segítsetek! van egy dal, aminek elfelejtettem a szövegét:
"A börtön ablakába, Soha nem süt be a nap, Az évek tovaszállnak, Mint egy muló pillanat, Ragyogón süt a nap, Es szikrázik a fény, Csak a szívem szomorú, Mert..."
hogy van tovább?????
A börtön ablakában
1. A börtön ablakába soha nem süt be a nap Az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat.
R. Ragyogón süt a nap, és szikrázik a fény, Csak a szívem szomorú, ha rád gondolok én, Szeretlek én, óóó szeretlek én!
2. A rács mögött az élet olyan lassan múlik el, Egy csavargó dalától tán vidámabb leszel.
R.
3. Egy késo üzenet, egy megkésett levél, Egy végso búcsúcsók, mit úgy vártam én.
R.
4. Egy késo éjszakán karomba zártalak, Ha nem voltál velem, én mindig vártalak.
R.
5. Egy késo üzenet, egy megkésett levél, Amelyben üzened, hogy nem vagy már enyém.
én csak rákerestem neten, és ott így volt... és most valahogy nem állok neki végigénekelni, hogy eszembe jusson a sorrend ahogy mi énekeltük... bele is kavarodnék szerintem.
Mint római kút szobra, tenyered magasra tartod mozdulatlanul, a tenyeredböl zuhatag ered, ezüst sugárral a válladra hull. Aztán melledre hull. Aztán aláfoly. Izgalmasan, áttetszön, mint a fátyol. Aztán térdedre hull. Szikrázva hull. És egyre hull, hull, nappal, éjszaka. Szépség és szerelem zuhataga.
Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, s fejvesztve téged gáncsol vak, süket, ha kétkednek benned, s bízol magadban, de érted az õ kétkedésüket, ha várni tudsz és várni sose fáradsz, és hazugok közt se hazug a szád, ha gyûlölnek, s gyûlölségtõl nem áradsz, s mégsem papolsz, mint bölcs – kegyes galád,
ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod, gondolkodol – s becsülöd a valót, ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, s úgy nézed õket, mint két rongy csalót, ha elbírod, hogy igazad örökre maszlag gyanánt használják a gazok, s életmûved, mi ott van összetörve, silány anyagból építsék azok,
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban, van merszed egy kártyára tenni föl, s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban, nem is beszélsz veszteség felõl, ha paskolod izmod, inad a célhoz, és szíved is, mely nem a hajdani, mégis kitartasz, bár misem acéloz, csak Akaratod int : „Kitartani”,
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted, királyokkal jársz, s józan az eszed, ha ellenség, de jó barát se sérthet, s mindenki számol egy kicsit veled, ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vígan, tiéd a Föld és minden, ami rajta, és – ami több – ember leszel, fiam.
Eldobtam egy gyufát, s legott Hetyke lobogásba fogott, Lábhegyre állt a kis nyulánk, Hegyes sipkájú sárga láng, Vígat nyújtózott, furcsa törpe, Izgett – mozgott, elõre, körbe, Lengett, táncolt, a zöldbe mart, Nyilván pompás tûzvészt akart, Piros csodát, izzó leget, Égõ erdõt, kigyúlt eget; De gõggel álltak fenn a fák, És mosolygott minden virág, Nem rezzent senki fel a vészre, A száraz fû se vette észre, S a lázas törpe láng lehûlt, Elfáradt, és a földre ült, Lobbant még egy – kettõt szegény, S meghalt a moha szõnyegén.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimbõl lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A válladnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd ! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendõmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen.
örökzöld .... :))
Jöjjön bármi is
Soha nem hittem, hogy így érezhetek, Mintha soha nem láttam volna az eget ezelõtt, El akarok merülni a csókodban Szeretni téged napról napra jobban, Hallgatni a szívemre, Hallod? Énekli, S mondja nekem adjak neked mindent. Változhatnak az évszakok, télbõl a tavaszba, De én szeretlek, az idõk végezetéig
Jöjjön bármi is Jöjjön bármi is Szeretni foglak, míg csak élek
A Világ hírtelen tökéletesnek tûník, Oly gyöngéd bájjal változik S az éltem sem sivár többé Körülötted forog minden, S nincs mártöbbé túl magas hegy, Nincs már többé túl széles folyó, Énekeld ezt a dalt, ott leszek melletted, Gyülekezhetnek felhõk, A csillagok is összecsaphatnak, De én szeretlek az idõk végezetéig
Jöjjön bármi is, jöjjön bármi is Szeretni foglak, míg csak élek
Jöjjön bármi is, jöjjön bármi is Szeretni foglak, szeretni foglak
Hírtelen oly csodásnak tûník a világ
Kosztolányi Dezsõ : Áprilisi ezüst esõ
Szeles, fehérlõ délutánon, mikor dalt hallasz messze, távol, a tiszta, illatterhes égbõl hull a napfényes, könnyü zápor.
