fegyvere volt mindig, és az ma is. Csak éppen manapság sok férfi már nem hagyja magát zsarolni, és simán lelép. Ugyanúgy a rendszeres verbális agresszió miatt is. Nem annyira a férfiak tűntek el a világból, hanem a nagy marha emancipáció miatt a nők veszítették el a férfiakat.
Írod, hogy ha a nők visszaélnek a saját szexualitásukkal, az ugyanolyan, mint amikor a férfi főnök zsarolással viszi ágyba női beosztottját. Ezzel csak egy baj van. Hogy az elsővel sokat találkoztam az életben, mert a férfiak azért néha megnyílnak férfitársaik előtt, és panaszkodnak. De a másodikkal én az életben soha nem találkoztam. Évtizedeket húztam le hivatali környezetben, ahol gyakran férfi volt a főnök, és nők a beosztottak. De soha ilyet nem hallottam. Tolakodó férfiakról hallottam, tolakodó főnökökről is, de zsaroló főnökökről nem. Mármint az életben. Mert amúgy olvastam ilyet, láttam filmen, tévében rogyásig. Még a Kommunista Kiáltványban is van ilyesmi. De az élet az valahogy engem kihagyott ebből. Ettől függetlenül nem állítom, nem is állíthatom, hogy nincs ilyen. Ahol nagy a kiszolgáltatottság, ott biztos, hogy van. Csak közel sem olyan gyakori, mint amit a nők csinálnak a párjukkal.
A belső korlátokkal kapcsolatos kérdésfeltevésem elméleti – de csak az én koromban. A kérdés az, ahogy már korábban leírtam, hogy a mai megváltozott körülmények között egy nő miért ne feküdhetne le egy olyan férfival, aki tetszik neki, vagy miért is ne kezdeményezhetne egy olyan férfinél, aki tetszik neki. A mai világban tulajdonképpen miért kéne olyan belső korlátot állítani, hogy „nem fekszem le Zolival, mert a múlt héten lefeküdtem Gergővel. Mert mit fognak szólni az emberek ?” Ja, és hát a kedvenc szlogenem, amit már több nőtől is hallottam : „Nem fekszem le X-szel, mert nem érdemli meg !”. Mintha az valami díj lenne, amit ki kell érdemelni.
A modern világban egy egyedülálló nőnél a belső korlátnak szerintem az kéne, hogy legyen, hogy kell a pacák, vagy nem. Bonyolultabb a helyzet, ha a nő kapcsolatban él. Szóval a helyzet ugyanaz, mint a férfiaknál.
A gyerekbántalmazás persze lehet ilyen is, meg olyan is. A gyereknevelés nehéz dolog, az ember soha nem tudhatja, hogy mikor tesz jót, vagy rosszat. Mostanában, hogy nem divat elfenekelni, megpofozni a gyereket, nagyon gyakran a szülők a szeretetmegvonást alkalmazzák büntetésül. Lehet, hogy ez a rosszabb, ez okozza a nagyobb kárt. Engem hajdan még meg-megvertek néha a szüleim, de soha, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy nem szeretnek. De az iskolában is csattantak el pofonok, és a legtöbb esetben alighanem tényleg ez volt a leginkább célravezető megoldás.
A párkapcsolaton belüli erőszak esetében általában nagyon bonyolult a helyzet, nagyon sokáig ez volt az oka annak, hogy a hatóságok nem szívesen avatkoztak közbe. Voltak és vannak persze rabiátus férfiak, akik – pláne ha isznak is – hát per hecc törnek-zúznak, és ütik-rúgják az asszonyt. Ezekkel a férfiakkal szemben teljesen jogos a fellépés, és a kezdeti szakaszban a feministák nagyon helyesen ezt a magatartást támadták. Csakhogy a családon belüli erőszak általában nem ilyen. Az egyik gyakori variáció az, amikor az asszony verbálisan addig zaklatja a férfit, amíg annál leszáll a vörös köd, és üt. Ugyanis a verbális erőszakban általában a nők a jobbak. A másik tipikus eset, amikor igazából nem verés van, hanem verekedés. Amiben persze elvileg a férfi az erősebb, csak hát sokakat gátolnak a hagyományok meg a többi, és nem teljes erővel lépnek fel. A nő pedig nem hiheti komolyan, hogy a férfinek nem fáj, ha pofán veri a sodrófával. Azért csinálja, hogy fájjon. Mint ahogy a verbális erőszakot is azért csinálja, hogy fájjon. Fáj is. És ha a férfi már kapott egy nagyot, hát dühében és fájdalmában már nem fogja nézni, hogy mekkorát üt, és hova üt. Az orvoshoz pedig, ahogy írtad is, a nő fog elmenni, hogy ellássák, és főleg látleletet vegyenek fel, amit aztán a férfi ellen felhasználhat. A férfi meg nem megy, mert szégyelli.
A nyitott házasság olyan, hogy ha egyébként minden más területen a két fél megérti egymást, és elég intelligensek, akkor működik. Ha egyébként más területen sem értenek egyet, akkor maga a kapcsolat sem működik, és így nyitott házasságnak sincs értelme. Ugyanis házasságban, vagy komolynak vett kapcsolatban nem a szex a legfontosabb, bár sok kapcsolat emiatt bukik meg, holott nyitott formában elkerülhető lenne a szakítás. Vagyis mindig azon múlik egy kapcsolat tartóssága, hogy az életközösség számos fontos területén mennyire passzol egymáshoz a két fél. Ha kevésbé, akkor is szét fognak menni, ha a szexuális életük megfelelő. Mindig voltak erős nők és gyenge férfiak. A kérdés és a dolog rákfenéje az, hogy hogyan értelmezzük az "erős" jelzőt. Erős férfi nem riad vissza az erős nőktől.
A női szexualitást nem a nők tették értékké, hanem a férfiak elvárása volt. Az, hogy ezzel visszaéltek a nők adott esetben olyan, mint amikor a férfiak élnek vissza erő-és pozíciófölényükkel-pl.munkahelyen, ha nem lesz a felettesé, ki van rúgva- vagy pusztán éltek azzal az évezredes pirivilégiumukkal, hogy a nőnek engedelmesnek kell lennie. De nagyon sok esetben a nő nem visszaélési szándékkal utasítja el a férfit, számos sajátos oka van a női nemnek, amikor nem tud mindig rendelkezésre állni.
De megint félremagyarázod azt, amit írtam a laza, határok nélküli szexualitásról. Rengeteg hátránya van annak, amikor nincsenek belső korlátok.......
Az én véleményem és tapasztalatom az, hogy a két nem közel azonos arányban bántalmazza egymást, a nők gyakrabban verbálisan, a férfiak fizikailag is. Melyik kerül nyilvánosságra leginkább? Természetesen a nők elleni erőszak, köszönhetően a feminista mozgalmaknak, hiszen a nőket valóban évezredeken keresztül bántalmazták, elnyomták. Így az 1960-as évek radikális feminista mozgalmainak hatására a gyengébbik nem, valamint a gyermekek bántalmazása a figyelem középpontjába került. 1975-ben olyan esetek kerültek napvilágra, amelyekben a már hosszú ideje bántalmazott nők megölték férjeiket. A feminista mozgalom hatására önvédelemre, valamint mentális állapotukra hivatkozva nem ítélték el őket. Az 1980-as években a politikára és a jogra nézve is óriási hatással voltak a feminista mozgalmak. Letartóztatások, eljárások megindításának azonnali elrendelése, távoltartási rendelkezések, illetve feleségbántalmazással kapcsolatos törvényi szabályozások jelentek meg a mozgalom hatására . Majd 1980-as évek elején a férfiak nők általi bántalmazásával kapcsolatos kutatások is megjelentek. A feminista mozgalom képviselőiből ez olyasfajta ellenállást váltott ki, hogy a témában kutató személyeket gyermekeik fenyegetésével, bombatámadásokkal, házuk ablakának betörésével és lőfegyverrel fenyegették. Azok a kutatók, akik bár feminista szemléletűek voltak, de kutatásaikban szót ejtettek a férfiak ellen történő női bántalmazásokról, nagyméretű médiabeli, és politikai támadás áldozatai lettek. A családon belüli konfliktusok kezdeményezői ugyanolyan arányban, ha nem nagyobb számban a nők, de a két nem kölcsönösen részt vesz a bántalmazásban. A különbség a bántalmazás elszenvedésében van: a férfiak könnyebb sérüléseket, míg a nők súlyosabbakat szenvednek el. A férfiak bántalmazottsága mondható rejtettnek. USA-ban kimutatták, hogy az évek során a női áldozatok száma folyamatosan csökken, míg ez a férfiaknál, bár van némi csökkenés, de százalékos arányú különbség szempontjából, emelkedő tendenciát mutat. Férfiak bántalmazásának rejtettsége, és a nők bántalmazásának nyilvánosságra kerülésének oka a már felbomlott patriarchátus szemléletből következik.
A bántalmazó férfiak sok esetben olyan viszonyok között nőttek fel, ahol nem tanulta meg, milyen a kölcsönösségen alapuló kapcsolat. A gyermekkorában történt eseményeket nem dolgozta fel, ez okozza a mások feletti irányítási vágyát. Nincs tisztában azzal, milyen biztonságban, önmagunkat elfogadva élni, emiatt tehetetlennek érzi magát, melyen csak a mások feletti uralkodás javíthat. Partnere kedvességét, közelségét, támogatását képtelen elfogadni, ugyanis ezek szorongást váltanak ki belőle. Saját világában ezek a tulajdonságok egyenlők a sérülékenységgel. Nem törődik azzal, ha partnerét megbántja, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. Általában manipulációval vagy egy határozott leszólással uralomra tör, háttérbe szorítva ezzel partnerét, akinek ez a folyamat fel sem tűnik. A szóbeli bántalmazó ingerlékeny, kiismerhetetlen, dühös, hirtelen haragú, mogorva, ellenséges és gyakran féltékeny. Jellemzően mindenért a párját okolja, versenyez azzal, amit párja elért, ha kritika éri azonnali visszaszólással reagál, de mindezek ellenére másokkal kedvesen viselkedik. A női elkövetők – elmondásuk alapján – nem gondolták, hogy partnerüknek fájdalmat okoznak azzal, amit tettek. A társadalmi elvárás egy férfival szemben, hogy erősnek, sérthetetlennek, mindent elviselőnek kell lennie. Fájdalmat kimutatnia szigorúan tilos, mert az megkérdőjelezné férfiasságát. Ebből indulhat ki a bántalmazó nők gondolatmenete, miszerint amit tesznek párjukkal, az nem okozhat fájdalmat, hiszen a bántalmazott egy férfi.
A legtöbb bántalmazott férfit úgy nevelték, hogy egy nőt megütni szégyen. Ilyen nevelési háttér azt vonhatja maga után, hogy a nő agresszív viselkedését követően sem üt vissza a férfi áldozat. Amennyiben kénytelen orvoshoz fordulni az elszenvedett sérülés miatt, abban az esetben is a végsőkig tagadja, mi történt vele; gyakran elesésre vagy véletlen balesetre fogja a sértés nyomait. A lányok felé irányuló nevelési elvek között a ne verekedj tétel figyelhető meg gyakrabban. Ha ennek ellenére néha-néha egy tapintatlan, akaratos fiút megüt, azt helyeslően vehetik tudomásul a szülők, hisz a fiú biztosan bántotta, a leány pedig csak védekezett. A férfi és a női agresszivitás közti egyedüli különbség a szocializáció során szerzett tapasztalatokon múlik. A férfi agresszivitás általában intraszexuális, miszerint saját neme ellen irányuló, míg a nő agresszivitása interszexuális, mindkét nem ellen irányul.
Tehát ne mentegessük se a nőket, se a férfiakat.
Eltelt néhány évezred úgy, hogy a nőknek összesen két fegyvere volt a férjükkel szemben : a szexmegvonás, és a házsártosság. Mert igaz ugyan, hogy a férjnek ha joga nem is volt hozzá, de nem is büntették, ha megverte, vagy/és megerőszakolta a feleségét, csak hát kérdés, hogy hány férfit tett ez boldoggá. Szerintem nagyon keveset. Szóval ezek hatékony eszközök voltak, plusz a nők az idők során a verbális erőszakot tökélyre fejlesztették.
A mai megváltozott viszonyok között viszont nem vagyok biztos benne, hogy ezek beválnak. Ugyanis gyerek nincs, házasság sincs, szóval a pacák egyszerűen lelép, a nő meg ott marad hoppon. Tudom, hogy a mai napig sok nő csinálja ezeket, a kérdés az, hogy mikor ébrednek rá, hogy az ősi technikák már nem úgy működnek, mint régen.
Szerintem a szexualitást évezredek óta használják egyes nők fegyverként, ami véleményem szerint anno erkölcsileg elfogadható volt, mint eszköz a férfiak "megzabolázására", irányítására, mivel a férfi dominancia nagymértékben korlátozta a nők érvényesülését. A dominancia megszűnésével morálisan védhetetlen a felhasználásuk, azonban a nők jó része továbbra is alkalmazza őket az érvényesülésben, mert érdemes. Ez is a dominancia átbillenését mutatja.
Nekem volt nyitott kapcsolatom több is, összesen négy, de egyik sem működött hosszú távon, különböző okok miatt. Még úgy sem, hogy -ami valószínűleg jópár férfi álma- mindegyikben csak nekem lett volna "jogom" félrelépni. Az ismerőseim között többeknél volt olyan, akinél ez hosszú ideig működött, náluk azonban erősen eltolódott a kapcsolat valamelyik fél javára (vagy a nő, vagy a férfi javára, mindkét verziót láttam), így az egyik fél kvázi kényszerűségből ment bele a dologba és alárendelte magát a másiknak.
