Szánalmas hogy ennyit kell szenvedni egy fellövéssel. Arról nem is beszélve hogy megoldhatnák ezt törmelékes problémát.Azon izgulni mindig nehogy valami baja legyen a hõvédõpajzsnak...
Várom a javaslatokat és a költségbecslést és legalább egy basic tervet. Addig ez csak szájakarte. Szigetelni kell a tartály, mert kriogén hajtóanyag van. A tömege viszont korlátzott lehet a szigetelésnek. Emiatt a szilárdsága is az.
Elég lenne a hajtóanyag tartály és ûrrepülõ közé tenni egy fém lapot hogy a leváló törmelékek ne érjenek a hõvédõpajzshoz. Ez nem nagy dolog, vagy tévedek?
Számold ki, hogy hány tonna lenne. Ennyivel kevesebb hasznos teher. Most sem túl sokat lehet felvinni és cirka 10 k$ még LEO-ra is.
Egy 2mm vastag alumínium lappal számolva kb. 3,1 tonna és nagyon is megvalósítható szerintem.
És a rögzítõ szegecsek tömege? Megváltozott légellenállás a felület változása miatt? Stb. Mondom, a NASA mérnökei nem hülyék. A 2mm meg talán kevés is, nem ismert elõttem a mechanikai igénybevétel nagysága. A hab fölé téva a hab igénybevétele is megváltozhat.
Nem olyan egyszerû az élet, ahogyan azt elképzeled.
A Burán esetében a második fokozat külsõ lemezburkolata 7-8 tonna volt.
A Shuttle jelenleg 16,8 tonnát tud a rakterében az ISS-hez vinni. 900kg a dokkolórendszer tehát marad 15,9 tonna hasznos teher. 13 tonna alatt a sikló képtelen lenne az ISS modulok feljuttatására. A tartály festését is azért hagyták el anno, hogy 600kg-ot spóroljanak vele.
Jelenleg annyira szükség van a Shuttle teherkapacitására hogy a 2010-es utolsó küldetéseken már csökkentett számú személyzettel kell repüljenek, hogy az emberek helyére is hasznos teher kerülhessen.
Az utánpótlás ugyanolyan nehéz. A teljesen megpakolt MPLM modul 13.5 tonna is lehet. Az utolsó két repülés egyike márpedig MPLM küldetés lesz a jelenlegi tervek szerint.
Nem maradt le, csak azt már elfelejtették átemelni az eredeti cikkbõl, hogy ehhez egy 200MW-os áramforrás is kellene, ami nagyjából egy atomtengeralattjáró reaktorteljesítményének felel meg. A reálisabb 12-20 MW-os áramforrással is maximum 4 hónap alatt képes lenne a Marsra érni.
A VASIMR lényege pont az hogy a jelenlegi elektromos rakétahajtómûveknél nagyságrendekkel nagyobb energiamennyiséget képes kezelni, és mind a fajlagos mind az össztolóerõ az eddigieknél szélesebb tartományban változtatható. Maga az indexes cikk szokás szerint tele van félrefordítással.
Közben a VX-200 elsõ 200kW-os tesztje is megvolt június végén. A kövtekezõ szintén 200kW-os VF-200 már remélhetõleg az ûrállomáson fog bizonyítani pár év múlva.
forrás? A másik meg az ûrben egy szondánál mondjuk nem is kell sugárvédelem, csak a mûszerek és a reaktor közé, hiszen kit érdekel hogy egy amúgy is halálos sugárzású környezetben sugároz még valami?
Na meg ugye itt kW-ról van szó, nem Mw-rõl. Gyanítom hogy egy 100 tonnás reaktor "picit" több kakaót ad mint 200 kW...
Nem olvastad el Kamov üzenetét? Az eredeti cikkben [(URL=http://nextbigfuture.com/2007/11/vasimr-engines-plus-200-mw-of-nuclear.html]Google 5 másodperc) ugyanis 200MW-ot említenek a 39 napos útra. A 200kW-os ion-hajtómû csak egy tesztpéldány, ezekbõl jóóópár darab kellene a Mars-utazáshoz, ha 39 nap alatt akarod megoldani.