Akáctömjén röpül a légben, a lomb merengõ, szûz fehérség, kis, ideges lányok kacagnak, veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esõt fel, agyunkba rózsaszínû láz kap, vékony, ezüst esõfonálon fehér angyalkák citeráznak.
Jo ha nekem van vagy 53 versem amit sajat magam irtam... mondjuk mind a baratnomrol szolnak lenygeben de bemasolok parat oksa?:)
Reggel van ujra, lassan vilagosodik az eg; de nem alszok, levelet irok Kedvesemnek meg, most pedig a vegere tuzok egy kis versiket, mindjart kesz, csak hadd jarjak korul egy iget.
Szeretlek. en mondom ezt, egyes szam elso szemelyben. Jo erzes e tudattal elni, hisz hittem a remenyben hogy egyszer eljon o, az a Valaki aki majd engemet boldogga tesz, es felviditja meggyotort lelkemet.
S Te vagy az a Valaki, es ezt igen jol tudod hisz Neked irok mindig, Te vagy aki olvasod szeretetteljes irasomat, naplomat, versikeimet; Veled osztom meg eletemben tortent esemenyeimet.
S nem csak irok neked, hanem mindig Rad gondolok; amikor nem vagy itt velem, akkor erted aggodok. es Teged varlak folyton minden szabad percemben, hogy Veled legyek edes, bensonseges kettesben.
Gondoltal arra, hogy mily szep mertek a "pillanat", mert egy emlek kotheto hozza, ami mindig megmarad. S mostanaban eletem minden egyes pillanata szep, megorokitodik bennem, mint egy jo foto vagy kep.
Lassan am a vegere erek, csak leirom meg a lenyeget: eztan mar csak Veled tudom leelni az eletet, Te vagy az, akit ebben tarsamul magam melle kepzelek, mert mer csak Neked tudom oszinten mondani: Szeretlek!
Egy nap nelkuled: tiszta szenvedes, s bar lelkemben ertelmet nyert a letezes, mert eletem ertelme most Te benned el.
Egy nap nlkuled: mero hianyerzet, mikor az ido oly vegtelen, s oly messze vagy, Kedvesem.
Egy nap nelkuled: vagyakozas, hogy ujra lassam ezt a csodat, melyet Szemelyed testesit meg.
Egy nap nelkuled: oly lassan telik, szamolgatom lassan mulo masodperceit, a talalkozasig; mikor ujra Veled lehetek.
Amikor kicsi szemed ram ragyok... Egyszeruen mar aszt se tudom ki vagyok.. Amikor meglatom mosojod... Egyszeruen minden bajom megoldod
Erzekeny csokod esmeletlen csoda... Egyszeruen elolvadok mint a csuda.. Ahogy nyakamhoz er ajkad... Erzem megeszlek teged...
Ahogy elkepzelem hogy most mar nem vagy mesze tolem... Szivem orul es szerelem csak ugy dul belolem... Neha egyszeruen nezlek agyamon Es nem jon hogy elhigyem hogy nem almodom...
Ahogy kiinn a holdfeny neha ragyog... Akkor en csak rad gondolok... Ahogy elkepzelem hogy a feny a szemedben csillog.. En maris abban a percben
Szeretlek imadni , Imadni Szeretlek , Szivem le fog csitulni Ha tudom hogy neked kellek.
Egesz nap hianyzol Es csak rad gondolok Lelkembe dalolaszol Hogy szerecc ez nekem elek ok.