Lehet, hogy túlságosan terjengősen, vagy félreérthetően fogalmaztam, de igazából arról akartam beszélni, hogy a férfiak nem azon az alapon tisztelnek, vagy nem tisztelnek egy nőt, hogy az enged-e pillanatnyi szexuális vágyainak, vagy nem. Ez nem szempont, isten bizony nem. Más kérdés – legyen szó akár férfiről, akár nőről – hogy ha már családja, kicsi gyerekei vannak, és mégis olyan kapcsolatokba megy bele, amivel kockáztatja, sőt szét is robbantja a családját. Ez a gyerek, a gyerekek számára tragédia. És emiatt az ilyeneket tényleg nem tisztelik.
Említetted azt a statisztikát, hogy komoly tartalom nélkül a fiúk hány százaléka, ill. a lányok hány százaléka ment bele szexuális kalandba. Nos, én – bár bizonyítani nem tudom – kételkedem az arányokban. Inkább úgy gondolom, hogy a nőket jobban kötik a hagyományok, a társadalmi elvárások, és emiatt még név nélkül is nehezen vallanak be ilyesmit. De valamennyire a férfiakat is kötik, szóval a fiúk 55%-os értékét kevesellem, a lányok 25%-os értékét meg nagyon-nagyon kevesellem. Véleményem szerint az ilyenfajta „könnyű” kalandok többnyire nem előre megfontolt szándékkal, hanem hirtelen felindulásból történnek. Aztán utána meg lehet bánni persze, de attól még fél év múlva újra megtörténhet.
Én inkább arra szeretnék visszakanyarodni, vajon nőként egyetértesz-e azzal, hogy amikor a nők egyfajta értékké, keggyé tették a férfiakkkal szemben saját szexualitásukat, az egyfajta fegyver volt a nők kezében a férfiuralommal szemben ? És ha igen, akkor a férfiuralom megszűntével érdemes-e, időszerű-e a mai napig fenntartani ?
De az ilyen nyitott kapcsolat, melyben mind a két fél megállapodik abban, hogy életközösséget alkotnak, de mellette ki-ki tart szeretőt, marginális, ritka. Ha 100 férfit, nőt megkérdezel, hogy párkapcsolatukban elfogadja -e, hogy szeretőket tartanak, 99 azt fogja válaszolni, hogy nem. Ez a jellemző, ez a társadalmilag elfogadott még ma is.
Félreviszed a topikot. Itt párkapcsolatról van szó,s nem szabadúszókról. Amíg valaki szabadúszó, azzal, ott, és akkor fekszik le valaki, amikor, ahol és akivel akar. Nekem ezzel semmi gondom, sőt én a qvákat sem nézem le egyáltalán. Ám, ha valaki már jár valakivel, ami már egyfokú elkötelezettség, akkor egymás felé, amíg az a kapcsolat tart, nem keveredek másvalakivel semmilyen közelebbi kapcsolatba. Szorosabb, azaz élettársi kapcsolatban sem, házasságban meg pláne nem. Ugyanakkor létezik nyitott kapcsolat, amilyet a te példádban említett pár is képviselt, de ehhez két intelligens ember kell. Nekem a nyitott kapcsolatokkal, nyitott házassággal sincs gondom.
Azt hiszem, jobb, ha a saját hajdani tapasztalataimra hagyatkozom, amikor egyetemistaként én magam éltem olyan környezetben, ahol sok fiatal volt együtt, és nagyjából minden lányról (és fiúról) lehetett tudni, hogy kivel, kikkel, mennyire könnyen vagy nehezen bonyolódott viszonyba. Ez ugyanis abban a korban még nem volt titok. Később, amikor már dolgoztam, a nők szinte kivétel nélkül férjnél voltak, így aztán ha viszonyuk volt, azt igyekeztek titkolni. De egyetemistaként még mindenki a párkeresési fázisban járt. Persze azóta sok idő eltelt, a társadalom is változott, meg én magam is. És hát vissza kell idéznem hajdani gondolkodásomat, ami nyilván sokat változott. Szóval emlékeim szerint sem én, sem a környezetem nem vetette meg azokat a lányokat, akik gyakran cseréltek párt. A tisztelet nem ezen múlott, hanem a lány jellemének sok más elemén. Tulajdonképpen az is mindegy volt, hogy a lány direkt, vagy indirekt módon „jelentkezik be” egy fiúnál. Ugyanis 20 évesen már a hagyományos indirekt jelentkezést a fiúk ugyanúgy észreveszik, mint kezdeményező, direkt jelentkezést. (17 évesen én még sok indirekt közeledést nem vettem észre, de húsz évesen azért már igen. )És – amennyire én emlékszem – nagyjából ugyanúgy is kezelik. Ilyen esetei szerintem gyakorlatilag minden fiúnak voltak, nekem is, noha távolról sem hasonlítottam az Alain Delonhoz soha. A direkt jelentkezések sokszor nagyon faramuciak tudtak lenni, csak a saját életemből sokat tudnék erről sztorizni, de nem fogok. A lényeg az, hogy többnyire nem azok a lányok jelentkeznek, akik tetszenének az embernek. Legfeljebb egy kicsit. Akárhogyan is közeledik a nő, a férfiak alapvetően kétféle mintát követnek. Az egyik a racionális típus, a másik a lelkizős típus. A racionális típus egy pillanat alatt eldönti, hogy kell neki a nő, vagy sem, és azonnal ennek megfelelően reagál. És ha igen, akkor hazaviszi, megdugja, és másnap, vagy a jövő héten, vagy valamikor kirúgja, vagy ügyesen kirúgatja magát. Ha viszont nem kell, akkor azt azonnal jelzi. A lelkizős típus viszont fél, hogy megsérti a lány érzelmeit, noha nem kell neki, továbbra is barátságos, amit a lány persze félreért, és egyre tovább hajt előre. Aztán elérkezik a pillanat, amikor mese nincs, mégiscsak megkapja a kosarat. Hát, talán mondanom sem kell, hogy én a „lelkizős” fajtához tartoztam. Ami érettebb fejjel nézve egy jó nagy baromság volt. Ugyanis éppen habozásom miatt, attól való félelmemben, hogy a lány lelkébe taposok, sokkal jobban beletapostam végül, mint azok, akik vagy azonnal elutasították, vagy azonnal lefektették a leányzót, meg azonnal ki is rúgták. Nehéz ügy ez. Én akkoriban úgy gondoltam persze, hogy nekem van igazam. Valószínűleg nem volt igazam. Annak a lánynak, akit még aznap este megdugtak és utána ki is rúgtak, nyilván csorbult az önbecsülése. De szerintem közel sem annyira, mint akit egy hozzám hasonló mamlasszal hozott össze a sors, aki nem meri jelezni az első pillanattól a visszautasítást, hamis reményeket ébreszt benne, aztán pofára ejti. Amihez pluszban még az is jön, hogy „még arra sem vagyok jó neki !”. Mert azt aztán egyetlen férfi sem tudja, hogy a nő csak dugni akar egy jót, vagy mindjárt karikagyűrűt, gyerekeket és lakáshitelt vizionál. Ami a tiszteletet illeti, tapasztalataim szerint egy 20 körüli fiú már tisztában van azzal, hogy ha neki és minden férfinek szüksége van a szexre, akkor nyilván a nőknek is szüksége van rá, hogy ha egy-egy férfinek egyszerre 6-8 nő is tetszik, plusz akiket meglát az utcán, akkor ezzel a nők is így vannak, és ha a férfiak ezekkel a nőkkel minddel szeretnének lefeküdni ha tehetnék, akkor a nők miért lennének máshogy. Ha tehát magamat és a haverjaimat ennek ellenére tudom tisztelni, akkor a nőket ugyanezért miért ne tudnám tisztelni ? Volt a társaságunkban egy lány, aki gyakorlatilag hivatásos volt. 19 éves volt, amikor megismertük, az egyik haverunk tartotta ki, akit otthonról jól elláttak pénzzel. Ez a lány 16 éves kora óta úgy élt, hogy csak akkor dolgozott, ha nem volt pasija. Keresett egy pasast, aki kitartotta, ha az a kapcsolat megszakadt, akkor keresett egy másikat. Saját bevallása szerint azért, mert sokkal jobban szeretett kefélni, mint dolgozni. Nos, őt valóban nem tiszteltük, és csak a haverunk kedvéért fogadtuk el úgy-ahogy. Későbbi sorsa azonban egészen más megvilágításba helyezi személyiségét, de olyan extrém, hogy itt nem is írom le, mert a végén még valaki ráismer.
Nem arról van itt szó, hogy te vagy én hogyan ítéljük meg korunk társadalmi viszonyait, hanem arról, hogy a közvélemény hogyan ítéli meg, illetve a férfiak hogyan viszonyulnak a nők által értelmezett nagy szabadsághoz. Az emberek az általános iránynak megfelelően mondanak véleményt valamiről, ha az a közéletben történik, és másként viszonyulnak mindenhez akkor, ha az a saját privát környezetükben történik. Ha egy közéleti személyről kiderül, hogy fűvel-fával lefekszik, akkor az qrva, de ha valakinek saját lánya teszi ezt, ha meg is szidja érte, elfogadja. Mitől rosszabb egy qrva, aki pénzért, megélhetés miatt fekszik le mindenkivel,mint az a lány, aki mindenféle belső tartalom nélkül, pusztán a szex miatt teszi ugyanazt, majd utána eldobja a srácot, és holnap annak barátjával fekszik le? Neked is van gyereked, nekem is van kettő. Éppen abban a határesetben voltak fiatalok, amikor már javában dúlt a kulturális forradalom odaát, hozzánk meg épp csak beszivárgott. Lányaim egyetemista korából vannak bőven ismereteim a két nem viszonyáról, s neked is kell legyenek ismereteid. A fiúk egy cseppet sem tisztelték azokat a lányokat, akik simán, első szóra lefeküdtek velük, netán-tán épp ők voltak a kezdeményezők. Egy kapcsolat persze nem csak erről szól, de jól mutatja, hogy a másik nem messze nem adott fel egy sor olyan privilégiumot, ami korábban nekik természetes módon járt. Volt egy felmérés egy angliai egyetemi városban, amiből kiderült, hogy a hallgató lányok 25%-a élt már komolyabb kapcsolat nélkül szexuális életet, míg a fiúk 55%-a. Mi is jön le ebből? Hogy egy fiúra két lány jutott, vagyis ugyanaz a lány két fiúval is lefeküdt. Van egy anekdota: Egy milliárdos felkeresi a házasságközvetítőt, és kéri, hogy ajánljon neki meg felelő menyasszonyt. A házasságközvetítő dicshimnuszokat zeng egy valóban szép lányról, aki háromszor egymás után elnyerte a Miss. Amerika címet, de a milliárdos leinti: "Szépnek magam is elég szép vagyok!" A házasságközvetítő azonnal kapcsol, és dicsérni kezd egy másik menyasszonyjelöltet, akinek a hozománya több milliárd dollárra rúg, de a milliárdos leinti: "Minek az nekem, elég gazdag vagyok én is." Ezután olyan lányt ajánl, aki már 21 évesen a matematika docense, 24 évesen pedig az információelmélet rendes tanára lett. "Okos nem kell- mondja a milliárdos elutasítóan -, elég okos vagyok én is!" A házasságközvetítő kétségbeesetten kiált fel: "Az isten szerelmére, akkor hát milyen legyen?" "Tisztességes", feleli a milliárdos. (Más kérdés, hogy ezek szerint a milliárdos szép volt, okos volt, gazdag volt, de tisztességes nem.....) Anno egy nő nem kezdeményezett, nem hívott meg egy italra, kávéra egy férfit. Ez a férfi dolga volt, s meg kellett küzdenie azért, hogy egy nő elfogadja, s természetesen a férfi fizetett, nem csak azért, mert a nők akkor még nem kerestek, hanem azért, mert a férfi hívta meg. Ma már viszont egy nő is kezdeményez, meghívhat egy srácot italra, ebédre. A gond nem itt van, hanem ott, hogy ugyanakkor elvárja, hogy a férfi fizessen. De mire fel? Ugyanis annak kell fizetni, aki valakit meghív, s nem a meghívottnak. Ha ma már ugyanaz a jog áll fenn a nőkre, mint a férfiakra, akkor a nőkre is igaz, hogy ő fizeti a számlát, ha ő hívott meg valakit. Akkor is igaz ez, ha meghívattatja magát. A tapasztalatom az, hogy a férfiak belemennek ugyan az ilyen ingyen kalandokba, miért ne tennék, de tiszteletet nem fognak tanúsítani a másik nem iránt.
Hogy a fiataloknál, huszonéveseknél vagy még fiatalabbaknál hogyan megy mostanában a párkeresés, azt én nem tudom. Korom miatt nem is tudhatom. Hallottam persze ezt-azt beszélni, de ki tudja, hogy az mennyire igaz, vagy mennyire általános. Ezért csak megérzéses alapon mondhatom, hogy azok a fiúk, akik udvarolnak, valószínűleg sikeresebbek a lányoknál, mint azok, akik nem udvarolnak. Más kérdés, hogy mennyi ideig kell átlagosan udvarolni egy lánynak, mire lefekszik a fiúval. Könnyen el tudom képzelni, hogy ha ez a hetvenes években mondjuk átlagosan a harmadik randevún történt meg, a nyolcvanas években meg a másodikon, az most valószínűleg többnyire az elsőn. Harminc felett viszont már a hetvenes években sem vacakoltak sokat a felek, nyilván most sem. A hagyományos felfogás szerint a nő szexualitása az érték, néha pénzben is mérhető érték (prostitúció) , a férfi szexualitása meg nem az. Hogy ez miért van így azt nem tudom, de így van. Tény viszont, hogy kamasz gyerek voltam, ami ugye már régen volt, amikor apám figyelmeztetett rá, hogy ez azért nem teljesen így van, a kérdés inkább filozófiai, semmint gyakorlati jellegű, és az élet sem igazolja. Én úgy gondolom, hogy ez a felfogás a férfiuralom egyik szüleménye, egyfajta eszköz volt a nők kezében több más eszköz mellett, amivel saját fontosságukat, befolyásukat a férfiak felé növelni tudták. Szóval egy önvédelmi eszköz. Ha viszont a férfiuralom megszűnt, márpedig megszűnt, akkor nincs rá szükség. A nők is megkívánnak férfiakat, ugyanúgy, ahogy férfiak is nőket,. Már 16 évesen is, sőt, még annál fiatalabb korban is. Na most ha erre a fegyverre a nőknek már nincs szüksége, akkor miért ne kezdeményezhetnének ők is direkt módon, és nem azzal a szempilla-rezegtetős indirekt pávatánccal, amivel hagyományosan szoktak ? A kérdés persze az én számomra elméleti, mert én egy másik világban szocializálódtam. De a mai fiatalok számára egyáltalán nem elméleti.