A hír lényege pont ez, hogy elvileg jóval rövidebb is lehetne az utazás, a jelenleg fejlesztés alatt álló technológiákkal.
Sugárvédelem valóban kell, de csak az ûrhajó felé.
Az "árnyékpajzs" mûködési lényege
A kép egyébként errõl az oldalról van, ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, nagyon 'profi', legalábbis abban, hogy igyekszik tudományosan, de közérthetõen minden lényeges elemet kivesézni.
Nincs itt semmi meglepõ. A Japán ûrprogram 2001-ben hirtelen talált magának 1,4 milliárd dollárt, miután az amerikai lakómodul és a CRV lelövése után kiderült, hogy az eredeti elképzelésekhez képest, mely szerint 7 fõs állandó személyzete lesz az ISS-nek, melybõl egy japán, lett ugye 2(3) fõs állandó személyzet, amelybõl egy sem japán. Az emberes ûrkutatástól így elvontak egy jókora adag pénzt, amit szépen átcsoportosítottak a különféle kutató- és tudományos programokba. Így lett egy pár Hold-programjuk, lett pénz az eféle ion-hajtómûvekre és így tovább.
Amúgy a NEC nem tegnap kezdte az ionhajtómû-kutatást, hanem már az 1990-es években.
Nem hallottam semmi komolyabbról, ami tartósan és hátrányosan befolyásolta volna a csoportmunkát.
Skylab-4: A szigorúan beosztott ütemterv miatt összeszólalkozott a Földi irányítás és az ûrállomás parancsnoka, aminek az lett a vége, hogy egyszerûen kikapcsolta a rádiót az ûrállomáson egy idõre.
Szojuz-28 / Szaljut-6: A Cseh ûrhajóst szabályosan elnyomta a három orosz ûrhajós, ezt Vlagyimir Remek (õ volt a Cseh ûrhajós) a végén poénnal próbálta elütni, miszerint a kézfeje vörös lett attól, hogy ha bármihez hozzá próbált érni, valamelyik orosz ûrhajós egybõl rácsapott a kezére, hogy ne nyúljon hozzá. Tették mindezt akkor is, amikor Remek egy olyan mûszert próbált használni, amivel a tudományos megfigyeléseit végezte volna.
Szaljut-7 / Szojuz T-14: A személyzet egyik tagja depressziós lesz, elveszti a motivációját, ezért 160 nappal a tervezett visszatérés elõtt megszakítják a munkát, és visszajönnek a Földre.
Mir-23: A személyzet és a Földi kapcsolat olyan rossz viszonyú volt, hogy a parancsnok szabályosan ordibált a Földi irányítással. A rossz állapotú ûrállomás rátett egy lapáttal (tûz ütött ki az állomáson), ahogy a Progressz emlékezetes ütközése is. A személyzetet a tervezetnél korábban hozták vissza kialvatlanság/álmatlanság és egészségügyi problémák miatt.
Ebben szerepeltek azok a megállapítások, hogy vegyes személyzet esetén olyan versengés alakul ki (semmi tudatosság nincs a dolog mögött, egyszerû hormon és ösztön, amit minden ember és általában minden élõlény örököl a génjeibe kódolva) ami hátráltatja a zökkenõmentes csoport munkát.
Ebben például azonban az Anktartiszi bázisokon tapasztaltakról írtak. Ott a nõk jelenlétében szinte megszüntek a férfiak közötti harsányabb viaskodások.
A tengeralattjáró személyzetet azért nem hasonlítanám az asztronautákhoz. Hogy is mondjam, azért azokat az embereket olyan mindenre kiterjedõen nem válogatják meg. (csak meg kell nézni egy két amcsi, vagy angol tengeralattjárós doksi filmet, és rájössz mire gondolok).