Ajkaid erintese Nekem a menyet jelenti Nem erdekel senki se Amig szereteted lekemet erinti
Anyira szeretlek , Hogy aszt el se hiszed Es mindent megteszek Hogy meghoditsam lelked
Es almodom a pillantrol , Amikor ujra latom arcod Es nem engedlek el egy okbol... Mert tudom hogy te is eszt akarod
Szemeid fenye , Ugy ragyok a szivembe Mint egy meszi csillag kepe Amit bezartam a lelkembe
Es soha nem feledem a napot Amikor a to parton ultunk Lelkem akkor ajandekot kapot Egy tarsat, es remelem hoszu lesz utunk
Copywrite Sephi 'nd stuff :)
mondjuk ez nem vers, annál kicsit több :)
Székely Himnusz Ki tudja, merre, merre visz a végzet: göröngyös úton, sötét éjjelen. Vezesd még egyszer gyõzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla népek harcának zajló tengerén. Fejünk az ár, jaj százszor elborítja, ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek, Megtörni lelkünk nem lehet soha, Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján, Legyen a sorsunk jó vagy mostoha; Keserves múltunk évezredes balsorsa, Tatár s török dúlt, labanc rabigált. Jussunk e honban, magyar-székelyföldön, Szabad hazában élni boldogan. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Szégyen! Mondd, hogy nincs nõ, akit szeretnél, Te, ki magadhoz oly könnyelmû vagy; Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél: Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.
Mert úgy megszállt a gyilkos gyûlölet, Hogy folyton lázadsz magad ellen is, Csak rombolod a szép épületet, Bár fõ-tiszted az volna, hogy javítsd.
Óh, változz, s lelkem veled változik! Szeretetnél szebben lakjék a düh? Légy, mint a külsõd, szíves és szelíd, Vagy legalább magadhoz jószívû:
Nemzz utódot, szívem is kér, -- hadd éljen Szépséged tovább benned s a tiédben.
XLVI
Gyilkos csatát vív szemem és szívem: Hogy osszák meg látásod birtokát? Szívemet képedtõl tiltja a szem S ez vitatja amannak jogát:
Úgy tudja, hogy õ õrzi alakod (Kristály-szem sose-járta rejtekén), Míg a vádlott cáfol, s azt mondja, hogy Te csak õbenne élsz, szép tünemény.
A pörben ítélni gondolatok Esküdtszéke, a szív jobbágyai, Ült össze, s az végre döntést hozott, Hogy a szép szem s a hû szív jussa mi,
Eképp: szememé külsõd, azt szeresse, S szívem joga szíved belsõ szerelme.
Az élet útja
A Múlt elszállt, mögötted van, Jövõd lepel fedi és eszme csak: A nyugtalan elméd finom játéka, Mely múltad emlékeibõl kívánja Az aggodalmai végét meglelni.
Lásd hát, csupán a jelen, ami biztos, És minden más a félreértés mélye, Holnapba látó terveid Újabb fájdalmat hoznak majd csupán, Ragadd meg a pillanatot és indulj.
Lazíts, és ízleld meg most a jelent, - Ez az élet a legszebb - Nyitott tudatú elméddel Szívd fel gyönyörét, kínjait. A kín elszáll, az élet nem lesz ábránd.
A Tudatos Békében majd felismered, Elméd békéje lépcsõfok csupán. A legnagyobb boldogság itt a földön A Buddha Útját járni, egyedül Ez állítja meg a Lét Kerekét.
Szeretnék megosztani veletek pár versemet! Nem egy mûalkotások, de a sajátjaim! :)
Csak veled teljes az életem! ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Csak fél vagyok nélküled, Ó, én drága szerelmem, így az életem csupán szürkület! Csak veled teljes az életem. Olyan vagy nekem, mint virágon az illatok, fent, az égen a csillagok. Csak veled teljes az életem.
Éjszaka nem lehet nappal nélkül, hold, Nap nélkül. Csak így teljes a világ, ezért nõ réten sok-sok virág. Boldogok õk, kivéve engemet, nem szoríthatlak magamhoz tégedet, nem boríthatlak el édes csókokkal, nem halmozhatlak el kedves bókokkal!
Egész életemben kereslek, várok rád, mint anya az elveszet fiát. Vágyakozva, sokszor kétségbe esve, De nem adva fel, hogy lehetek veled. Selymes bõröd, érintésed bennem él, lelkembõl ez soha el nem ég. Alakod felragyog elõttem, Ó én istennõm, én hogy szeretlek téged!
Elsõ látásra ~~~~~~~~~~~~
Mentem az utcán, arcomat lesütve, bal lábamat a jobb elé téve. Néztem figyelmesen az orromat, és õ ugyanígy az utat.