Épp az a lényeg, hogy valódi egyenjogúság meg sem született, a férfi uralom megszűnt, de a két társadalmi szerep nem egyenlítődött ki. Legalább annyian megmaradtak a régi társalmi szerepeknél a családban, otthon, mint amennyien eltértek tőle mind a nők, mind a férfiak tekintetében. Nagyobb visszhangja ennek az egésznek a közéletben van inkább, ahol a nők egy szűk csoportja átesett a ló másik oldalára, és nem kiegyenlítődésre törekszik a férfiakkal, hanem uralkodni akar a férfiakon. De ez egy szűk kisebbség, és valójában a férfiak többsége sem ért egyet ezzel a női uralkodása való törekvéssel, de a kulturális elit, melyet a ballib gondolkodás ural, s melyet a politikai és gazdasági hatalom is támogat karöltve a média minden szegmensével, a közéletben a hangadó és uralkodni akaró nők elvárásai érvényesülnek. A közéletben a férfiak engednek, valahol nagyjából a munka világában megvalósult az egyenjogúság, még ha a bérek tekintetében ez nincs is így egészen. A magánéletben viszont sokkal nagyobb a zavar emiatt, hiszen mikor párkapcsolatot keres valaki, nem tudja a másikról, hogy ő hová is tartozik. Ez probléma az elvált és újra párt kereső közép-és idősebb férfiaknál és nőknél is, de leginkább a fiataloknál van ebből zavar, mert ők már átvették a felülről nyomott trendeket, és például a szexuális szabadság leple alatt a lányok szinte egyetlen szó nélkül odaadják magukat a fiúknak, sőt kezdeményeznek. Udvarlás mint olyan, már szóba sem jön, azt sem nagyon tudják a fiatal srácok, hogyan lehet, kell udvarolni, s miért is tennék, ha simán ölébe hullanak a lányok. A lényeg, hogy mindent az élvezeteknek, mindent, minél többet minél előbb megszerezni, nem kell küzdeni, harcolni, erőt feszíteni semmiért, senkiért. Főleg ott igaz ez, ahol az anyagi lét az átlagnál jobb. De hangsúlyozom, az erős nők többsége nem azonosul a nagyhangú, uralkodni akaró erős nőkkel, és őket ugyanúgy zavarja ez az egész katyvasz, amit azok teremtenek.
A társadalmi berendezkedés valóban a férfiuralmat favorizálta, aztán a franc se tudta, hogy mi történik otthon a négy fal között. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy el kellett törölni azt a jogi diszkriminációt, ami országonként különböző mértékben ugyan, de mindenhol létezett. Mindegy, az egyenjogúság már megvan. Engem nem az zavar, hogy a nők az egyenjogúság mellé régi kiváltságaikat is megtartják, mert ezek azért többnyire inkább gesztusok. Sokkal inkább zavar, hogy a „pozitív diszkrimináció” uralkodik, magyarul nagyon sok nő egy olyan nőuralmi társadalmat akar, amilyen hajdan a férfiuralmi társadalom volt, csak szerepcserével. Ez az, ami nagyon nem tetszik. Régen túlhaladtuk már a valódi egyenjogúságot.
Nos, örülök, ha neked rendben van a párkapcsolatod, de sokak nem olyan szerencsések mint te, és jobban éri őket az a társadalmi probléma, ami kialakult az utóbbi pár évtizedben. Itt erről a problémáról beszélgetünk, s ha te nem vagy érintett, és nincs véleményed a problémáról, akkor hagyd lécci, hogy azok, akiknek van, megbeszéljék a problémát, mert a probléma nem csak a férfiakat érinti, hanem a nőket is, sőt én mást sem olvasok egyes blogokon, hogy a nők sírnak, mert nem találnak "normális" férfit.
Persze az a gonosz tervem hogy ezen a szutyok fórumon terjesztem a nácizmus igéjét ahová ti azért jártok hogy kisírjátok magatokat mert nincsen és nem is lesz csajotok
Ha jól értem, te nem tiszteled a hagyományos, önállótlan, védtelen nőt, viszont tiszteled az erős nőket, csak az erős nőkkel meg sehogy sem tudsz kijönni.... vagy ők nem jönnek ki veled.
Ismerem a "papucsférj" kifejezést, bár már régen sem értettem egyet feltétlenül a jelentésével, mert azokra is rásütötték, akik "csak" figyelembe vették a párjuk érdekeit, elképzeléseit... Ami normális dolog kellene hogy legyen. A dominancia kérdése valóban nem került szóba, hiszen mindenki természetesnek vette, úgyhogy az íratlan szabályoknak megfelelően nevelte a gyermekeit és adta tovább nekik a mintákat. Amit említesz a páronként változó dominanciáról, mindig is létező dolog volt, de szerintem inkább kivételként jelentkezett... Mindig voltak határozott nők, akik egy kapcsolaton belül át tudták venni az irányítást, azonban kisebbségként, a "férfiuralomra" mint társadalmi berendezkedésre nemigen volt hatásuk (egész a szüfrazsett mozgalomig). A topicban még nem láttam hogy szóba került volna, ezért felhozom, a nagy emancipáció közepette ez a társadalmi változás nem csupán kiegyenlíteni próbálja korábbi igazságtalan rendszert, a nők egy része nemcsak a férfiakkal azonos jogokat szeretne, hanem meg kívánja tartani a korábbi kiváltságait is. Kezdve olyan dolgokkal, hogy pl. hagyományosan a férfi fizet az első pár randin, megmutatva a társadalmi helyzetét/szociális egzisztenciáját/nagylelkűségét, holott már mindenkinek önálló állása van és el is kell tartania magát. Vagy hogy a férfinak kell ide-oda cipelnie a nőt, akinek amúgy van jogosítványa... A határozott nőkkel vannak tapasztalataim, náluk ez a kettő náluk fel sem merül, Ők hülyén néznek és megkérdezik: "most meg akarsz venni?" Velük más gondok vannak, de ezt korábban leírtam. Mostanában találkozgattam pár nővel, akik nem a határozott típusba tartoznak, náluk ezek a dolgok hagyományosabban működnek, én viszont nemigen tudok kötődni a hagyományos, "védtelen, önállótlan" nőtípushoz, mert nem tisztelem. Pedig jó eséllyel jobban kötődnének hozzám, mint a határozott nők, mert kiegészíthetnénk egymást (kvázi hagyományos modellként). Olyan egyébként, mintha szinte mindenki szereptévesztésben lenne, férfiak/nők vegyesen (én is), senki nem tudja hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy a neki megfelelő párt találja meg. Utoljára szerkesztette: Wolwerine, 2021.04.07. 16:27:10
Köszönöm a gratulációt, de az én hosszú házasságom még egy régebbi generáció felfogását tükrözi. A 80-as években még általában úgy gondolkoztak a fiatalok, hogy egyszer úgyis meg kell házasodni, meg általában mindenki két gyereket szeretett volna, és azokat szerette volna fel is nevelni, meg minden férfinek eszébe jutott, hogy ha már fölcsináltam a leányt, akkor illene feleségül is venni, stb. Ritka volt a házasság nélküli együttélés, már csak gazdasági okok miatt is – nehéz volt házasság nélkül lakást szerezni. Szóval korosztályomból való ismerőseim széles körben már huszonéves korukban megnősültek/férjhez mentek, megcsinálták a tervezett két, de főleg inkább egy gyereket – aztán elváltak. Persze rajtam kívül is van ismerősöm, aki megmaradt az első házasságában, de kevés. Ha így belegondolok, maximum a fele. Vagy annál is kevesebb. Akkoriban, és még a kilencvenes években sem beszéltek arról, hogy ki dominál a kapcsolatban, vagy ki mennyire. Az idősebb generáció úgy tanított bennünket, hogy meg kell tanulni az együttélést, magyarul meg kell tanulni elviselni a másik hülyeségeit, már csak azért is, mert neked is vannak hülyeségeid édes fiam/lányom. A dominancia kérdése azért nem került szóba szerintem, mert elméletben a férfi dominált. De csak elméletben. Mert nem hogy a szüleim, de még a nagyszüleim generációjából is ismertem egy csomó házasságot, ahol igazából a feleség dominált, még ha a külvilág felé ezt nem is mutatták. Mert ha ez nagyon látszott kifelé is, akkor a férfit „papucsférjnek” nevezték, talán ismered még ezt a kifejezést. De csak a háta mögött. Szóval a dominancia nagyon is változó volt páronként, még a nagyszüleim generációjában is, akik ugye az 1. vh előtt születtek. Ebből gondolom, hogy ez régen, akár 500-600 éve is így lehetett, sőt régebben is. Van erre elég sok történelem által feljegyzett példa. Függetlenül attól, hogy a gazdasági körülmények, pl. a férfi kereste a pénzt, vagy a jogi környezet egyértelműen a férfiakat favorizálta.
A problémák itt szerintem úgy kezdődtek, hogy a felek összeházasodtak ugyan, de aztán nagyon könnyen el is váltak. Nem voltak hajlandók megtanulni az együttélést, pláne nem elviselni a másik bogarait. Az elvált szülők gyermekei pedig úgy nőttek fel, hogy az a generáció inkább meg sem akar házasodni.
A modern, "határozott nő" önmagában is egy belső egyensúlyvesztést jelent, véleményem szerint ha már kifelé egy erős, határozott személyiséget fejlesztett ki, az egyensúly érdekében egy kapcsolatban vissza kellene fognia magát, el kellene fogadnia egy férfi irányító szerepét. A "modern férfinak" pedig véleményem szerint továbbra is irányítania kell egy kapcsolatban, de egyben bele is kell engednie a nőt a döntéshozatalba, esetenként akár kizárólagos kompetenciával. A férfi irányító szerepét azért hangsúlyozom, mert a nők úgy vannak kódolva, hogy ha a férfi nem irányít, nem lehet rá felnézni, akkor nem is férfi...
Jól látod, a régi viszony (egyensúlytalanság) felborulása után kialakuló újabb egyensúlytalansággal van bajom. A régiben legalább már évezredek óta ki voltak osztva a szerepek, ezeket a mintákat generációkon keresztül átörökítették a családok, a férfi/nő tudta hogy hogyan kell viselkednie, működött a rendszer. A hagyományos szerepek szerint a férfi (Yang) ad, erős, eltartja a családot, irányít, a nő (Yin) befogadó, kedves, elfogadja az irányítást, összetartja a családot és így alkotnak egy egészet. Kicsit leegyszerűsítettem a mintákat, de nagyjából ez volt a lényeg. Messze nem volt tökéletes, lásd a nők jogfosztottságát amit nem kívánok vissza, sem pedig azt hogy a Nő gyakran képtelen volt az önálló életre, arra hogy eltartsa magát, stb... És átlendültünk a túlsó partra, ahol a férfias viselkedés már nem tolerálható, az új típusú Nő nem tud mit kezdeni vele, hiszen arra szocializálódott, hogy magát kell eltartania, önálló döntéseket kell hoznia, a férfiakkal versenyez, mihez is kezdene a hagyományosan domináns férfi viselkedéssel? Kiesett a szerepből és ő próbál férfiasan viselkedni. Ami nonszensz, mert nőről van szó, akibe genetikusan bele van kódolva hogy akkor boldog, ha felnézhet egy férfira és rábízhatja magát... Vajon hogy néz fel a gyenge férfira? Vagy arra, aki nem erősebb nála, "csak" férfias? Ezért van az, hogy tapasztalataim szerint a bunkó, érzéketlen hímneműek még boldogulnak a határozott nőkkel, de a Férfiak már nem.
Szia! Először is gratulálok, ma már ritkaság az ilyen hosszú házasság. Amit írsz egy kapcsolatról, az egy normális férfi gondolkodásmódja, aki teret enged a párjának és nem is nyomja el. Alapvetően én is így viselkednék/viselkedem egy idő után, a gondom pont az, hogy az újfajta Nő ezzel nem tud mit kezdeni. A dominanciában nem értünk egyet, az emancipáció előtt mindig is a férfi volt a domináns egy kapcsolatban (kivéve a matriarchális társadalmakat), aminek persze nem csak előnyei, hanem komoly hátrányai is voltak.
Ezek a példák sántítanak. Ilyenek miatt nem válnak el emberek alapvetően, legfeljebb rövid ideje tartó párkapcsolat esetén, vagy rövid ideje tartó élettársi viszonylatban, de házasság ezek miatt nem bomlik fel, ha igen, akkor ott már alapvetően és régebben problémák voltak. A foci esetét sem tartom reálisnak, legfeljebb ha mondjuk az egyik fél angol a másik francia és ez a két válogatott játszik egymással. De még így sem látom okát a válásnak, főleg nem egy új TV miatt, legfeljebb megorrolnak egymásra, ha a kapcsolat egyébként működik, azután fátylat rá.Ha szétmennek ilyen miatt, ott a kapcsolat sem volt komoly. A házasságok 95%-ban elhidegülés, megcsalás, iszákosság miatt bomlik fel, és ez nem csak nálunk van így általában. Az általad említett esetek többségében nem okoznak szakítást, ha mégis-ami marginális- ott ez már csak az utolsó csepp lehetett a pohárban, és a két fél alapjában véve nem összeillő fél, hanem azaz eset, amikor az ellentétek vonzzák egymást, de ebben az esetben akkor marad tartós a kapcsolat, ha az egyik vagy másik fél enged, netán-tán mindekettő enged valamennyit. Ez szokott a ritkább lenni, mert itt nem a fizika törvényei szerinti ellentétek vonzzák egymást esete áll fenn. Ám továbbra is azt mondom, hogy a topik témája nem ez, és szerintem Wolwerine sem ebbe ütközött bele. Amibe ő beleütközött az az elmúlt 70 év eseményinek következménye, miszerint alaposan felborult a korábbi viszony a két nem között, és a korábbi egyensúlytalanság helyett nem az egyensúly alakul ki-ahhoz még sok idő kell-hanem az ellenkező irányba billent ki a mérleg nyelve, vagyis a nők kerültek fölénybe. Viszont nem igaz szerintem, hogy a legtöbb erős nő ezzel visszaélne. Inkább a fiatalok körében van baj, mert ez már államilag támogatott minta lett, amiről írtam is, hogy őket már nagyon befolyásolja a fogyasztói attitűd.