Amerikai vagy angol tengeralattjárón nem is látsz nõi személyzetet. Svéden, Ausztrálon, Kanadain például igen. A Svédeknél az elsõ években voltak kisebb-nagyobb súrlódások (ahogy egy kapitány beismerte, ezek legnagyobb része a férfisovinizmusra vezethetõek vissza), de miután lefektették a keretszabályokat, hogy mi a megengedett, és mi az, ami már nem, a problémák többsége megszünt, vagy legalábbis kezelhetõvé vált. Itt olyasmire kell gondolni, hogy a két fõs kajütök (az új Svéd tengókon ilyenek vannak) is koedukáltak...
Épp a hierarchia az, ami kordában tart egy csapatmunkára kijelölt csoportot és minimalizálja a konfliktusokat, de ismétlem, van egy kis különbség pl egy õrszázad, egy tengeralattjáró személyzet és az asztronauták között.
Az Ausztrál tengókon komoly probléma volt az újoncok beavatásának az esete. A nyílvánosság felé csak a legszélsõségesebb esett került, mikor három újoncot a felszínre emelkedett tengó fedélzetén lekötözték, végbelükbe pedig WC pumpa nyelét nyomták fel. A botrány kipattant, közvetlen megoldást nem találtak, a személyzeteknél továbbra is találtak módot arra, hogy az újoncokat szivassák. A helyzet megfordult viszont, mikor nõk is kerültek a fedélzetre. Az újoncok által emelt panaszok ezeken a tengókon szinte marginális szintre süllyedtek, és noha egy-két szélsõséges esett továbbra is maradt, nagy általánosságban a nõk jelenléte lehûtötte a férfi személyzet ilyen téren.
Ebben például azonban az Anktartiszi bázisokon tapasztaltakról írtak. Ott a nõk jelenlétében szinte megszüntek a férfiak közötti harsányabb viaskodások.
Errõl a lovagias viselkedés jut eszembe. Nõk elõtt nem mernek balhézni. :)
Köszi, ismét érdekes esetválogatást adtál (asszem, ezt egyszer-kétszer még eljátszom veled, hiszen hatékonyabb téged kérdezni mint a google-t).
Az ausztrál példád megerõsíti azt, hogy gyenge szûrõket alkalmaznak. Nem hiszem, hogy ilyen egy Mars expedíción elõfordulna, akkor sem ha történetesen széria tartozék lenne a wc pumpa a súlytalansági wc-khez. És gondolom a vezetés nem volt a helyzet magaslatán, a személyzet nem minden tagja vett részt a pumpák nem rendeltetés szerû használatában és igen valószínû, hogy a személyzet nem minden tagja volt úriember. Állatok mindenhol lehetnek.
Még egyszer kösz, ezekrõl az ûrállomásos konfliktusokról még nem hallottam.
Nem hiszem, hogy ilyen egy Mars expedíción elõfordulna, akkor sem ha történetesen széria tartozék lenne a wc pumpa a súlytalansági wc-khez.
Természetesen mások az elvárások és nyilván mások az ingerenciák, de nem véletlen, hogy még most is sok izolációs kamrás "szimulált" ûrutazással kapcsolatos teszteket hajtanak végre, amelyek egyik legfõbb feladata az emberi viselkedésproblémáinak kezelése, a tapasztalatok gyûjtése.
Noha egy haditengerészetnél a személyzet hangulati ingadozásai mindennaposak, ebbe az is belejátszik, hogy szûk a hely és a hajókat tervezõk minimális figyelmet fordítanak a személyzet ergonómiájára. Félelmetes számomra, hogy még a legújabb Virginia-osztályú amerikai SSN esetén is a legénység egy részének nincs kabinja, hanem a torpedóterem alján lévõ kuckókban alszanak, amit egy vastag szövetbõl készült árnyékoló választ el a külvilágtól. Ehhez képest a modern német, francia és svéd SSK osztályok esetén minden legénységi tag normális kajütben alhat, még ha 2-4 fõs, szûk kajútben is, de mégis egy elszeparált szobában valamennyire elvonulhat.
Állatok mindenhol lehetnek.
A helyzetet én kicsit másképpen látom. Bizonyos körülmények segítik azt, hogy az emberbõl kibújjon az állat. Ezeket kell felfedezni, és lehetõleg kezelni...