Ekkor valami felrántotta a fejem, Ezt a pillanatot egy életre megjegyeztem. Angyal szállt le elém az égbõl, Csak az lehet, máshonnan nem jöhetett Õ.
Alakja formás, nem evilágból való, Hosszú selymes combja elragadó. Elbûvöl minden férfi szemet, -ki csak rátekint- s többé nem enged!
Hosszú barna haja vállára fekszik, néha gyenge szellõtõl hajladozik. Orcája, mint zsenge barack, piroskás, ragyogó, szememen megakad.
Szeme világa kék, mint a tenger szikrákat hány, izzik a Nap benne. Rám tekint szemével, melyben világ bújt el, s a tekintetünk összeforr örökre.
Fejemben létrejön egy gondolat, ami már mindörökre ott marad. Kérlek legyél a párom, számomra egyetlen e világon!
Hajnalban ~~~~~~~~~
Az éjszaka véget ért, hajnalodik, S az én szerelmem velem van, forgolódik. Csókot lehelek orcájára, fénylõ, érzéki ajkaira.
Szeme kinyílik, s én elveszek benne, egy tornádó beszippant a mélyébe, csak le, s le, szíve melegébe. Mindig ott akartam élni lelke tüzében.
S most itt vagyok mellette, összeforrva ébredtünk e csodás reggelen. Szívünk egyszerre dobban s lelkünk eggyé olvadd.
Napfény fut be az ablakon, s megcsillan a fehér falakon. Ó, ha e pillanat megmaradna örökké, nem veszne el az élet sötét tengerén!
C.S.I.L.L.A. ~~~~~~~~~~~~
Csodaszép a lány, Sistereg tõle a táj! Izzó levegõben, Lángoló fényárban, Lágyan tündökölsz, Angyali királylány!
Vélemények? Ja és: copyright: "Cheky"
Nem érdekel, hogy mibol élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával, Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nem érdekel, hogy milyen bolygóid áIInak együtt a holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétébol ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy "Igen"! Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket? Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. . Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tuz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülrol, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, amikor megvirrad, s útjukra indulnak a gonosz álmok. Új szavakat találok, testedet takaró varázsigéket, ne árthassanak neked az emberek. Mert minden jóság, minden gyötrelem, eltanulható, félek, egyszer megadod magadat. Szavaimba rejtelek, hátha nem találnak rád, s olyannak maradsz, amilyennek megszerettelek.
Nagy István Attila: Parázslik
Parázslik a szó a számban, meghalok a hallgatásban, feláldoznak a reggelek, közönybe bújt tekintetek. Elizzanak a nappalok, éjszakára már seb vagyok, láztalanul hullám dobál, ablakomban csend kiabál. Odakint a néma felhõk keresik a nekik tetszõt, jégszilánkra rózsát tûznek, halott hajnalt így üzennek.
Sylvia Plath: A Better Resurrection
I have no wit, I have no words, no tears; My heart within me like a stone Is numbed too much for hopes or fears; Look right, look left, I dwell alone; A lift mine eyes, but dimmed with grief No everlasting hills I see; My life is like the falling leaf; O Jesus, quicken me.
Nagy lászló: Inkarnáció ezüstben
Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk elmozdítja csak s dõl a hó zihálhat havat is két szeretõ fölszabadulva az égre forgunk imádat szárnyas malmai, íme ezüstben az árulás városa ez a fény-rózsás agydaganat fülel már az ûrbe és minden hópelyhet kihallgat, összeadja köbméterekké a hulló havat
FIGYELEM, FIGYELEM FIGYELMEZTETJÜK A SZERETÕKET NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN JELENÜNKTÕL IDEGEN, FIGYELEM
Tekints le az érdekek zónáira ülnek ott hatalmas páncél-mackók hasukban az apró szabvány-zacskók mindben kereken harminc ezüst íjászaim, az eskû, az eskû ne hagyjuk abba, havat, szelet északi süvítést a világ ablakainak, a sötét lelkiismeret hártyáinak hajrá, az idegek havazzanak tombolj, te sörényes velem zúdítva zenét, a szkíta nyilak ércnyelvét az éter síkjairól hol testvér a húrral a köröm, a szem és hûen szolgál a nyereg, sisak de a dûh: nyargaló fejedelem barbár és tiszta, akár a hó íme, a leszakadó ezüst-zene a páncélszekrénybe nem zárható vérre se váltható vad havazás
FIGYELEM, FIGYELEM FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL FIGYELEM, FIGYELEM