Hát, mondhattam volna jobb példát is, mondjuk konyhabútor helyett ülőgarnitúrát. Vagy fordíthattam volna a felálláson, mint pl. hogy foci VB előtt új TV-t kell venni. Mert két dolgot messzemenően bizonyítanak a statisztikák : az egyik az, hogy foci VB előtt ugrásszerűen megnő az eladott új TV készülékek száma, a másik meg az, hogy a VB alatt és után ugrásszerűen megnő a válások száma. A családi veszekedések oka általában roppan prózai. Jó, menjünk moziba, de romantikus filmet nézzünk, vagy akciófilmet ? Meg Ryan, vagy Stallone ? Akármi is a döntés, az egyik fél szenvedni és morgolódni fog. Szóval amit ki akarok nyögni, az az, hogy minden apró konkrét esetben mind a két félnek figyelnie kell. Nem úgy megy az, hogy a férfi alapállásból dominál, szerintem soha nem is volt úgy. Elmegyek a haverokkal sörözni vagy billiárdozni, vagy focizni, de hetente maximum egyszer. És így tovább.
Szia! Nem tudom, mert nem tudhatom, de úgy érzem, hogy Wolwerine nem erről beszélt, de majd jön, és elmondja. Párkapcsolat, házasság nem ott szokott borulni, amikor egy női kompetenciába a férfi bele akar szólni, vagy ott dönteni akarna. Wolwerine olyan körülménybe futott bele, amikor éppen a két nem közti, korábban egyensúlytalan, de mindenki által elfogadott viszony felborult, és ez leginkább a felnövő vagy éppen már felnőtté válni készülő fiatalok, lányok és fiúk jövőjét befolyásolja. Ahol anyagi szűkösség van, ott a nő sem akar új konyhabútort, legfeljebb álmodozik róla. Ahol anyagilag ez megengedhető, ott a férfi ebbe nem szokott dönteni, legfeljebb elmondja a véleményét, de a nő dönt. Nem igazán érdekli a férfit, hogy milyen a konyhabútor. Ilyen a mosogatógép is, ahol kicsi a család, nem feltétlenül szükséges, ha anyagilag az teher, ahol meg nagy a család, de nincs rá keret, ott valahogy kispórolják rá az összeget, amihez persze közös megeegyezés kell, de ez nem szokott probléma lenni, ami szakításhoz vezetne. Itt másról van szó, az erős nő és a gyenge férfi megjelenéséről. Az erős női szerep munkahelyen szükséges közép és felsővezetésben, karrierépítésben. Azonban a magánéletbe is ezt viszik bele, és ez a gond.
Szia Én 60+ férfi vagyok és több, mint 30 éve házas. Tehát könnyen lehet, hogy tapasztalataim szegényesek, hiszen csak egy nővel éltem hosszasan együtt. Ezt szükségesnek tartottam megjegyezni, hiszen finoman szólva sem biztos, hogy a zsebemben lenne a bölcsek köve. Szerintem egyáltalán nem az számít férfias viselkedésnek, ha valaki dominálni akar, mindent ő akar eldönteni, nem hallgatja meg a partnerét, és így tovább. Inkább arról van szó szerintem, hogy van az életben egy rakás probléma, amik különböző jellegűek. Van köztük olyan, aminek megoldásában a nők eleve jobbak. Ha tehát a párod le akarja cserélni a konyhabútort, mert rondának tartja, akkor te ne vitatkozz vele, hogy neked nagyon is megfelel. Mert egyszerűen ez nem a férfi kompetenciája. Kivéve akkor, ha nincs rá elég pénzetek, vagy ami van, az más, fontosabb dologra kell. Akkor viszont nem szabad engedni. Rengeteg az ilyen apróbb-nagyobb konfliktus, és szerintem az a dolog nyitja, hogy el kell tudni dönteni, hogy mikor kell dominálni, és mikor nem. Meghallgatni viszont meg kell a partner problémáját mindig.
Örömmel vettem a hozzászólásod, mert érdemben ahhoz szóltál hozzá, ami a topiknyitási szándékom is volt, és amitől eléggé eltértünk, illetve az "érdemi válasz" annyi volt, hogy ha egy nő azt mondja a férfinak, hogy nem kellesz, akkor a férfi tehetetlen. Hát, ez sem olyan egyértelmű, mert ez fordítva is igaz szokott lenni. Megoldásra azért nem tettünk javaslatot, mert ez-ahogy írtad is- már társadalmi ügy, s erre a társadalomnak kellene megoldást találni. Csakhogy éppen a liberális gazdasági és politikai folyamatoknak köszönhetően a társadalmak szétestek, képtelenek összefogni. Legalább is nyugaton és USA-ban, mert szerencsére a térségünkben azért nem ilyen súlyos a helyzet, mert van társadalmi támogatottsága annak, hogy a feltörekvő nők mellett megfelelően kezeljék a helyzetet, ami elsősorban a városokban probléma, de az ország jelentős települései nem nagyvárosok, és ott még él a emancipációnak az az eredeti szándéka, hogy nők az érvényesülésük mellett ne szorítsák háttérbe a férfiakat. Sajnos a városok irányadók és mérvadók, hiszen leginkább azokat érinti az a politikai és gazdasági ideológia, ami odaát jellemző. Ott, ahol még megmaradt a hagyomány értéke, és a kormányok is támogatják, ott igyekeznek a kormányok is mederben tartani a dolgokat, de az EU sajnos kemény ellenfél ebben, s nem minden kormány olyan erős és elszánt, mint a mienk, vagy az olasz jobboldali Liga pártja, amelynek vezetője Salvini. Én látok reményt a térségünkben arra, hogy nem szalad el itt is a ló, bármennyire is megtesz mindent a ballib oldal. Sajnos tanítani és tanulni kell újra azokat az értékeket, melyek a két nem közti harmóniát igyekszik kinevelni, és van is ilyen mozgalom itthon, műsoruk is van rendszeresen a TV-ben. Nincs könnyű dolguk, mert az oktatás területén sajnos nagyon hatnak a fiatalokra a nevelőtestületek. A társadalom összességét nézve azt tapasztalom, hogy az erős nők és gyenge férfiak egyelőre kisebbségben vannak, és a városok a fő érvényesülési területük, ahol ehhez politikai támogatást is kapnak, ahogy odaát és USA-ban is ezt támogatja a politika, melyet meg a gazdasági nagyhalak a zsebükben tartanak. A gazdasági érdek, a haszon, a profit mindent felülír sajnos, és a média, az IT is beállt mögéjük, tehát sokszoros befolyásolásnak vannak kitéve az emberek. A többség pedig egyelőre nem mer megszólalni, mert nincs meg hozzá a háttere. Egyébiránt a háttérbe szorított férfiak sem lelkesednek a jelen helyzetért, de mindenki függ valakitől, valamitől, ami miatt nem mernek kockáztatni sem. Nálunk még van rá esély, bár sok minden attól függ, az EU szekere merre fog haladni.....mert sajnos ez a legnagyobb támogatója ezeknek a kisiklott identitásban szenvedő nőknek. Nem azt mondom, hogy vissza kell térni oda, amikor a nők csak a magánéletben jutottak szóhoz, szó sincs róla. De a családot, mint a legkisebb közösséget meg kell tartani, vissza kell térni oda, hogy a család alapvető érték legyen, és a családban legyen férfi és nő is, legyen férfi apa és nő anya, mert ők hordozzák magukban azt a mintát, mely átadása során a gyerek el tud igazodni a társadalmi kihívásokban. Azt mondja a fáma, hogy férfivá csak férfiak között válhat egy fiúgyerek, és ebben sok igazság van, Ne a férfiak nőiesedjenek el, és ne a nők legyen férfiak, mert az, hogy ma már a nők részt vehetnek a közéletben, az nagy szó, de nem kell hogy üsse egymást a társadalmi szerep és családi szerep. A gyerek nem attól lesz felnőtt korában férfi vagy nő, hogy ki eteti, vagy ki pelenkázza csecsemő korában, s még az sem gond, ha a férfi vállal háztartási melót is. Ezek együttvéve sem teszik ki azt a férfi vagy nő hordozta mintát, ami mindig is meghatározó volt. Visszafelé menni semmiképp sem lenne jó, inkább az lenne a megoldás, ha a két nem nem kiszolgáltatottá akarja tenni a másikat, nem uralni akarja a másikat, se a közéletben, se a magánéletben. Ezt kell megtanulni, mert ez új magatartás és gondolkodás a férfiak részéről és a nők részéről is, amit mindkettőnek meg kell tanulni.
A topic eredeti témájához szólok hozzá, mint 40+, elvált férfi. Sosem volt pozitív férfi/apakép az életemben, legfeljebb negatív vagy semleges és most kezdek rájönni, hogy hiányzott valami az életemből. Elég későn... A minta, amit látva megtanulhattam volna hogy hogyan legyek férfias, miközben magamat adom. Amit magamtól összehoztam, az hozzásegít ahhoz hogy a határozott, erős nőkkel ismerkedjem, olyanokkal akik megállnak a saját lábukon, vannak elképzeléseik, olyanokkal akiktől a legtöbb férfi már tart, kvázi az emancipáció termékeivel. Meglepő/vagy nem meglepő módon mindegyikkel a hagyományos módon jöttem össze, domináltam őket, tetszett nekik hogy nem ijedek meg tőlük, mindegyik -hiába volt erős személyiségű- arra vágyott hogy egy még erősebb személyiségű férfivel lehessen. Majd általában azon bukom/buktam el, hogy egy idő után ezt a szintet képtelen vagyok fenntartani, amint asszertív módon próbálok viselkedni, esetleg meghallgatom a véleményüket, már meg is kapom hogy határozatlan vagyok... Olyan nők szakítanak velem fél-egy év után, akik előtte évtizedeket töltöttek egy bunkóval, aki semmibe vette őket. Visszagondolva a házasságom is azon ment el, hogy nem férfiasan, hanem megértően, türelmesen, "nőiesen" álltam egy csomó dologhoz, a kezdeti domináns viselkedés után. Van több nőismerősöm is a határozott fajtából, akik már ott tartanak, hogy kizárólag a gyenge, gyámoltalan személyiségű férfiakból választanak párt, akiket irányítani lehet. Mert arra szocializálódtak, hogy nekik kell irányítaniuk. Mindemellett láthatóan nem boldogok, mert hiányzik nekik, hogy megélhessék a nőiességet, azt amikor rábízhatják magukat valakire... A Férfira. A "Quo Vadis"-ra visszatérve én már tudom hogy merre tartok... Átolvastam a teljes topicot, nagyon színvonalas beszélgetést folytattatok az okokról, de a megoldásra nem láttam javaslatot, pedig érdekelne. A gyerekeimet (fiú/lány) próbálom jó irányba nevelni, de társadalmi folyamatokat csak társadalmi folyamatokkal lehet megváltoztatni... Indítsunk férfi-szüfrazsett mozgalmat, vagy indítsunk szemesztert a férfias viselkedés megtanítására? Esetleg a nők indítsanak mozgalmat a "Nőies Viselkedésért"?
Természetesen az elcsatolt területekről visszatértek révén lehet elmondani, hogy nekik köszönhetően nem kerültünk a lélektani határ alá. Valójában nem idegenek ékeztek, hanem saját honfitársaink, ami nem mindegy. Az 1941-es népszámlálás sok tekintetben nem egyértelmű, nem tudni, hogy mikor történt. De nagyjából 10 milla körül lehetett a népesség, ha a visszaszerzett területeket figyelembe vesszük, és kb. 9 milla körül lehetett utána. A nagyobb gond az, hogy gyakorlatilag nem volt népszámlálás 1960-ig, mert az 1949-es népszámláláskor az 1941-es adatokat egyszerűen alapnak tekintették. De a lényeg, hogy 1960-1985 között gyarapodtunk, voltak gyermekszületések, és nem volt az kevés azután sem, hogy lezajlott az 1952-56 közötti Ratko korszak. Mint említettem 1980 januári népszámláláskor 10.709.463 volt a népesség száma.
"Ami a be nem töltött férfiszerepet illeti, korábban többen írtuk róla : ha a nő azt mondja a férfinek, hogy nincs rád szükség, akkor a férfi tehetetlen."
Igen, erre írtam, hogy valahol a nőkkel elszaladt a ló, de még mindig azt mondom, ez általánosan politikai/gazdasági támogatottságot élvez, úgy nők részéről, mint férfiak részéről,és elsősorban a nagyvárosokra jellemző. Magyarul a férfiak nem kapnak semmilyen felső támogatást, míg a nők igen. Ez a hatalom érdeke egyszerűen. A mi térségünkben nem jellemző, csak néhány liberális vezetésű nagyvárosra, de vidéken nem, és nyugaton is sok nő ellenzi, csak hát a felső diktátummal nehéz szembe menni:( azt meg a nagyvárosok képviselik. A városi férfiak ma már nem tudnak verekedni, magukat se tudják megvédeni, pláne nem egy nőtársukat . Nem véletlen, hogy a sokáig háttrébe szorított feketék ezzel szemben bizony gond nélkül fel tudnak lépni, még ha a szélsőséges agressziót, a rombolást nem is lehet elfogadni, de legalább nem tutyimutyik.