Mintegy 220 nap körüli. A parancsnok, Vasjutyin (angolban Vasyutin, remélem jól magyarítottam) megbetegedett, az utolsó két hétben effektív munkát már nem tudott végezni, annyira beteg lett. A személyzet végül nekiállt az irányítóközponttal való kapcsolatot zavarni, értetlenül beszélni, ez után döntöttek úgy, hogy a repülést félbeszakítják.
A Szaljut-7 / Szojuz T-14
A Skylab-4 története sajnos inkább tragikus, bizonyos szemszögbõl. A háros fõs személyzet számára (Gerald Carr, William Pogue és Edward Gibson) nagyon megfeszített tempót diktáltak, amivel a három újonc ûrhajós (mindháromnak ez volt az elsõ ûrrepülése) nehezen kezelt. Ahogy csúsztak a betervezett 6051 órányi munkával (84 napos tervezett ûrutazás -> 2016 óra x 3 fõvel = 6048 óra! Tehát eleve nem volt remény arra, hogy minden kísérletet és munkát elvégezzenek) a személyzet egyre fáradtabb lett, és túlhajszoltságra panaszkodott, amire a Földi irányítás azt válaszolta, hogy nem dolgoznak elég keményen, és már az ebédszünetükben is dolgoztatta volna az ûrhajósokat. A vége az lett, hogy a legénység egy napra kikapcsolta a rádiót. Egy napig csak pihentek és élvezték a Föld látványát az ûrállomásról. Miután újra felvették a kapcsolatot az irányítással, a munkaterhelést csökkentették, és tapasztalt ûrhajósokat (a korábbi Skylab személyzeteket) is bevontak az olyan dolgokra, hogy például hogy lehet hatékonyan átpakolni az ûrállomásra.
Ettõl függetlenül a három lázadó ûrhajós soha többé nem került még csak lehetséges ûrhajósként szóba többet.
Hát azért a NASA is droid volt a történetben szerintem.
Az oroszknál a személyzet zavarta a kommunikációt? Nem kaptak érte dádát?
Az meg tényleg meredek, hogy a jenki tengósok egy része majd II.vh-s szinten van elszállásolva. És kerül a oda? Hogyan döntik el, hogy ki szív a legénységi állományból?
Az oroszknál a személyzet zavarta a kommunikációt? Nem kaptak érte dádát?
Nem tudom. Vasjutyin többet nem repült, de mind Alekszander Volkov, mind Viktor Savinykin igen.
Az meg tényleg meredek, hogy a jenki tengósok egy része majd II.vh-s szinten van elszállásolva. És kerül a oda? Hogyan döntik el, hogy ki szív a legénységi állományból?
A torpedóterm kiszolgáló személyzetének szálláshelye, ez ugye jellemzõen alacsony beosztású munka, olyasmi, mint repülõgép-hordozó fedélzetén a barna kabátosok. :)
Én olvastam (vagy láttam, már nemtudom) olyan ûrhajósról is, talán az ISS-en, vagy Skylab-en, aki a (valamiféle technikai gondok miatt, ha jól emlékszem) meghosszabbodott bezártság miatt komolyan megfontolta az öngyilkosságot is.
A legegyszerûbb megoldás a hibernálás lenne, bár nemtudom, hogy milyen szinten tartanak ezen a téren a kutatások, vagy hogy mennyire lenne kivitelezhetõ... Bár, lehet, mire oda jutunk, hogy embert küldünk a Marsra, már lesz rá technika...
A klasszikus értelemben lehetetlen és szerintem az is marad. Az ember adott környezeti viszonyok mellett marad életben. Télen még az utcán is megfagysz védelem nékül...
Az ember anatómialilag nem alkalmas rá, és az anyagtörvények is gátat szabnak. A sejtek anyagtartalma kirstályosodni kezd asszem.
Itt arról van szó, hogy viszonylag szûk helyen kell majd dolgozniuk együtt az ûrhajósoknak. Az utazás közbeni unalom már csak egy lapáttal tesz erre. De ha a célhoz érnek, akkor úgy is mindenképpen együtt kell dolgozniuk...
Azért teljesen nem zárnám én ki azt, hogy valamiféle "téli álom" szerû állapotba lehessen juttatni az embert, ahol az anyagcseréje lelassul. Mint a medvék téli álma.