Itt maradunk magas hazánkban a havazás fehér szivében hallatlan örvény-kerékben itt nem horpad be a halánték határainknak vérnyoma nincs ide kergültünk kénytelenül ezt megalkottuk eszményien itt hahotázunk a vérünk tábortüzénél, itt lerogyunk ezüst-arcunk fájt már a csókra ezüst-kezünk cédrus-pohárra kikalapált alakunk fájt már lenvirág-ingért, s ideje jött ideje a hömbölyödésnek égõ cukor és pörkölt dió aromájának, ideje jött húsunk mákvirág-barlangjában a barbár íj-feszülésnek ríkatóan forró havazásnak
FIGYELEM, FIGYELEM FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT SZKÍTA LELETEINKBÕL KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NÕ ELTÛNT MÁR A HAVAZÁS ELÕTT EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL FÕVÁROSUNK FELETT MAGASAN HALÁLBIZTOS HOGY ÕK ZENGENEK MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ AKI LEHOZZA ÕKET A FÖLDRE MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ FIGYELEM, FIGYELEM FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ
t i tû levelû csend kupolái örök- zöld fenyvesek a hó alól is reményt szikrázni csak zengjetek! Isten nélküli istállók mélyén ti õrzitek a szárnyatok alá menekült Kisdedet. Túl: arasznyi ágaitok szalmazsákokba rejtve, ha õrök elkobozzák, rabok szabad szívében nyit tovább! Némán is hirdessétek e gyûlölet- rengetegbe': csak a szeretet tehet csodát
Eloszor olvassatok el sorban, aztan ket soronkent(1,3,5...):
Eljött a szép nap, midon a legjobb pi- ros bor mellett köszöntöttünk és a boros kan- nát két kézre fogva hangos rivalgással kívántunk Neked sok szépet, és örültünk, hogy élvezted életed boldog óráit, de a kis fa- kadó rózsa is csak egyszer virít és a Te tava- szod is elhervad egyszer, s a régi du- daszó hangja is ködbe vész, és a nagy csavar- gások boldog emléke már a múlté lesz.
Valamennyien oszintén mondhatjuk, hogy sza- porodó éveid bölcs férfivá tettek, s még sokáig aka- runk a Te dicso napokat látott öreg fa- ludban borozgatni és emlékezni elmúlt tava- szodra.
na pár szeretetrõl szoló verest,hisz karácsony van :
-Nem lehet kicsit szeretni,vagy szeretünk vagy nem
-Szeretni annyi,mint feledni és elengedni.
-Az igazi szeretet nem változik.Tértõl,idõtõl függetlenül at marad ami volt : szeretet.
-Ha megbecsülöd azt aki vagy,egy pillanatban észreveszed,hogy a többiek is ugy értékesek ahogy vannak.
-Aki szeret , elenged,felejt és megbocsát. aki mindezt elvárja másoktól az csupán önmagát szereti.
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hû barátom egy akadt : a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rõt kályhák elõtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, a szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak, s lehelletemtõl megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyott mezõkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetõkben nevetek, enyém csak az., amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével a halántékomra s veres hajamra már az õsz feküdt, és így megyek fütyülve egymagamban, megáldva és leköpve mindenütt.
A gyõztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom, s így kergettem az Istent, aki hátrált, s a jövendõt, amely az otthonom. A hegycsúcsokon órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kõtörõt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt : s ezért csak csók és korbács hullott árva testemre, mely oly egyformán feküdt csipkés párnák között és uccasárban, megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül : lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egyszer nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az õszi avaron, egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt : maradok egyszer, Francois Villon, fekve megáldva és leköpve mindenütt.
nekem az a kedvenc versem, ami a gyúrúk ura elején van, nemtom fejbõl, de úgyahogy leírom:
áhh, nemírom, azt se tom hogy kezdõdik, vmi: 3 gyûrû ragyogjon a tündekirályok kezén, nem, nem így, na csõ, úgyis tudja mindenki mirõl van szó
ott van elõtted a net és nem kerestél rá...
Három gyûrû ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kõ, Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelõ, Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején. Egy Gyûrû mind fölött, Egy Gyûrû kegyetlen. Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen, Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.
Keresd a Kettétört Kardot, Imladrisban leled; Jó tanáccsal lebírod A Morgul-bûvöletet, Jelet kell fölmutatnod, Hogy a végzet közel, Mert Isildur Átkát szítod, S a Félszerzet nem tûnik el.