Szua UE-28! Csak kérdem, az nickneved az egyesült Európára utal?
Ami a viccet illeti,szellemes, s bizony egyik fél a másik nélkül nem megy sokra. Már eltolódtak a hagyományos női és férfiszerepek, sok mindent átvettek a nők a férfiaktól, ami érdemben sokat jelentett anno a férfiaknak, a nők gyakorlatilag előreléptek, fejlődtek, a férfiak nem tudnak továbblépni, továbbfejlődni, nekik nem kielégítő semmilyen szempontból a házitevékenység, a gyerekeetetés, alapvetően versenyszelleműek, és férfiak egymás közt is versengtek. Ma a nőkkel versenyezni számukra nem ugyanaz. A gond ott van, hogy a nőkkel elszaladt a ló kissé, és tényleg van egy csoportjuk, akik nem együttműködni akarnak a férfiakkal, hanem föléjük akarnak kerekedni, le akarják őket győzni, sőt olykor már férfigyűlöletig is elmennek. ez egy szűk csoportra jellemző, de általában mindenhol jelen vannak.
Az 1920-ról 1930-ra való 1 millió fő növekedés természetes szaporodás útján gyakorlatilag lehetetlen. Tehát itt nyilván külső „lökést” kapott a népesség, ami csak az elcsatolt területekről az anyaországba menekülők nagy száma lehet. Az 1941-es 9,3 milliónál jó kérdés, hogy melyik területre vonatkozik, mert ha a két bécsi döntés utáni területet vesszük, akkor ennek a számnak sokkal nagyobbnak kéne lennie. Ha pedig az 1949-es adatot nézzük, akkor ott a 2. vh miatt hiányozni kéne minimum 1 millió embernek a néppusztulás és az emigráció miatt.
Ami a be nem töltött férfiszerepet illeti, korábban többen írtuk róla : ha a nő azt mondja a férfinek, hogy nincs rád szükség, akkor a férfi tehetetlen.
Erről a '22-ben született Nagyanyám vicce jut eszembe, Amikor a cigányt azzal henceg, hogy Ő és a grófkisasszony már felire vannak a szerelemmel. Aztán azt hogy ? Hát én már szeretem, de ő még nem tudja.
Az 1.vh. baromi nagy veszteséget jelentett demográfiai szempontból nekünk, az 1920-as népszámlálás szerint a népességszám 7.615.117 volt az elcsatolt területek miatt. Az 1930-as népszámláláskor 8.688.319-en éltünk itt, 1941-ben 9.316.074. Ez a szám pár száz ezerrel hol nőtt, hol csökkent 1949-ig, de nem érte el sosem a 10 milliót. Csak 1970 januárra haladtuk meg kissé a 10 milliót, akkor a népszámlálás szerint 10.322.000-en voltunk. Ez a szám azután 1985-ig pár százezerrel ingadozott, de pl. 1980 januárban 10.709.463 volt a népességszám. Utána stagnált 1984-ig, s innentől meredeken esett vissza, s jelenleg sem érjük el a 10 milliót. Természetesen a két háború a férfiak számát illetően volt a legnagyobb veszteség, a második vh. az elsőnél is nagyobb arányú veszteség volt. Jelenleg azért nincs olyan nagy különbség s férfiak és nők száma között, nem az a gond a férfiakkal, hogy kevesen lennének, hanem az, hogy nem töltik be a férfiak szerepét a társadalomban.
kép forrása ksh link Alul a csúszkát érdemes vissza húzni legalább a 70-es évekig és megnézni, hogy az első világháború mekkora nyomot hagyott a népesség számában.
A születések száma a 80-as évek első felében kezdett drasztikusan csökkeni, amikor a gazdaság becsődölt. Addig, ha nem is haladta meg a kényszerszületések számát, mindig bőven a kritikus szám felett volt, és ez a lényeg. Sosem ment 10 millió alá, ez pedig a gazdaság működésének volt köszönhető. Erről persze utólag tudjuk, hogy kölcsönökkel működött, de az akkori társadalom ezt nem tudta, csak azt érzékelte, hogy megélhetése még minimális szinten is biztos volt, tehát születtek gyerekek. Az pedig, hogy mely településen volt sok gyerek az iskolában, változó volt természetesen, az iparosodott településeken többen éltek és több gyerek is született . Az iparnak szüksége volt munkaerőre, állás és munka pedig volt. Ne csak az általános iskolákat és gimiket vedd figyelembe, rengeteg szakmunkásképző és technikum is volt, és ne feledd, hogy gyakori volt, hogy 16 ées kortól munkába álltak a fiatalok, akik estin végezték el a középfokú vagy felsőfokú tanulmányaikat család mellett. Ez az, ami nyugaton nem volt. A demográfusok, közgazdászok, politikusok azért pampogtak, mert tudták, hogy a gazdaság működtetése nem biztosítható hosszú távon, tehát le fog esni, és akkor se munkahely, se gyerek, és így is történt. De csak a 80-as évek elejétől, nem úgy, mint a nyugati jóléti társadalmakban,ahol már a 70-es években drasztikusan csökkent a gyerekszületések száma, és elsősorban az értelmiségiek körében, sőt az egykori 68-as fiatalok illetve utódjaik körében. Mert a gazdaság akkor visszaesett jelentősen, sé enm csak az olajválság miatt. Az olajválság természetesen a gazdaság visszaesésével járt, egy sor szigorítást vezettek be, melyek az olaj kiesését kompenzálták. Pl.: eltűntek a bazi nagyfogyasztási amerikai autók, és megjelentek a keleti japán gazdaságos kis autók, illetve fokozták az atomerőművek építését, szigorították az autóforgalmat...stb. Az olajválság nálunk nem jelentkezett, csak a második olajválságnál döntött úgy a Szu, hogy nem biztosítja tovább Magyarországnak a korábbi enregiamennyiséget, illetve más termékek fokozott szállítását kérte a Szu. a korábbi enrgiamennyiségért cserébe. Nekünk azért is volt ez rossz, mert az olajtermékek egyéb felhasználásából adódó termékeket nyugaton értékesítettük. De az olajválságokban jelentős szerepe volt Izrael és USA háborújának Közel-Keleten, és USA ebben való részvétele miatt döntött az OPEC az olajár emeléséről, illetve az embargóról, elsősorban USA felé. Az embargó 1 év múlva megszűnt 1974-ben, de a politikai kedélyek nem javultak, és 1977-ben újabb olajválság tört ki.Szóval a gazdasági hanyatlásnak politikai okai voltak, ahogy általában is igaz, hogy gazdasági nagy válságnak mindig emberi tényezők az okozói. Ilyen válság idején szokott a gyerekszületés visszaesni, ami nálunk az 1980-as évek első felében jelentkezett csak.
A férfiaknak a szexuális kapcsolat hiánya problémát jelentett mindig, hiszen folyamatosan termeli a szervezet az ondót, s ha az nem kerül felhasználásra felszívódik, de 5 nap után már csökkenő képessége van. Tehát ne legyél biztos abba, hogy gyerekek csak azért nem születnek, mert a nőkön múlik csak. Nem véletlen a sok spontán abortusz és a fogyatékkal születés sem. Lényeg, hogy a férfiak tudják, hogy bármikor képesek szexuális életre, kedvtől és lélektani okoktól függetlenül is, és élnek is a lehetőséggel. A nőknek kéthetente van lehetősége, mert többségében 7 nap a menzesz, és újabb 7 nap az, amikor fogamzás képes. Nem beszélve a többi problémáról.....ami a nőket érinti.
Nézem én azt a statisztikát, és azt látom, hogy amíg a még nem erőltetett gyerekszületések száma 180-190 ezer volt, az a hatvanas évekre lecsökkent 130 ezerre. Miközben a nyugdíjrendszert kiterjesztették az egész lakosságra. Ha én demográfus lettem volna, akkor pampogtam volna, és ha Kádár lettem volna, akkor komolyan is vettem volna őket. Teljesen véletlen, hogy a napokban olvastam Lengyel József naplóját. Nos, ő és baráti köre, tehát az akkor baloldalinak tekinthető értelmiség a hatvanas-hetvenes években már szintén aggódott. Amiben (végre valamiben) abszolút egyetértettek az úgy-ahogy ellenzékben lévő „népiesekkel”, mint mondjuk Illyés Gyula, Németh László, Fekete Gyula, stb. Nem volt az vicces helyzet, mert meg lehetett jósolni, hogy a születések száma belátható időn belül le fog csökkenni 100 ezer alá évente, ami ugye a nyolcvanas években meg is történt. Amikor én általános iskolába jártam a hatvanas-hetvenes években, az osztály létszáma 24 volt. Lényegesen több a többi osztályban sem volt. 30 körüli vagy fölötti létszámok a felkapott belvárosi iskolákban voltak csak, ahová a szülők a francból is bebuszoztatták a gyereküket.
Hogy egy férfi mennyire tudja, vagy nem tudja megtartóztatni magát, az egy jó kérdés. A két háború között a férjek közül sokan születtek olyan családban, ahol volt nyolc gyerek, abból az életviszonyok miatt csak három érte meg a felnőttkort, és abból is egy elesett az 1. vh-ban. A gyerekkoruk pedig a kilátástalan nyomor volt. Szóval erre emlékezve sokan megálltak három gyereknél, amennyiről feltételezték, hogy el is tudják tartani. Így aztán szerintem logikus, hogy valamilyen kompromisszumot kötöttek az asszonnyal, nem lemondva persze a nemi kapcsolat minden formájáról. Ennek a módszereit az emberiség már több ezer éve feltalálta. Amikor a modern fogamzásgátló módszerek bejöttek, annak persze mindenki örült, nem csak a férfiak, de a nők is. Mert hát a nemi ösztön mégiscsak a hagyományos szexre ösztökél, és nem kell hangsúlyoznom, hogy nagyon erős ösztönről van szó. Ezért aztán a nők nagy többsége valóban vállalta a tablettát, a spirált meg a hasonlókat, még akkor is, ha sejteni lehetett, hogy azok használata valamennyire árthat a nőknek.
A jóléti állam bukását persze nem lehet kizárólag az olajválság számlájára írni, benne volt az is, hogy a piac olajválság nélkül is telítődött. Csakhogy a kettő nagyjából egyszerre jelentkezett. És hát persze az olaj volt a leginkább látványos, amire a nyugati politikusok azt hiszem, rá is játszottak. De az OPEC fellépése, és az általuk elért sikerek példát statuáltak a többi fejletlen országnak, és nem csak az olaj ügyében. A nyersanyagok árát, legyen az vasérc, foszfát, akármi, drasztikusan emelték, és már nem mentek bele abba, hogy az ásványkincset megtaláló, a bányát megnyitó és működtető nyugati nagyvállalat elvigye a haszon 80-90%-át, maximum 30-40%-át. Ehhez pluszban a az olaj ára miatt a nyersanyag továbbfeldolgozásra szállítása is marha drága lett, szóval mire odaért Franciaországba vagy az USA-ba, addigra marha drága lett. Nem írom le, hogy a nyugati országok ezt milyen technikai és gazdasági lépésekkel küzdötték le végül is, de leküzdötték, ha nagyon nehezen is. Ekkor kezdett ugye legalább a nyersanyagok elsődleges feldolgozása elvándorolni a fejlett országokból a fejletlenekbe, például. De alappvetően a gépesítés fokozásával a termelékenységet növelték, ami gazdagéknál egyre kevesebb munkahelyet jelentett. Ez azóta is tart, és nem csak a munkásokat, de a fizetésből élő középréteget is sújtja, sőt az sújtja talán leginkább. Egy tőkés nagyvállalat vezetői a fizetésből élő hivatalnokokat tartják a legnagyobb ellenségnek, ha tehetnék, azoknak a számát csökkentenék nullára. Kivéve persze, amíg az az ő saját pozíciójukat nem fenyegeti. A középosztály jövedelme tehát valóban csökken, ha nem is abszolút értékben, de relative, a gazdagokhoz képest mindenképpen. Mindezek ellenére sem hiszem, hogy a gyerekvállalási kedv drasztikus zuhanásának ez lenne az oka. Bonyolultabb ez annál, és az okokról azért korábban esett már szó. A túlságosan materialista magyarázatok a társadalmi jelenségeknél általában túlzottan egyszerűek.
Ami pedig az 1973-es első olajválságot illeti, nos az sem helytálló, mert nem csak amiatt esett vissza a gazdasági teljesítmény, nem beszélve arról, hogy annak a válságnak volt előzménye is. A tőkés rétegnek - a befektetői és nem a termelői tőkésről van szó- nagyon is nem tetszett, hogy nem növekedett a profitja, de nem tetszett a termelői tőkésnek sem. A 70-es években a felfelé ívelő gazdaság nyugaton megtorpant, és szemléletváltás történt. A társadalom középrétege meg jelentősen süllyedni kezdett. Nem kell ehhez demográfus, közgazdász, pusztán tapasztalati úton lehetett érzékelni minden, ha az ember külföldön járt. A mi térségünkben pedig az olajválságnak sem jelentkezett hátránya pár évig, mert nem az OPEC-országoktól szereztük a nyersanyagot, hanem a Szu-tól. Később persze Szu is egyre több exportterméket kért cserébe, végül pedig Kádárék hitelt vettek fel az IMF-től 1982-ben, ami egyébként nem az első hitel volt, hanem a 9.