Gondoljatok csak bele... 3 évig egy szûk pléhdobozban, összezárva 2-3 másik emberrel. Azért ehez nem kis elszántság kell. Ha jól tudom, még a Földön se történt ilyen hosszú teszt. Nem is tudom elképzelni, hogy ilyenre ki lehet képezni az embert. Lehet, hogy gyerekkoruk óta kéne úgy nevelni õket, hogy kisebb megterhelés legyen számukra, de ez megint egy nagyon problémás kérdés. Mégis ki adná oda a gyerekét, hogy aztán egy ilyen mû-embert csináljanak belõle? Na mindegy, ezt csak én filozofáltam ki...
Arra vannak valami hivatalos tervek, hogy a Mars 1 (hehe) kb. mekkora lesz? Lesz-e rajta mesterséges gravitáció (tudom, problémás...), mert ez is rettentõ mértékben hozzájárul az ûrhajósok egészségi és pszichikai állapotához.
A másik dolog, ami nem is volt megemlítve, az a Föld abszenciája. Mármint utazni egy bádogdobozban, a nagy sötétség kellõs közepén úgy, hogy 15 percet kell várni a válaszra a rádióban. Hát nem lehet egy kellemes élmény. Persze a marsi táj látványa biztos kárpótolja majd õket, veszélyesség szerint viszont ott is csak csöbörbõl vödörbe kerülnek...
Azért ne feledjük el, hogy egy XVI.-XVIII. századi hajós alapból mást kapott az élettõl, mint egy mai modern ember. Kényelembõl, szabadságból, mozgástérbõl, stb. Összevethetõ, de nem ad valós értéket.
Az egyik lehetõség, hogy az emberek empátiaigényét kielégítsék, ha valami olyan elfoglaltságot adnak nekik, amely ezt biztosítja. A legáltalánosabb e tervekben a növénytermesztés, a legjobb persze az lenne, ha állatot tarthatnának, például halakat egy akváriumban és hasonlók. Ezzel persze az a gond, hogy akkor az állatok számára is biztosítani kell az élelmiszert, ami ugye plusz tömeg, illetve mit fognak csinálni az állatokkal a Mars felszínén...
Sorolhatnánk még a Szaljut-7 elsõ állandó személyzetét ahol Berezovoj és Lebegyev ûrhajósok maximálisan megutálták egymást 211 nap alatt.
A Mir 23. személyzete amúgy Vaszilij Ciblijev parancsnok és Alekszandr Lazutkin fedélzeti mérnök volt, meg Michael Foale amerikai ûrhajós.
Ha jól emlékszem Lazutkin akart öngyilkos lenni. Végül elvonult egy csendes zugba és nyolc órát aludt egyfolytában, ettõl jobban lett.
Sem õ, sem Ciblijev nem repült késõbb, viszont az a tény hogy Ciblijev 2003-tól 2009-ig (nyugdíjba vonulásáig) a Csillagváros vezetõje/parancsnoka volt, arra enged következtetni, hogy a tapasztalataikat felhasználták. Annyi bizonyos hogy az ûrhajósok kiválaszásánál kiemelten fontos szempont hogy hogyan teljesítenek alváshiányos helyzetben.
Michael Foale késõbb a Nemzetközi ûrállomás nyolcadik személyzetének a parancsnokakét repült. A sors fintora hogy ottléte alatt a Destiny modul egyik ablaktömítésének a szivárgását kellett kijavítania.
Nem lenne hierarchikus vetélkedés, nem lenne vágyakozás (különös tekintettel a honvágyra illetve az öröklési vágyra), nem lenne dühkitörés, haragtartás, stb. Persze, a legkivitelezhetõbb módszer az idõszakos ivartalanítás lenne, vagyis ameddig az út tart, addig az ivarszervek mûködését felfüggeszteni, majd az út végeztével ismét elindítani.