Seek for the Sword that was broken: In Imladris it dwells; There shall be counsels taken Stronger than Morgul-spells. There shall be shown a token That Doom is near at hand, For Isildur's Bane shall waken, And the Halfling forth shall stand.
LORD OF THE RINGS There are signs on the ring which make me feel so down there's one to enslave all rings to find them all in time and drive them into darkness forever they'll be bound Three for the Kings of the elves high in light nine to the mortal which cry (solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river Slow dawn and I walk to the hill
and there's now way out Mordor dark land under Sauron's spell threatened a long time threatened a long time Seven rings to the gnoms in their halls made of stone into the valley I feel down One ring for the dark lord's hand sitting on his throne in the land so dark where I've to go (solo: Marcus)
Ref.: Slow down and I sail on the river Slow down and I walk to the hill Lord of the rings
Paul Verlaine: Õszi chanson
Ôsz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón. S én csüggeteg, Halvány beteg, Míg éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tûnt kéj kél.
Óh, múlni már, Ôsz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
/Tóth Árpád mûfordítása/
Ady Endre: Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe, Vijjogva, sírva, kergetõzve, Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk, Valahol az Õszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az õszi avaron.
Paul Verlaine: Õszi chanson
Õsz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón.
S én csüggeteg, Halvány beteg, Míg éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tûnt kéj kél.
Óh, múlni már, Õsz! Hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
/Tóth Árpád mûfordítása/
(Bocsánat, hogy újra beírtam, de a beszúráskor kicsit "elromlott" a sortörés.)
Arany János: Tetemre hívás
A radványi sötét erdõben Halva találták Bárczi Benõt. Hosszu hegyes tõr ifju szivében; „Ime, bizonyság Isten elõtt: Gyilkos erõszak ölte meg õt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hûs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerû ravatalán.
Állata õrzeni négy alabárdost: „Lélek ez ajtón se be, se ki!...” „Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?” - „Vissza! neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremrõl rejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. - Maga,pecséttel, „hívja tetemre”, Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó, Déli verõn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszûlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jõ, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: „Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”
„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten, „Boszulatlan nem foly ez ösi vér; Ide a gyilkost!... bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!” Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hõst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja... Jöjjön elõ Bárc, a falu, mind!” Megkönyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!” Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér - fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretõje, Titkos arája, Kund Abigél!” Jõ; - szeme villan s tapad a tõrre; Arca szobor lett, lába gyökér. - Sebbõl pirosan buzog a vér.
Könnye se perdûl, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!... Döbbenet által a szív ere fagy: „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten - Hallgat el, aztán így rebegi: „Bárczi Benõt én meg nem öltem, Tanum az Ég, s minden seregi! Hanem e tõrt én adtam neki.
„Bírta szivem’ már hû szerelemre, - Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval „igenre”, Mert ha nem: õ kivégzi magát. Enyelegve adám a tõrt: nosza hát!”
S vadul a sebbõl a tõrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: „Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!”
(1877. október 27.)
és ehhez van egy olyan verzió is, hogy:
A radványi sötét erdôben Alva találták Bárczi Benôt. Hosszú, törött üveg kabátja zsebében; "Ime, bizonyság Apja elôtt, Berugott az ifjú tegnapelôtt!"
A jég meg az ég szikrázva simul össze, a szél se beszél: por-hóval kergetõdzve játszanak -mert szabad... E fényes-boldog pusztaságban nincs hazug szó: tisztaság van; Senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz, itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz! Égnek és jégnek kristály síkjai közt suhan a lélek... a levegõ penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én; röpülve, zuhanva, pörögve, suhanva szótlanul mond hálát jégnek és égnek a táncba-szabadult, eszelõs-tiszta lélek!
Oly jó: erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb: a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát némán begyógyítja a szûz hó.
Romhányi József: A teve fohásza.
Monoton üget a süppedõ homokon a sivatag lova, a tétova teve tova. Hátán rezegve mozog a rozoga kúp alakú púp. A helyzete nem szerencsés. Apró szemcsés homokkal telve a füle, a nyelve. Sóvár szemekkel kutat kutat. Még öt-hat nap kullog baktat. Az itató tava távol, s oly rettentõ messze még az oázis. Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura! Te tevél tevévé engem eleve, Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje. Te terved veté a tevevedelõ tavat tavaly távol, de tévednél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol. Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova, mivel levet - vert vederbe feltekerve - nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme. Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve!