Továbbra is azt mondom, lényegtelen, hogy közgazdászok, demográfusok mit pampogtak Kádárnak, a 70-es években is túlzsúfoltak voltak az általános iskolák és gimnáziumok is, átlag 30-32 gyerek járt egy osztályba. Lányomék 1983-ban születtek, de általános suliban és gimiben is 26-28 fős osztályba jártak. Tehát gyerekek születtek, ha nem is 4-5, de általában két gyerek igen, ám az értelmiségiek és elit rétegben már csak 1, vagy egy sem, s nem a 80-as évektől, hanem már a 70-es években sem. S ne feledd a történelmet, akkor volt mindig népességrobbanás, amikor a gazdaság javult. Tehát elsődleges ok, hogy nem születnek gyerekek ma, az a gazdasági helyzet, az elit és értelmiségiek körében pedig az életmód és minőségi szintnek megtartása az, ami miatt alig születnek ott gyerekek. Az pedig, hogy mi volt a szokás és elvárás vidéken, megint más, de a férfiak nem viselték könnyen, ha az asszony nem engedett, az pedig engedett, ha nem akarta, hogy megcsalják. S persze nem egy hétről van szó, amikor a férfi vissza kell fogja magát, vagy védekezni kell, hanem két hétről. Vagyis egy hónapból két hét esik ki a szexuális érintkezést illetően. Amikor az érintkezés veszélyes, kevés férfi az, aki hajlandó kontrollálni, hogy épp hol tart, ezért is fogadták nagy örömmel a női fogamzásgátlás lehetőségét, és sok más módszert is, mint petevezeték elkötése, belső spirál, sőt tabletta arra, hogy az esetleges fogantatást feloldja...stb. Csakhogy mindegyiknek van hátránya a női szervezetre nézve, ha huzamos ideig alkalmazzák.
Az előbbi egy demográfiai statisztika, ami azért áll egyedül, mert a link beszúrásával kísérleteztem. De működik. A lényeg az, hogy a demográfusok nem véletlenül ijedtek meg ’56 után, de annyira, hogy a hatvanas évek közepére már Kádár is komolyan vette. Tegyük hozzá, hogy ebben az időszakban az öngyilkosságok arányában is világelsők lettünk, még az NDK-t is megelőztük. Biztos lehet találni statisztikát a művi abortuszok számáról is, ami szintén egy katasztrófa volt. Ehhez persze bőven kellett az is, hogy hát mennyiire is bízott a magyar ember a jövőben ’56 után ? Az, hogy ha egy férfi dugni akar, akkor dug is, hát részben igaz, részben meg nem. Kicsi gyerek koromban olyan szomszédunk volt, aki – amíg tartott a fizetés – a következőképpen járt el minden nap : 1. Hazajött részegen 2. Végigverte az asszonyt meg a két gyerekét 3. Megerőszakolta az asszonyt a gyerekek szeme láttára 4. Éjszakára kizavarta őket az udvarra Hogy ezek után hogyan maradtak meg két gyereknél, én nem tudom. Főleg, hogy 5 éves koromban elköltöztünk onnan. Szóval voltak és vannak is nyilván ilyen emberek, de én azért ezt nem tekinteném általánosnak.
A 2008-as világgazdasági válságról elsősorban azt kell tudni, hogy akkora válság volt, ami csak a 1929-eshez mérhető. Mindez persze a neoliberális gazdaságpolitika nagyobb dicsőségére. Hogy a hollandok speciel hogyan, és mennyi idő alatt lábaltak ki belőle, azt már nem tudom, más területre kerültem. Azt tudom, hogy amikor Orbán 2010-ben 10 év alatt 1 millió új munkahelyet ígért, az nem volt irreális, bármennyire röhögtek is rajta. Mert hogy 2010-ben a magyar munkanélküliség is az egekben volt.
Amikor előző hsz-emben kettéválasztottam a jövedelem és a vagyon fogalmát, az nem volt véletlen. Képzeld el, hogy van neked minden évben 1 milliárd forint jövedelmed, nyilván profitból. Ami egy igen szerény összeg egyébként az igazán gazdagokhoz képest. Mire költöd ? Mert hogy már mindened megvan, ami kell, annál több is. Egyszerűen képtelen vagy elkölteni, hacsak nem ruletten. Szóval kicsit is ésszerű felhasználás mellett egyszerűen képtelen vagy elkölteni évi 300 milliónál többet. Aztán mondjuk 100 milliót elszórsz ilyen-olyan jótékonysági célokra. Oké. De a maradék 600 milliót egyszerűen kénytelen vagy visszaforgatni a gazdaságba, ami azt jelenti, hogy 600 millió forint neked nem jövedelmed, ámde növeli a vagyonodat. Az, hogy a jóléti állam, ill. államkapitalizmus idején sírtak, hogy csökken a profit, vagy méginkább a profitráta, hát, az egy természetes reakció. De nem is rendített meg senkit, még azt sem, aki leginkább siránkozott. Nem is volt baj mindaddig, amíg volt profit. Aztán a hetvenes években a harmadik világ országai beintettek, és a nyersanyagok ára 8-10-szeresére emelkedett. Na, az már baj volt, és a kormányoknak lila gőze nem volt, hogy mihez kapjanak. Így tértek vissza a liberális gazdaságpolitikához, jobb ötlet nem lévén. Ami persze – akkor már több, mint száz éve bizonyítottan – gazdasági válságokat szül időről időre.
kakukk, nem arról beszéltünk itt, hogy mit és mikor jeleztek a demográfusok a 80-as évek elején, hanem arról, hogy mikor, miért nem szültek vagy szültek a nők. Elsődleges ok akár egyik, akár másik esetben a megélhetés biztosítása volt. A Kádár-éra alatt nőtt a gyerekszületések száma egészen a 80-as évek elejéig, amikor is a gazdaság visszaesett jelentősen. S bizony volt családtámogatás is, vagyis az anyagi háttér, ha nem is a jóléti szinten, de elfogadható szinten biztosította a gyereknevelést. Ami pedig a fogamzásgátlás módját illeti, van természetes védekezés is, a kiugrás. Csakhogy- s főleg vidéken- a férfiak ezt nem nagyon szerették betartani, s ha egy nő tudja is, hogy mikorra esik az az egy hét, amikor terhes lehet, sok esetben vidéken az asszonyok engedtek a férfiak akaratának, s utána vagy csinált egy kétséges abortuszt, vagy megszülte a gyereket.
A hollandoknál a fehér hollandok körében körében volt alacsony a munkanélküliség, de gazdasági válság esetén felkúszott 7%-ra is. Ugyanez az arány a bevándorlók esetében 14% volt. Más kérdés az, hogy a hollandok és a bevándorlók közt mindkét részről nagy volt az ellenszenv kölcsönösen, a gyerekszületési rátát nem ez határozta meg. A bevándorlók mindig több gyereket szültek, mint a hollandok, és amikor megugrott 10 millióra 16 millióra a hollnad népesség aránya, az nem a hollandok részéről történt magas születési arány miatt volt.
A gazdagok jövedelmét főleg a profit és egyéb nyereséges pénzügyi tevékenység jelentette, mikor kiépült a jóléti állam nyugaton, akkor épp azon siránkoztak, hogy profitjuk és egyéb pénzügyi jövedelmük nem nőtt. Ekkor valóban a középosztály középső, alsó és szegényebb rétegek jövedelme nőtt. De meg is fordították ezt rendesen a 70-es évektől, amikor leépült a jóléti állam, a gazdagok jövedelme újra nőtt, a népesség életszínvonala viszont jelentősen visszaesett. Ekkortól nem születtek gyerekek. A gazdagok vagyona is jövedelmük növekedésével nőtt.
Csak úgy elöljáróban és mellesleg jegyzem meg, hogy egy párkapcsolatban nem csak a férfi akar dugni, hanem a nő is. Ritka dolog, hogy egy húszas-harmincas éveiben járó fiatalasszony ne akarjon házaséletet élni. A nagyszüleim egytől egyig az 1. vh. előtt születtek. A gyerekeiket apai ágon a húszas, anyai ágon a harmincas években csinálták, lévén utóbbiak 8-10 évvel fiatalabbak. Apai ágon szegényparasztok voltak, anyai ágon kispolgári-értelmiségi a család. Ahogy írod, a válság miatt tanár nagyapámnak volt nehezebb dolga, már bőven megvolt a három gyerekük, mire kapott egy rendes tanári állást. Azt is csak az I. bécsi döntés miatt, a jelenlegi országhatáron kívül. Ami persze egyrészt költözést jelentett, másrészt hamarosan menekülést. Hogy a fogamzásgátlást hogyan oldották meg, azt nem tudom, de hát vannak azért természetes módszerek néhány ezer éve. Hogy ez a természetes módszer nem a cölibátus volt, azt viszont tudom. Nem mondom, hogy két nagyapám zseniális lett volna a magánéletében, különösen az elvileg okosabb nem volt az. De hülyék sem voltak azért teljesen. Minden nő tudja, hogy ciklusán belül melyik az a kb. 1 hét, amikor legtermékenyebb időszakában van. Akkor kell szünetet tartani, vagy valamit másképp csinálni. Nem tökéletes módszer, de statisztikailag beválik. Ezt leszámítva persze vallásosak voltak, de csak módjával. És hát reformátusok voltak persze, és a református lelkészek kevésbé másznak bele a hívek magánéletébe, mint a katolikusok. Legalábbis a 20. században már biztosan.
Attól, hogy a nálunk a gyerekszületések száma csak a 80-as években kezdett drasztikusan esni, az nem jelenti azt, hogy a demográfusok nem jelezték Kádárék felé, sőt a közvélemény felé már a 60-as években, hogy ebből baj lesz. Mikor is mondta Kádár egy tv által is közvetített beszédben, hogy „Én már öreg vagyok hozzá. De maguk, elvtársak, elvtársnők, fiatalok, hát húzzanak bele !” ? 1975-ben talán ? A GyES-t, meg a rengeteg gyerekvállaláshoz kötött lakáskedvezményt meg már a 60-as évek végén bevezették. Emlékszem, lengyel látogatók, akiknél ilyen probléma akkor még nem volt, azon humorizáltak, hogy a magyaroknak már e keféléshez is állami támogatás kell. Tíz évvel később náluk is be kellett vezetni.
Az biztos, hogy a hollandoknál 1% volt akkoriban a munkanélküliség, csak az a kérdés, hogy ebbe a bevándorlók beleszámítottak-e. Mert bevándorlókkal együtt simán lehetett 2%. Csakhogy – személyes tapasztalat – az átlag holland úgy nézett keresztül egy szemmel láthatóan nem integrálódott bevándorlón, mintha az ott se lenne, nem is létezne. És meggyőződésem, hogy valahol a tudatuk mélyén ez az embertömeg tényleg nem létezett. Létezésükről talán annyiban vettek tudomást, hogy Amszterdamban, ahol tehetős polgárok is biciklivel járnak, mert az autós közlekedés szinte lehetetlen, mindenki ütött-kopott biciklikkel járt, és azokat is vastag láncokkal és hatalmas lakatokkal rögzítették az erre a célra felállított erős korlátokhoz.
Az egy főre jutó GDP nagysága nyilván nem jelzi egyértelműen az adott országban a szegények és gazdagok közötti különbség mértékét. Ennek ellenére a most már több, mint 150 éves tapasztalat az, hogy a GDP növekedésével csökken a jövedelem koncentrációja, tehát a szegények jövedelme nagyobb arányban nő, mint a gazdagoké. Hangsúlyozom, jövedelemről van szó. és nem vagyonról. Ennek oka egyrészt az, hogy a gazdag fogyasztása felülről korlátos, profitja nagy részét kénytelen újra befektetni, mert fizikailag képtelen elfogyasztani. Másrészt pedig az, hogy a kapitalizmusnak minden szempontból jót tesz, ha a széles néptömegek jövedelme nő. Így aztán az a paradoxnak tűnő helyzet áll fenn, hogy a szegény országokban sokkal nagyobb a jövedelem koncentrációja, mint a gazdag országokban. Nem vonatkozik ez persze a vagyon koncentrációjára, hiszen a gazdag ok az elfogyasztani lehetetlen profitjukat kénytelenek újra befektetni, tehát a vagyonukat növelni vele. A vagyon növekedésével meg persze nő a gazdasági, politikai, és mindenféle befolyásuk.
Az átlagjövedele, amit a GDP alapján számítanak elosztva a népességszámmal, nem raálisan mutatja meg a középréteg középső részének és alsó részének valós jövedelmét, mert az átlagjövedelmben benne van a gazdagok jövedelme is, azt meg tudjuk, hogy a két réteg közt a különbség jelentős. Vagyis: a medián matematikai statisztikában használt középérték, amely az átlagértéknél jobban jellemzi a nem normális eloszlásokat, mint az átlag. Míg ugyanis az átlagfizetések nagyságát néhány magasabb fizetés erősen megemelheti, a medián a valós középértéket mutatja. USA-ban egy polgári légipilóta évi 700.000 dollárt keres bruttó, egy egészségügyi asszisztens meg évi 44000 dollárt. Ha utóbbi jövedelmét elosztod 12-vel, akkor havi 3667 dollárból él, ami nagyon szűkös, hiszen 2/3-da elmegy adóra, lakásra, rezsire, közlekedésre, ruházkodásra, tisztálkodásra, esetleg cigire, internetre...... Szomszédom Erdélyből települt át vagy 10 éve, 5 évvel ezelőtt kiment USA-ba, most jött haza, és azt mondta elege van. Adminsztrátor volt egy magánóvodában, és havi nettó fizetése 3200 dollár volt Philadelphiában, megélhetésre elment 3100 dollár. Havi 100 dollárt tudott félretenni, ami itthon sok, de ott semmi.