Ugye tudod, hogy ez összetettebb annál, minthogy egyszerûen sterilizálják az ûrhajósokat. A hormonháztartást felborítani nem bölcs dolog, pláne egy olyan környezetben, amely amúgy is alaposan megterheli a szervezetet. Eleddig nem is tudok olyan kísérletrõl, ahol hormonkezeléssel együtt tesztelték volna a hosszú idejû bezártságot izolált környezetben.
Az orosz PPTK legutóbbi verziója. A hõvédelmet az ûrsiklónál használthoz hasonló szilikát téglák nyújtják. Érdekes ellentét, miközben az amerikai Orion áttér az ablative (elégõ) hõvédelemhez. A napelemtáblák forgathatóak, mint a SzenCsou-nál.
Cifu, az ISS eddig építéséhez hány ûrsikló indítás társult? Nem lett volna olcsóbb legyártani még 4-5 Saturn V rakétát és felküldeni néhány indíásból? Vagy egyszerûen a szerelés üteme nem tarthatatott volna lépést azzal, ahogy felküldik a cuccot? Esetleg tényleg ennyire drága és körülményes lett volna megint Saturn V-öt gyártani kicsit updatelve?
Elõször is, az ûrsikló eredetileg is arra lett tervezve, hogy ûrállomásmodulokat vigyen fel, már az 1970-es években így tervezték, majd az 1980-as években jött a Freedom ûrállomás, amibõl végül kinõtt az ISS. Másodszor az orosz gyártású modulokat leszámítva az összes modult úgy tervezték, hogy az Ûrsikló rakterében legyenek feljuttatva - egyszerûen sem méret, sem kialakítás tekintetében nem lehet õket alternatív hordozórakétákkal (Proton, Delta IV Heavy, Ariane V., stb.) feljuttatni, illetve ha fel is lehet, túl drága és bonyolult megoldás (pl. ugyebár nincs saját hajtómûvük ill. automata dokkolóberendezésük, e nélkül készültek, hiszen ugye az ûrrepülõgép rakterébõl a Canadarm segítségével kerülnek végleges helyükre). Ilyen elképzelések cirkuláltak a Columbia-baleset után, ám nem kerültek megvalósításra a fenti okokra hivatkozva.
Az ISS moduljaihoz semmi szükség a Saturn V.-höz hasonló monstrumra, lévén a legnagyobb modulok (Zarja és Zvezda, amiket Proton hordozórakéta vitt fel) tömege sem éri el a 20 tonnát...
Ha választanom kellene: Ha nem lesz lóvé akkor "Option 2" Ha lesz akkor "Option 4A"
Az, hogy piaci alapon juttatják fel a személyzetet, nekem kicsit erõs, nincs még ehhez megfelelõ, biztos alapokon nyugvó megoldás. A Dragon igéretes, de kérdés mikor lesz belõle valami...
Nem, mintha nem lenne szép jövõkép, hogy még akár válogatni is lehetne a piaci elven mûködõ ûrhajók között, csak ennyire optimista azért nem vagyok (vagy lehet most kellene egy LEO képes ûrhajó fejlesztésébe fognom? :D).
Kifogás mindenre van. Te mit választanál?
Nehéz ügy... Az egyik legfõbb problémám az ilyen félúton való felülvizsgálatokkal az, hogy több milliárd dollárnyi befektetést tesznek kvázi semmissé, úgy, mint anno a Venture Star / X-33 lelövése...
Az Orionra és az ARES I.-re ha jól tudom, már legalább négy és fél milliárdot költöttek összesen (de régi adat, valószínûleg többet). Igazából sem az Orion, sem az ARES nem tetszik, fõleg az embertelen magas ára miatt.
A fõ probléma szerintem az a tény, hogy hatalmas fix költségek terhelik mind az ûrsikló, mind a fejlesztés alatt álló Ares+Orion programot. Szívem szerint én egy újrafelhasználható, repülõgép indította, vagy SSTO rendszer mellett döntenék, de a nulláról elkezdett munka miatt ez szinte elképzelhetetlen.
Ha nem lesz plusz pénz (én pedig arra számítok, hogy nem kap a NASA pluszt pénzt, bármennyire is rágják a költségvetési bizottság fülét), akkor az Option 2 egyértelmû, az ARES I. és V. költségei egyszerûen már most úgy elszálltak, hogy nincs mese, váltani kell, ennél már csak jobb megoldás lehetséges...