S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve.
József Attila Tiszta szívvel Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsôm, se szemfedôm, se csókom, se szeretôm.
Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset. Húsz esztendôm hatalom, húsz esztendôm eladom.
Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fû terem gyönyörûszép szívemen.
1925. márc.
Romhányi József: Sárkánymese Egy hétfejû sárkánykölök csúnyán összevesztek. Rájuk szólt az anyja, de õ nem maradtak veszteg. Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze, Végül leharapta egymást, önmagát is közte. Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék: Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Tóth Árpád: Álarcosan
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergödö és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek. Csillog a világ szörnyü arany-szennye. Röhögö senkik, balkörmü gazok Szállnak mennybe.
S én lent vergödöm és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem.
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz, jó térdeiden Mindhalálig.
Nem nagyon értem a verset de teljesen magával ragadott
A holló
Edgar Allan Poe
(Babits Mihály fordítása)
Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: - Az lehet, más semmisem."
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, - Itt lenn nincs már neve sem.
S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm elõtt, azt hiszem - Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: - Az lehet, más semmisem."
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan: S amint könnyû lépte dobban - koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen: - Künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang - más semmisem.
Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába - Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitõl bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: - Csak a szél, más semmisem..."
S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy õskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn - Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült - és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élõ még nem ért, hogy egy beszélõ Madár ajtaja fölé jõ s rátelepszik kényesen - Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, - És a neve: "Sohasem"!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csõrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hû, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem - Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, - Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen - Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem."
Ezen tûnõdtem magamban, noha egy betût se mondtam A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledõlt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem.
Most, úgy tetszett, langy szellõ kel s lengve titkos füstölõkkel Angyaltánc a szõnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hûs nepenthét és feledd el kedvesem!" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! - Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? megenyhûl-e zord sebem?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" - Szólt a Holló: "Sohasem."
"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csõrödet szivembõl s hagyj magam, míg elveszem!" - Szólt a Holló: "Sohasem!"
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul - sohasem.
azért angolul se semmi: The Raven
Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary Over many a quaint and curious volume of forgotten lore -- While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of someone gently rapping, rapping at my chamber door. " 'T is some visitor, " I muttered, "tapping at my chamber door-- Only this and nothing more."
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December; And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow -- vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow -- sorrow for the lost Lenore-- For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore-- Nameless here for evermore.
And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me -- filled me with fantastic terrors never felt before: So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating. " 'T is some visitor entreating entrance at my chamber door-- Some late visitor entreating entrance at my chamber door-- That it is and nothing more."
Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer, "Sir, " said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore: But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you"-- here I opened wide the door-- Darkness there and nothing more.
Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing. Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before: But the silence was unbroken, and the stillness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?" This I whispered, and an echo murmured back the word "Lenore!"-- Merely this and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. "Surely," said I, "surely that is something at my window lattice; Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore-- Let my heart be still a moment and this mystery explore-- 'T is the wind an nothing more!"
Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore; Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door-- Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door-- Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, "Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven, Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore-- Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning -- little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door-- Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door, With such name as "Nevermore."
But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only That one word, as if his soul in that one word he did outpoor. Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered-- Till I scarcely more then muttered, "Other friends have flown before -- On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before." Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, "Doubtless," said I, "what it utteres is it only stock and store Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -- Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore Of 'Never - nevermore.'"
But the Raven still beguiling all my fancy into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door, Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore-- What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking, "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o'er She shall press, ah, nevermore!
Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. "Wretch," I cried, "thy God has lent thee -- by these angels he hath sent thee Respite -- respite the nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil! Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -- On this home by Horror haunted -- tell me truly, I implore -- Is there -- is there balm in Gilead? -- tell me -- tell me, I implore!" Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! -- prophet still, if bird of devil! By that Heaven that bends above us -- by that God we both adore-- Tell his soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore -- Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore." Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting -- "Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! -- quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door! Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor, And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted -- nevermore!
Imre Flóra: BALLADA AZ IDÕRÕL
Mint ama Villon hajdanában, Kivégzésünkre várva itt Énekelgetjük balladásan Az idõt és foszló tagjait. Egy jóformájú comb s a többi Anatómiai lelet - Nem sok kell fényét összetörni; Szerelmeink ki érti meg.