Szerintem ne vedd alapul Mo. helyzetét Nyugat-Európával. Egyébiránt az én nagyszüleim 1900 előtt születtek még az OMM és Viktória uralkodása idején. Anyai ágon egy gyerekük volt, apai ágon 10! A te nagyszüleid vsz. az 1.vh. után vagy a két vh. között születtek, és a két időszak között változott a gazdasági helyzet többször is. 1930-as években pl. a mezőgazdaság kivételével -és ez lényeges- a társadalom 60%-nak gyermekszületési rátája nem érte el az egyszerű reprodukciós szintet sem. Általában a mi térségünk mezőgazdaságból élt, kevésbé volt iparosított. Amikor az iparosodás elkezdődött, a születések nőttek, mikor ezt a folyamatot a világháborúk elvágták, a születések csökkentek. Főleg az értelmiségiek és elit körében, mert mezőgazdaság területén akármilyen kemény munkát, de munkát mindig lehetett találni, amiből azért nehezen, de meg lehetett élni. Az értelmiségi és elitréteg azonban megtartva életszínvonalát, minőségét, nem vállalt gyereket annak rovására, viszont ezen a területen kisebb volt a munkalehetőség, mint a mezőgazdaságban. S természetesen bármennyire is terjedt az ateizmus, nagyszüleink idejében a vallás még mindig meghatározó volt, a fogamzásgátlás viszont primitív módon történt, vagy nem történt. Ha egy férfi dugni akart, az asszonynak engednie kellett, akkor is, ha fogamzóképesség időszakában volt. Ezért sok nő tette ki magát tiltott vagy veszélyes abortusznak, mert az tilos volt, mégis sokan vállalták. A térségünkben pedig a 2.vh. hozott változást, amikor Rákosi -érában kevés gyerek született és magas volt a nem hivatalos abortuszok száma. A Kádár-érában, bármennyire is xar illetve rossz volt a gazdaság finanszírozása, emelkedett és stabilizálódott a családok anyagi helyzete, és nőtt a gyeremekszületési ráta. MAjd 1980-tól zuhant, és a mai napig tart, hiszen a rendszerváltozás nem kedvezett neki. Nyugat-Európában és USA-ban más volt a helyzet. A 2.vh. után jóléti államok jöttek létre, és bőséges volt a gyermekvállalás, egészen 1970-ig, akkor stagnált, 1980-tól meg csökkent. Vagyis a jóléti állam visszaszorításával a társadalom gazdasági helyzete rétegenként eltérően, de rosszabbodott, életszínvonala csökkent, hogy azt valamennyire megtartsa, a gyerekekről mondtak le. De érdekes módon a középréteg átlag 1-2 gyereket vállalt, a felső középréteg, a tehetősebbek és az elit, az értelmiségi viszont csak 1-et, vagy egyet sem. Ez a fehérekre vonatkozik, mert a bevándorlók bizony szültek, és hozták magukkal a családjaikat is. Hollandiára vonatkozóan meg téves az 1%-os munkanélküliségi ráta abban az időszakban, amit említettél, mint amit ismersz, mert már a 90-es években is 2% fölött volt, 2000-es években pedig 2008-ban 3,6% volt, innentől emelkedett 2014-ig, amikor 7,9% volt! A népességszám ugyan nőtt, de nem a helyi holland etnikum részéről, hanem a bevándorlók részéről, a hollandoké az ő gyerekszületési rátájuknak harmadát tették ki.
Szóval, az a helyzet, hogy bizony a gazdasági helyzet befolyásolja a gyerekszületési számot akkor, ha nehéz munkát találni, és ez főleg az iparra igaz. Nyugaton és USA-ban rengeteg fiatal kerül ki az egyetemekről, s majd fele munkanélküli. Mire kössön házasságot és vállaljon gyerekeket, mikor a segély erre nem elég, ugyanakkor még a mezőgazdaságból élők is erős állami támogatást kapnak. Ugyanakkor születnek gyerekek, csak kevés, azok sem az értelmiségiek és jólétben élők körében születnek meg. Azt is felvetem, hogy akaratlanul ugyan, de az alacsony gyermekszám valahol szerencsés, ha azt nézem, hogy a Föld eltartóképessége nem határtalan. Sőt nem egy államban a hatalom az, amelyik sterilizálásra veszi rá a polgárokat. Általában az egész világban csökkent a gyermekszületés 1950 óta folyamatosan, csak nem azonos mértékben. Még Indiában, Kínában is.
Ami a nagyszülők generációját illeti. Az én apai ági nagyszüleimnek 3 gyerekük volt, és nem több. Ami azt jelenti, hogy valahogy megoldották a fogamzásgátlást. Abortuszról természetesen szó sem eshetett. Annyira nem, hogy amikor a háború után a lányuk terhes maradt, inkább vállalták a lányanyaság szégyenét. Apám visszaemlékezése szerint az abortusznak még a lehetősége sem merült fel a családban. Egy olyan korban, amikor a ruszkik miatt ez teljesen legális és zökkenőmentes dolog volt. Hogy a vallás miatt, vagy nem a vallás miatt, nem tudom, a lényeg, hogy ők az abortuszt gyilkosságnak tartották. Szóval három gyerekük volt, unokájuk viszont már csak öt lett, és nem is számolom a következő generációt, mert az már tragédia. Az anyai ági nagyszüleimnek szintén három gyerekük született, tehát ők is megoldották valahogy. Unokájuk viszont csak négy, és szintén jobb, ha tovább nem is számolom. Ehhez képest mind a két ági nagyszüleim olyan szegénységben éltek, amit én öreg fejjel is csak elképzelni tudok legfeljebb, a nálam fiatalabb generáció pedig elképzelni sem tud. A kilátásaik sem voltak éppen fényesek egy biztosabb egzisztencia felé. De keresték, évekig keresték, amíg meg nem találták. Addig pedig a hagyományos családmodellre támaszkodtak, mert más nem volt. Ami úgy szólt, hogy az anya összetartotta a családot, az apa pedig BÁRMI ÁRON előteremtette a családjának a napi betevő falatot. És ez a „bármi áron” bizony nem túlzás. Amit egy ember csak úgy tud megcsinálni, ha biztos háttere van, ha világos számára, hogy miért gürcöl orrvérzésig. Van kötelességtudata, de tisztában is van vele, hogy miért is van kötelességtudata, és ebben nem is csalódik.
A létbiztonságnál a relatív létbiztonság számít, a gazdagságnál vagy szegénységnél a környezethez viszonyított létállapot. Nem a szegénység számít, hanem annak érzete. Ami pedig az ínszakadásig való gürcölést illeti, hát azt senki sem szereti. Az én nagyapáim sem szerették, ebben biztos vagyok. És ha nem lett volna rá jó okuk, hát nem is csinálták volna. De volt rá jó okuk. Ezek a jó okok megszűntek.
Ami a gazdag országokat illeti, nekem személyes tapasztalataim csak Hollandiáról vannak. Pontosabban voltak a kilencvenes és a kétezres évekből. Ott akkor az volt a helyzet, hogy a holland állampolgárok között a munkanélküliség 1% körül volt. Ez gyakorlatilag teljes foglalkoztatást jelent. A helyiek elmondása szerint ez azt jelentette, hogy aki munkanélküli, az vagy egyáltalán nem akar dolgozni, vagy tényleg két állás között van. Aki két állás között van, az egyáltalán nem kapkod, nem vállal el bármit, várja a legkedvezőbb lehetőséget. Mert megteheti. Hogy a bevándorlókkal mi volt a helyzet, azt nem tudom, a hollandok nem beszéltek róluk. Annyit azért észrevettem, hogy a távol-keletiek ott is tudtak integrálódni, a feketék viszont, hát…nem nagyon. Legalábbis én akármilyen hasznos munkát végző feketét nem láttam egyet sem. Biztos az én hibám. Hogy az USA-ban mi a helyzet, azt bevallom, nem tudom. Óvakodnék a sajtóra, vagy bármely más médiatermékre támaszkodni. A személyes tapasztalatom pedig minimális.
A munkanélküli segély alig több mint a lakbér, lakásfenntartási költség, egyéb tényezők is mutatják, hogy a segélyből nem lehet megélni és még kevésbé jól megélni. Mindenekelőtt megfigyelhető mindenütt, Amerikában is, hogy ha néhány állásra hirdetés van, óriási többszörös a jelentkezés. Tele vannak az amerikai folyóiratok, újságok olyan interjúkkal, amelyekben munkanélküli segélyből élőkkel beszélgetnek. Idézet: „John McLain, egy 26 éves detroiti autógyári munkás 599 dollár (havi) munkanélküli segélyt és 130 dollár értékű élelmi szerjegyet (food stamp, ingyenélelmiszerre jogosító jegy) kap, és feleségét, négy gyermekét és nővérét ebből tartja el. Munkanélküli segélyre való jogosultsága karácsonykor azonban lejár.,, Komolyan fontolgatjuk, hogy elhagyjuk Michigant, mert nem boldogolunk itt, mondja felesége Brenda. Azt hiszem, mindannyian egy kissé haragszunk a rendszerre." Vagy egy másik ugyanebből a folyóiratból. „Richard Johnson, 44 éves, gépkezelő Oregon állam Prinevill nevű városában. Novemberben bocsátották el, és most heti 150 dollár munkanélküli segélyt kap. Napjait munkakereséssel tölti, de elismeri — lehetősége erre nagyon kicsi. Sokkal inkább dolgoznék, mint segélyen éljek, ez olyan mint a könyöradomány — vallja. A munkanélküliségből fakadó emberi szenvedést a bérek és a segély különbségén túlmenően a következő jelenségek is jól szemléltetik. „Egy 5 éves periódust vizsgálva a munkanélküliségnek minden 1%-os növekedése az öngyilkosságok 4,1 %-os, a férfiak idegklinikai első jelentkezésének 4,3 %-os, a nők első idegklinikai jelentkezésének 2,3%-os, a börtönbe kerülők 4%-os és az öngyilkosságok 5,7%-os növekedését idézi elo."
Ugyanakkor mindezekkel ellentétben a lakosság egy igen jelentős részénél és főleg a recessziós periódusokban élelmezési nehézségek vannak. Az egyik amerikai folyóirat a következó'képpen fogalmazza meg az ellentmondást. „Az Egyesült Államok polgármestereinek nemrég tartott konferenciája az éhezést mondotta az ország városai előtt álló leginkább létezó' és legrejtettebb problémának." Annak ellenére, hogy az állam felesleges készletekben felhalmoz 1,6 milliárd font (kb. 0,8 md kg) tejport, 982 millió font (490 millió kg) sajtot, 567 millió font (280 millió kg) vajat, 3,4 milliárd húsból (kb. 700 mill, q) kukoricát és 1,3 md (350 m ill. q) búzát. A probléma az, hogyan osszuk ezt el a szegényeknek anélkül, hogy ez lecsökkentené az árakat."
" Az élelmiszersegélyben részesülők száma jelentősen megnőtt a 74/75 és az 1980-as recessziót is magába foglaló 10 éves periódusban. A folyóirat cikke meg is jegyzi, hogy : „Minden egyes alkalommal, amikor a munkanélküliségi ráta egy százalék ponttal emelkedik — egy tisztviselő magyarázta — durván egymillió fővel nő az élelmiszerjegyre jogosultak listája. Talán világos a fenti tényekből következően, hogy az amerikai munkásosztály helyzete, élelmezési helyzete ebben a periódusban romlott. Ezek azt mutatják, hogy az amerikai munkások (és családtagjaik) egyre növekvő része a munkanélküli segélyből nem tudják megvásárolni az alapvető élelmiszereket, illetve a segély lejárta után ilyen élelmiszersegélyre kényszerülnek. "
A lakás és lakhatás esetében ugyanez a helyzet kakukk, tehát ne a felső középréteg helyzetéből induljunk ki, és főleg ne a keleti-nyugati part területén élőkéből, mert az nem az átlag.
1970 óta az amerikai ipar és gazdaság dekonjuktúrában van, munkahelyek ezrei szűntek meg, mert azokat kitelepítették, a bérek nem, vagy alig emelkedtek,a z árak viszont rendesen felszöktek. A neoliberális gazdaság lényege a fogyasztás, és nem munkahelyteremtés. Fogyasztani epdig hitelből fogyasztanak az emberek. Nem az össztőkésekről van itt szó, hanem azok egy szűk rétegéről, akik viszont nem csak nem dolgoznak, hanem a tőkéjüket sem a termelésbe és munkahely teremtésbe fektetik. Persze egy ilyen gazdag tőkés is fogyaszt, de amikor pl. a 3. sok milliós ingatlant veszi meg egy másik gazdagtól, akkor nem munkahelyet teremt vele, ahogy akkor sem, amikor azt továbbadja.
Egyrészt nagyszüleink kora egész más volt, sokan úgy estek teherbe, hogy nem akartak, de az abortusz nem csak tilos volt, hanem a vallásosság sem engedte meg. Azóta sokat változott minden, és ha nem a PC közgazdászok szemével nézed a mai világot, akkor bizony USA-ban xar a helyzet, nem beszélve, hogy sok értelmiségi Európából USA-ba megy, mert itt 1980 óta stagnálnak a bérek. Ha meg elmegy USA-ba, ott saját megélhetésének korábbi európai szintjét akarja megtartani, nem gyereket szülni, de ha szül is, akkor nem saját hazájának gyerekrátáját emeli. USA-ban a kétkeresős család kisebb bajban van, ha egyikük munkanélküli lesz, de ha mindkettő, akkor már nagy bajban van. Az egykeresős polgár meg eleve bajban van. Munkasegélye volt jövedelmének csak 50-60%-a, és csak 27 hónapra kapja. Utána élelmiszerjegyet kap mindenki, ami még munkanélküli segély összegét sem éri el. 1970 óta fokozatosan süllyedt a fizetőképes középréteg, és a lakosság több mint felének bruttó mediánjövedelme 62000 dollár! A mediánjövedelem meg eléggé eltér az átlagjövedelem számításától, és sokkal reálisabb. Más kérdés, hogy a jólét alatti elért luxuscikkek és az azt megfizetendő jövedelem ma már alapszükségletnek tekintendők, ezért nem érzik gazdagnak magukat a gazdagok sem. Ők viszont olyan helyzetben vannak, hogy kieső profitjukat minden további nélkül növelni tudják másokkal szemben és azok kárára. Az pedig egyenesen nem igaz, hogy a családoknak bőven vannak tartalékaik, nem véletlenül van eladósodva a nyugat-európai társadalom középrétege, az amerikai meg teljesen el van adósodva.