Ha lenne pénz, én az Option 4B mellett döntenék, egyfelõl azért, mert remélhetõleg így nem lenne legalább 4 éves kiesés az emberes missziókban (és ez jóval nagyobb lehetõségeket biztosít az ISS tudományos kihasználtságának), másfelõl pedig talán az STS származék nehéz hordozó kevesebb rizikót jelent fejlesztés terén.
Nna kezdõdik. A NASA vezetõje utasítást adott a nehéz hordozórakéta (HLV) alternatívák kiértékelésére.
Hát úgy tûnik, hogy az Ares I. akkor marad, mert folyton csak a HLV-kkel foglalkoznak, fel sem merül, hogy az Ares I. + Orion alternatívák életre kelljenek...
Az Ares-V Lite, a Jupiter, az SD-HLLV, az EELV70+, tehát az öszes két indításos alternatíva az Ares-1 törlésével jár. AZ Ares-1 akkor maradhat ha marad a 1,5 indításos változat, de még ekkor sem biztos.
Sikerült! Bár egy kicsit késtek az indítással. Olyan 25-29 évet :)
Ez gonosz volt. :)))
Hozzá kell tenni, hogy a szilárd gyorsítórakéta ellen sok agitáció volt a Space Shuttle esetében is, és az USAF kerek-perec kijelentette, hogy szilárd hajtóanyagú rakétát nem akar látni embert szállító ûrhajó esetében - csak leléptették õket. :)
ICBM, SAM vagy bármilyen rakéta esetén a folyékony hajtóanyag problémásabb, mert indítás elõtt fel kell tölteni a rakéta üzemanyagtartályát, és a vagy toxikus, vagy kriogén üzemanyaggal való munka veszélyes. A szilárd hajtóanyag ezzel szemben nem okoz gondot, gyártásnál feltöltik, és utána vagy 20 évig rá se kell nézni.
Hordozórakétánál viszont a szilárd hajtóanyag hátrányai is elõkerülnek: itt nincs olyan, hogy begyújtás után lekapcsolják, tehát nem lehet az indítás után leállítani, vagyis semmilyen módon nem kontrollálható a mûködése, így a tolóereje sem (ez így ebben a formában nem teljesen igaz, mert van rá mód, hogy szabályozzák kis mértékben, de sehogy sem egyszerû).
A másik komoly probléma vele, hogy kvázi az egész hajtóanyag egyben az égéstér is, hiszen a hosszúkás üzemanyag közepén található a kvázi égéstér, ha bármi probléma lép fel, az egész üzemanyag berobbanhat, és szemben a folyékony hajtóanyaggal, itt nincs szükség a hajtóanyagnak külön oxidálószer a robbanáshoz - eleve tartalmazza azt, tehát a robbanás veszélyesebb esetében. Az USAF elemzése szerint a szilárd hordozórakéta baleset esetén ráadásul kb. úgy mûködik, mint egy repeszgránát, mivel itt ugye nem csak a rakétatest darabjai repülnek szét, hanem a hajtóanyag is egy viszonylag kemény anyag - tehát a robbanás veszélyzónája sokkal veszélyesebb is lehet.
Burt Rutanék a StarShipOne esetén a fenti problémákra olyan megoldást találtak, hogy vegyítették a szilárd és folyékony rendszert, a hajtóanyag szilárd, közepén egy égõtérrel, aminek a végén oxigént fújnak be mûködéskor. Az oxigén szabályozásával változtatható a rakéta tolóereje, illetve bármikor kikapcsolható, ha elzárják a csapot.
Az STS esetén a tervezéskor és az igények meghatározásakor úgy számoltak, hogy a rendszer az utasszállító repülõgépek biztonsági szintjén fog üzemelni, így arra törekedtek, hogy a megoldás olcsó, újrafelhasználható és lehetõleg egyszerû legyen, miközben a lehetõ legnagyobb tolóerõt (és ezzel a legnagyobb hasznos terhet) juttassák fel a világûrbe. A szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta jobban beleillett ebbe a képbe, mint a folyékony, hiszen például jóval kevesebb alkatrészbõl áll. Annyira bíztak a rendszerben, hogy semmiféle biztonsági eszközt nem szántak a személyzetnek, eredetileg még szkafandert sem viseltek volna!