Mert nincs ítélõszék, se törvény, S fellebbezésnek nincs helye; Instanciázunk az öröknél, S reménykedünk. Pedig, mire? Nem õrzi meg a rímes írás Testem szikráztató kezed, S hangod változását, ha Meglátsz - Szerelmeink ki érti meg?
Fejed tétova köszöntését, A felszivárványló mosolyt, A fulladást az ölelésért, Mikor erünkbe vágy osont; A ritkán engedõ szorongást - Holnap a végleg nem lehet - Õrzõ szemmel igézzük egymást, Szerelmeink ki érti meg?
AJÁNLÁS
Herceg, nevess, hisz másod úgysincs; Testünkre föld hull és kövek, Szavad se lesz, hogy újrahódíts; Szerelmeink ki érti meg?
és egy másik fordítás:
Edgar Allan Poe: A HOLLÓ
Tóth Árpád fordítása
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár, Lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. "Vendég lesz az", így tünõdtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késõ vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnõm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár - Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár - S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Soha már."
Ámultam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: "Soha már."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll", S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó - "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; S a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem, Elmerengtem, eltünõdtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, õs, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már?"
Ekként ültem, szõve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Õ nem nyomja - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrûjén látatlan égnek Füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár - Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..." S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csõröd a szivembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár! Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen - soha már!
BABITS MIHÁLY: A DANAIDÁK Lenn a csöndes alvilágban, szellõtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél, hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen szenderülnek, mert a pillák legyezõje, habszövetnek fodrozója sohase jár ott, a szél: óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bünös asszony karcsu vázát megmeritve, majd meritve, majd üritve kárhozott bús ötven asszony mindörökre töltöget, ötven kárhozott bus asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába töltögeti drága nedvét, drága Léthébõl meritett sohasem elég vizet. Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: [minden águk egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész; érzõn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és sötéten, át a réten, át a réten, hol a Léthe (ez a rét a Léthe réte) száz belémosott bünöktõl szennyes vizzel, elfelejtett õs bünöktõl szennyes vizzel körbe folyva nem enyész, nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába]: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét. Majd merítve, majd üritve, mindhiába, mert az ötven bûvös edény tölthetetlen mint a tenger önmagától megapad és elhuzódik és az ötven bûnös asszony Léthe vízét alabastrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét. Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszinü hajjal érzõn, mégis öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel, ötven kárhozott bus asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel: „Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk, csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból meritettünk, meritettünk, üritettünk, fenn a zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt –Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kivánní? és: ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat. Csak daloljunk: Meggyilkoltuk – s emlékezzünk: férjeinket – csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félõs! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél – Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bus asszony, egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony igy dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél lenn a csöndes alvilágban, szellõtlen bus alvilágban alszik asphodeloságyban, mélyen alszik, nem beszél.
Ady Endre - Párisban járt az Õsz
Párisba tegnap beszökött az Õsz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé S égtek lelkemben kis rõzse-dalok : Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, Arról, hogy meghalok.
Elért az Õsz és súgott valamit, Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm : röpködtek végig az úton Tréfás falevelek.
Egy perc : a Nyár meg sem hõkölt belé S Párisból az Õsz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán Nyögõ lombok alatt.
Tyger Tyger! Tyger! burning bright In the forests of the night, What immortal hand or eye Could frame thy fearful symmetry?
In what distant deeps or skies Burnt the fire of thine eyes? On what wings dare he aspire? What the hand dare seize the fire?
And what shoulder, and what art, Could twist the sinews of thy heart, And when thy heart began to beat, What dread hand? and what dread feet?
What the hammer? what the chain? In what furnace was thy brain? What the anvil? what dread grasp Dare its deadly terrors clasp?
When the stars threw down their spears, And water'd heaven with their tears, Did he smile his work to see? Did he who made the Lamb make thee?
Tyger! Tyger! burning bright In the forests of the night, What immortal hand or eye, Dare frame thy fearful symmetry?
Ady Endre - Egy ismerõs kisfiú
Az a kisfiú jár el hozzám Mostanában nevetve, holtan, Aki voltam.
Felébredtem éjfélkor. A kagylók konyhám asztalán, miket az este vettem, kissé nyitott szájjal lestek reám. -" Hát éltek! Sebaj! Mert holnap felzabállak bennetek, fel ám utolsó szálig." Nevettem, diadalmas boszorkány, de ezután nem tudtam elaludni, csak mikor kissé kinyitottam a számat.