Hát…hm. Én azért nem teljesen így gondolom. Az, hogy van egy fajta létbizonytalanság, hogy mondjuk a férj és a feleség egyaránt elveszítheti a munkahelyét akár két napon belül, az mindig így volt, amióta kapitalizmus van. Ez a kapitalizmus velejárója, az egy ilyen rendszer. A kérdés az, hogy mennyire vannak a családnak tartalékai, illetve mennyi idő alatt lehet új állást találni. Ebben viszont Nyugaton sokkal, de nagyon sokkal előrébb járnak, mint mondjuk hatvan évvel ezelőtt. Vagy nyolcvan. A munkanélküliség a fejlett országokban már rég óta nem jár nyomorral, valódi létbizonytalansággal. Ez tehát önmagában nem indokolja azt, hogy ne vállaljanak gyereket. Nem csak önmagában nem indokolja, hanem egyáltalán nem indokolja. Rengeteg a tiédhez hasonló véleménnyel találkoztam már, hogy miért is kéne gyereket vállalni a semmire, a szegénységre, a létbizonytalanságra ? Miközben a magyar ember soha a büdös életben nem élt olyan jól, mint most. Hát nagyszüleink generációja mi a fenére föl vállalt átlagosan három gyereket ?
A gixer ott történt, mikor a gyengék, mindeféle-fajta gyenge kezdett lázadni az erősek ellen, az erősek pedig nem tudták másként kezelni, mint a mozgalmak élére állni, és sok tekintetben engedni nekik. Ugyanakkor a tőkés elit csavart egyet, és visszaterelte az egyébként korábban nem elismert jogokat szerzett társadalmat a tőke érdekeltsége alá, miközben nem tudta kezelni a tőke gerjesztette hátrányokat a társadalomban, ami nem is érdekli őket. Viszont ezek olyan társadalmi feszültségeket okoztak és okoznak, mint amiket ma USA-ban tapasztalunk, s amit nem értesz. Ugyanis ha a tőke megköveteli a társadalmi békét, épp tevékenysége az, ami a társadalmi békét felborítja. S ha már arról beszéltünk, hogy szétestek a családok, a fiatalok nem akarnak házasságot és gyerekeket, akkor alapvetően ez az oka mindennek, s nem az emancipáció, a női és egyéb kisebbségek egyenjogúsága, nem a társadalmi szerepek hagyományos eltűnése, hanem azok éppen a gazdasági politika, és a vele összefonódott politikai lépések miatt nem tudnak kiegyenlítődni. A családhoz, házassághoz, gyerekvállaláshoz stabilitás és biztos háttér is kell, mert ma már nem az a helyzet, mint anno a középkorban. Amikor a család már nem lehet ura önmagának, amikor életét, életmenetét döntően a gazdasági és politikai elit határozza meg, sőt szól bele, amikor egyik napról a másikra lesz munkanélküli egy pár mindkét tagja, amikor településről, településre, országról országra, kontinensről kontinensre vándorolnak az emberek a megélhetés érdekében, nem lehet stabil alapokon nyugvó házasságot kötni, gyereket nevelni. Minden átmeneti és időszakos jellegű a mai világban. ez a gond. A jelen kapitalizmus nem csak visszatérés egy korábbi formához, hanem egyben olyan változásokat, körülményeket hozott a munka világában és a személyiség alakulásában, ami nem kedvez sem a társadalom egészének, sem családnak, sem annak, hogy a hagyományos férfi-női társadalmi szerepek nyugvópontra jussanak. Ez a baj a tőkés szemlélettel.
Persze, hogy létezik világ a pénzen meg a tőkén kívül, de ez a nagytőkéseket a legkevésbé sem izgatja. Kivéve persze, ha saját magukról, vagy a szeretteikről van szó. De amúgy nem. Minden liberális gazdaságpolitika, nevezzük klasszikusnak vagy neoliberálisnak, mindegy, szóval minden liberális gazdaságpolitika az erőseknek kedvez. A gazdaságban bármi, ami a „szabad” szóval kezdődik, az az erősek diktatúrája a gyengék felett. Amikor valaki mondjuk a „szabadkereskedelem”, vagy „a tőke szabad áramlása”, stb. mellett érvel, az vagy az erő pozíciójából beszél, vagy hülye, vagy lefizették. Utóbbi kettő a közelmúlt magyar politikusaira és „véleményformálóira” szép számmal jellemző. Szóval a gazdasági liberalizmus a tőkéseknek kedvez, mert ők az erősek. Nem csúszott itt gikszer semmibe és sehova. És hát tisztességtelen persze, mint minden olyan dolog, ami a hatalommal való visszaélés. Viszont a jelenlegi amerikai lázongásokat nem értem. Mármint hogy miért tűrik még hónapokkal Trump bukása után is.
Azért a pénzen, tőkén kívül is létezik egy világ, egy sokkal nagyobb világ, a "hétköznapi" emberek világa, akiknek sok minden más is fontos az életben, s hát a társadalmi béke nem nagyon tartható fenn akkor, amikor az emberek hiába gürcölnek, hogy jobb megélhetésül legyen, nem elég. Ma is kizsákmányolják magukat épp azért, mert- s itt a bérből és fizetésből élő középrétegre gondolok- mert a kapott bér valahogy sehogy nincs arányban azzal, amennyi időt a munkával töltenek az emberek. Alapvetően az elosztás, az újraosztás vagy visszaosztás az, ami valahol hibázik. Az pedig, hogy tarthatatlan volt már az a szemlélet, miszerint a nőket és etnikai kisebbségeket visszaszorítják, az biztos. Tehát eleinte valóban jó szándékkal álltak az egyenjogúsítási mozgalmak mögé, s zömmel a nők el is érték azt, amit akartak. Csakhogy itt ezután valami gixer történt, méghozzá éppen a gazdasági és politikai elit részéről. A neoliberális gazdaságpolitika nem a társadalmi alsó-és középrétegének kedvez, hanem elsősorban a tőkének, és a tőketulajdonosnak, és emögött a privilégium mögött már a tisztességtelenség is megjelenik azoknál, akik ezt képviselik.
Ezzel a hsz-eddel viszont egyetértek. Annyit tennék hozzá, hogy a kezdetekben még volt egy rakás férfi, főleg értelmiségiek, akik csupa jószándékból és mindenféle érdek nélkül álltak a női egyenjogúság és a fekete polgárjogi mozgalmak mellé, vagy éppen vették védelmükbe a szexuális kisebbségeket. A női egyenjogúsággal kapcsolatban akár Tolsztojra és Ibsenre is gondolhatunk. És hát rengeteg férfi belátta, hogy a helyzet valóban abszurd, mert hogy valóban abszurd volt. A tőkések viszont nagyon sokáig nem álltak be a támogatók és szervezők közé. Ennek – szerintem – az volt az oka, hogy hagyományosan egy tőkés érdeke mindig a liberális gazdaságpolitika, ahol azt csinál, amit akar, és a konzervatív társadalompolitika, ami biztosítja a társadalmi békét . Azt is tudták mindig, hogy a kettő közül azért a társadalmi béke a fontosabb. Ezért nyelték le – nagyon nehezen – a New Dealt, meg általában a jóléti államot, még akkor is, ha annak gazdaságpolitikája a legkevésbé sem volt liberálisnak mondható. Mindegy, de a szekér haladt, ameddig ugye haladt, így aztán morgolódva, de elfogadták. A jóléti állam ugyanis hatalmas piacot is teremtett, miközben fenntartotta a társadalmi békét. A hippimozgalom és a párhuzamosan megjelenő rengeteg radikális ideológia viszont semmiképpen nem volt elfogadható a tőkések szempontjából, így aztán eszük ágában sem volt azokat támogatni. Ez egészen addig tartott, amíg – hagyjuk most az olaj- és általában a nyersanyagválságot – a jóléti állam már nem volt képes piacot bővíteni, sőt. És ekkoriban, ami szerintem már a hetvenes évek második felében volt, kezdtek el nagy erőkkel gondolkodni azon, hogy mi is a baj. A gondolati sor vége pedig az lett, hogy a fogyasztók elérték a racionális fogyasztás felső határát. És mivel a tőkések zöme csak rövid távú haszonban képes gondolkodni, abban maradtak egymással a klubban, hogy rá kell venni az embereket a teljesen irracionális túlfogyasztásra. Bármi áron. Ez pedig másként nem megy, csak a társadalom és annak minden közössége szétverésével. De ezt úgy kell tenni, hogy azért ne legyen forradalom, törés-zúzás, stb. Szóval a társadalmi békét legalább annyira fenn kell tartani, hogy az emberek bejárjanak dolgozni, munka után meg menjenek shoppingolni. Na, erre a radikális feminizmus és annak csatolt részei kiválóan alkalmasak. Így aztán elkezdett eleinte csordogálni, aztán egyre inkább folyni, sőt ömleni a pénz a radikális szervezetekhez. Meg persze a szellemi tőke is, egy rakás jól fizetett fehér férfi tervezési-szervezési szaktudása.
Javaslom, hogy ne menjünk bele "a tőkés dőzsölésre fordítja a profitot" legendába, mert azt már a marxista közgazdászok is feladták a 60-as - 70-es években. Legalábbis Magyarországon, ahol engedtek ilyeneket korlátozott körben megjelenni. Le lehet vezetni a dolgot, hogy miért, de félrevinné a témát. A lényeg az, hogy van az a pénz, amit már képtelenség úgy elkölteni, hogy azzal ne teremts piacot, munkahelyet, miegymást. Ezt mi, egyszerű emberek persze nem tudjuk átérezni, de attól még így van.
Röviden: a tőkés a profit egy részét a fogyasztásba költi el, illetve kihitelezi, és nem a termelésbe fekteti bele. Mit is termelne, mikor hatalmas árutöbblet van, és lassan nem lesz, aki megvegye azokat. Új dolgokat már nem találnak fel, legfeljebb meglévőket újítanak, kivéve a fegyverkezést és az űrkutatást, amiből a társadalomnak szintén nincs közvetlen haszna. Attól nem fog nőni a bér, nem lesznek új munkahelyek....
Nem egészen értünk egyet. A tőkés a profitjának egy részét természetesen fogyasztásra költi, másik részét viszont valamely multicégnél részvényben, amiből osztalékot kap, s ezen "újtőkét" szokták offshore számlákra elhelyezni, ezekből a gazdaság, ahonnan az osztalékot kivették, semmit sem lát viszont, ez a magánvagyonát gazdagítja, és ezek tetemes összegek. Nem véletlenül örökölnek hatalmas összegeket az utódok, amit azután vagy tovább növelnek pusztán a banki kamatos kamatok alapján, amelyért ő munkát semmit nem végez, vagy elherdálják, vagy politikai célokra fordítják, mint pl. a választások idején. Az, hogy válság lenne, ha a nem dobnának folyton új és új terméket a piacra, azt nem hiszem. Legfeljebb a profit mennyisége csökken, ami leginkább a tőketulajdonosnak fáj, épp a profit miatt versenyeznek , és főleg a multik egymással. Ez nem érdeke a társadalomnak, a fogyasztónak. Ráadásul a bérek stagnálnak, csökken a fizetőképes keresők száma, és ez a robotikával csak nőni fog, mert munkahelyek szűnnek meg, a munkanélkülivé vált munkásnak pedig nem lesz fizetőképes a munkanélküli segélye. Ezért erőltetik a ballibek az alanyi jogon járó alapjövedelmet, ami jóval magasabb, mint a munkanélküli segély. Csakhogy ebbe megint a gazdasági elit nem fog belemenni. Valahogy úgy tűnik, hogy a folyamatos növekedést így nem lehet fenntartani, ahogy a dolgok most mennek.
Az újabb és újabb, lényegében ugyanolyan termékek piacra dobását természetesen a haszonelvűség, a profitéhség hajtja. Az viszont, hogy a profitot a tőkések luxus életmódja vinné el, hát azt annó az egyetemen már a hetvenes évek végén is cáfolták itthon. Nem lehet annyit megenni, meginni, satöbbi, még a töredékét sem. Szóval hiába a luxus életmódjuk, attól még befektetik a túlnyomó részét. És ráadásul maga a luxus életmód is keresletet, munkahelyet, miegymást teremt. Kenyeret, megélhetést. Mondok a fentiekre és a kereslet-kínálat viszonyára egy szélsőséges példát, ha lehet, ne akadj ki rajta. A nem is olyan távoli múltban Kenyának volt egy viszonylag hosszú, több évtizedes békés időszaka, amikor véletlenül nem volt polgárháború. Ezt kihasználva külföldi tőkés csoportok luxusszállodákat építettek ott, főleg Mombasában. Ahová mentek a turisták, és vitték a pénzt. Eddig minden rendben, a tőkésnek volt profitja, a helyieknek meg állása és megélhetése. Aztán egyszercsak kitört a botrány Európában, mert kiderült, hogy gazdag, vagy legalábbis kenyai szemmel nézve gazdag európai pedofilok is járnak oda tömegesen kisfiúk és kislányok ügyében. Nem tudom, hogy a helyi törvények hogyan rendelkeznek erről, de az tény, hogy a helyi hatóságok és a szállodák vezetői hallgatólagosan, a személyzet meg tevőlegesen hozzájárult ehhez. Amikor pedig az európai újságírók faggatták őket, hogy miért teszik ezt, akkor ők nagyon pozitívan álltak a kérdéshez, hogy lám, ezek a gyerekek milyen ügyesen eltartják magukat, ráadásul tök mindegy, hogy miért jön a turista, a lényeg, hogy hozza és költse a pénzét. Ami sok ember megélhetését jelenti. Na, mit mondjak én erre ? Az üzlet azóta egyébként megszűnt, mert Kenyában újra kitört a polgárháború. A baj az, hogy maga a kapitalista gazdaság olyan, hogy ha nem növekszik, ha a gazdaságban megtermelt és eladott áruk értéke nem nő, hanem csak szinten marad, az már önmagában válság. Ez elég paradox módon hangzik, de ez most már minimum 150, ha nem 200 év tapasztalata. Namost ez a növekedési kényszer áll szemben azzal, hogy a kereslet nem nő, sőt a lakosság csökkenése miatt még csökken is. És szerintem alapvetően ebből származnak a bajok.