A szilárd rakétahajtómû felépítése, az égõtér végén van a begyújtó szerkezet
Az STS szilárd (balra) és folyékony (jobbra) gyorsító-rakéta terveinek metszete még a fejlesztés idõszakában
A Scaled Composites féle hibrid szilárd-folyékony rakétahajtómû felépítése
Steve Cook a NASA hordozórakétákkal foglalkozó irodájának vezetõje még Májusban tett egy olyan kijelentést, hogy egy Ares I. indítás ára mintegy 100 millió US$ lesz. E mellett a kifejlesztése még további 35 milliárd. Igen, milliárd, dollárban.
Egy olyan rakéta kifejlesztési ára, amely csak és kizárólag az Orion indítására készül, más feladatra felhasználni nem lehet (nem is tervezik). A képességei pedig kvázi megfelelnek a már ma is létezõ Delta és Atlas hordozórakétáknak, azokat sokkal kevesebb pénzbõl lehetne "emberes repülésre" késszé tenni.
35 milliárd dollár elegendõ lenne hozzávetõleg további 9-10 évig üzemeltetni a már meglévõ Space Shuttle rendszert, évi 4-5 indítással.
Talán nem csoda, hogy az Ares-t jó ideje komolyan támadják, mint egy alapból elhibázott döntést...
Továbbá nyáron napvilágot látott a légierõnek egy tanulmánya, miszerint az Ares-1-nél a szilárd hajtóanyagú elsõ fokozat hibája esetén a repülés elsõ 30-60 másodperces idõszakában a személyzet még a jelenlegi 7 tonnás mentõrakétával sem vihetõ biztonságos távolságba a rakétától, ami a személyzet elvesztését jelentené. A szilárd hajtóanyag a rakéta esetleges darabokra hullása után is tovább égne, olyan erõvel, hogy a széthulló darabok közé kerülõ kabin ejtõernyõje megéghet illetve elolvadhat a zsinórzat.
Véleményem szerint az Ares-1 eddigi léte is elsõsorban az igen erõs ATK lobbinak köszönhetõ.
Ez fõleg annak a fényében fejvakarós, hogy korábban folyton azt hajtogatták, hogy az ARES I. azért jobb, mert eleve 'man-rated', szemben az EELV-kkel, amelyek ugye nem...
Most meg az ARES I.-X-el van tele a sajtó (Holdrakétaként aposztrofálva, még a Space.com-on is...), ráadásul a három ernyõje közül az egyik nem nyílt rendesen, és a vártnál erõsebben ért vizet, az alsó szegmens pedig feltehetõen ettõl behorpadt (bár az is lehet, hogy a második (súlymakett) fokozat ütõdött neki szétváláskor)...
Mondjuk ettõl függetlenül teljes sikernek tartják, hiszen a fõ feladat az elsõ fokozat tesztelése volt, annál pedig nem tapasztaltak sem vibrációt, sem más mûködési problémát, és a forgási manõvereket is hibátlanul végrehajtotta. A visszatérési és szétválási rész nem volt része a tesztnek, nem arról szólt. Mondjuk durva, hogy 445 millió dollár volt ez a teszt, és közben olyan dolgok derülnek ki, hogy például az elsõ fokozat ernyõi teljesen eltérnek az STS gyorsító fokozat ernyõitõl - azokat is teljesen újra kellett tervezni. Szóval a végén kiderül, hogy annyi közös van az ARES I.-ban és az SRB-ben, hogy a rakéta-hajtóanyaga azonos összetételû... :)
A 2. fokozat azonnali "bukdácsolásának" okáról tudtok már valami hivatalos infót? Mert annak leválasztás után "illene" legalább néhány másodpercig egyenesen tovább repülni mindenféle stabilizálás nélkül (még akkor is, ha egy makett)...