sziasztok mit tegyek ha beleszerettem Cassie Holmes-ba?
Nem õ tesz tönkre..Te teszed tönkre magad... Biztos voltak jelek amiket nem vettél észre, és amiket most sem akarsz észrevenni. Gondolkozz el kicsit...
Amit te most mondasz az olyan dolog minthogy megyek az utcán, nekimegyek a villanyoszlopnak, eltöröm az orrom, és azt kérdem, hogy a villanyoszlopnak miért kell szegény nekemnek jönnie?
Csernus: "(...)A nõ fél kimondani, hogy valójában vége a kapcsolatának, ezért a könnyebbnek látszó út, a szeretõtartás felé moccan el, mert ott megkapja az átmeneti örömöt, majd amikor ez lemerült, akkor nyugodtan visszaballag a kapcsolatába, és gyûri a szart tovább. (...) Mivel csökken az önértékelése, a valódi nõnek a megélése is csorbul, ezért van szüksége valakire, akivel ezt kompenzálja! (...) Számára a pasi csak eszköz, amivel a saját, megcsorbult nõiességét helyrekalapálja."
Jobb ha kivered a fejedbõl(szerintem).. Ill. elõbb vond le a következtetéseket, és okulj belõle. Ráadásul az egyik kapcsolatból a másikba mászásból nem sok jó születik általában....
Igazad van teljes mértékben örülnöm kellene mert tudom ha velem megcsalta a barátját és velem lenne engem is megcsalna. De akkor sem tudom kiverni a fejembõl azt a négy hónapot amit vele töltöttem mert ha legalább veszekedtünk volna de még csak egy kis vita sem volt benne. Talán ezért éreztem azt hogy õ lessz a nagy Õ. A legjobb haverom most válik 14 év vannak együtt 4 éve házasok rájöttek hogy nem müködik a dolog és elválnak. Ez a csaj meg a 4 éves kapcsolatát próbálja megmenteni amibõl az utolsó 2 évben verést meg szidást kapott. Én ha szeretnék valakit nem szidnám és nem bántanám!!!! Arra viszont fogadni mernék hogy azért van a srác vele hogy lehúzza anyagilag ugyanis van mibõl lenyulni csak ezt nem látja be.
Én nemrég estem át egy szakításon... sokáig azon keseregtem, hogy elvesztettem valakit akirõl úgy éreztem, mindig is rá vágytam, vártam. Úgy éreztem minden megvolt benne amirõl álmodtam, éppen ezért volt olyan nehéz elengedni. Aztán feltettem a kérdést: -Tényleg arra vágytam, hogy egy olyan emberrel/társsal éljek aki nem szeret? ..persze, hogy nem...!!!! Az ember annyira VAK tud lenni!
"Mert mazochisták nem vagyunk." ...hát..sajnos de! Majdnem minden ember "szeret" szenvedni, még ha ezt nem is látja be. Akik nem tartoznak ide, azok valószínû kinyitották a szemüket, vagy éppen most nyitják..de ebbõl meg kevés van :)
Én a te helyedben örömtáncot járnék, hogy nem jöttem össze olyan emberrel, aki nem szeret, nem kedvel, nem szerelmes belém, akivel nem illek össze. Mert mazochisták nem vagyunk.
Igazatok van de sajnos én ilyen vagyok lelkileg elég gyenge. REngeteg minden van ami le tudná kötni a figyelmem nagyon szeretek bulizni haverokból is van bõven ráadásul van két kutyusom imádom õket de mégsincs olyan perc hogy gondolnék rá próbáltam én már mindenhogy de sehogy sem jött össze.
Úgy értem: ne csak egy ember legyen már, ami boldogítani tud. Biztos van más is. Pl, haverok, buli, sport, akármi. Persze, értem én, hogy a szerelmi bánat szar dolog, elvégre nekem is volt. De jobban teszed, ha élsz egy kicsit, mert ha nem, kizárod magadból a világot, és esélyed sem lesz a boldogságra.
Nos megfogadtam a tanácsod és egyedül az boldogítana ha azzal a lánnyal lehetnék akit szeretek de õ mással jár együtt. Amig ez nem változik nem hiszem hogy sok örömöm lenne.
Noshát. Ebben az esetben tedd fel magadnak a kérdést: ugyan mi boldogítana? Mit élveznél? Amint megvan a válasz, tedd azt, vagy tegyél érte, hogy úgy legyen, és minden bizonnyal javulni fog a helyzeted.
Ez így igaz.Megfigyeltem családon belül is hogy volt egy férfitag aki muja azért nem volt,de egy jópár évig nem nagyon voltak sikerei pl. a munkával-"karrierrel" kapcsolatban.Szerintem nem nagyon tudta mihez is kezdjen pontosan.Na ekkor a családban aktivizálódtak egybõl az "anyáskodó" hajlamú nõszemélyek,maguk közt "szerencsétlennek"stb-nek emlegették az embert és színleg sajnálták.Aztán az õ "érdekében" még ajánlgatni is kezdték itt-ott ismerõsöknek mint kissé "szerencsétlen" de rendes munkaerõt.Aztán pár évvel késõbb egész jó állásba került a férfi,majd ezt követõen is sikeresen alakult a sora-maga erejébõl persze.Érdekes módon ezek a nõszemélyek egycsapásra leálltak a "szerencsétlenezõ" szöveggel és az anyaszerû ál-szánakozással.Eleinte persze kételyeik voltak afelõl hogy valóban sikeres lesz-e munkahelyén az illetõ.Aztán lassan elmaradtak a szánakozások és kritikák és lám mára már õk fogadják el ettõl a "szerencsétlentõl" a segítséget-mégpedig szívesen.Most keresnek egy újabb tagot a családban akire rá tudnak szállni az anyaszereppel.Mindíg akad valaki.Ha mégsem akkor valamelyik nõtagon köszörülik a nyelvüket.
Értem, akkor uganarról beszélünk :] Illetve majdnem, mert én annyival kiegészíteném, hogy az anyáskodáshoz nem elég egy szigorú, önmagával nem kibékült nõ, kell hozzá egy muja, szerencsétlen férfi is. Ha öntudatosan viselkedsz, akkor nem hozod ki a másikból a domináns oldalát, mert nem hagyod ezt érvényesülni.
Nem a tökéletesen egyforma érvényesülésre gondoltam, illetve nem arra, hogy minkét félnek hibátlannak kell lennie. Egyszerûen csak arra, hogy mindkét félnek meg kell lennie a bizonyos szabad térnek amiben mozoghat. Röviden úgy lehetne leírni, hogy két egyforma típusú embernek inkább erõsítenie kell egymást, illetve emellett hagyni hogy a másik fél a saját útját járja, nem pedig elnyomni, vagy anyáskodni felette, s ugyanez igaz a másik nemre is. Mindez a lehetõ legkevesebb konfliktussal jár, ez pedig 2 teljes mértékben különbözõ embernél nem lehetséges(ez már általános) .
Ez annyira általános, mint a dolog másik oldala, felesleges róla beszélni is. Rohadt nehéz megteremteni ezt az egyensúlyt! Az nem létezik, hogy két egymással valamilyen kapcsolatban álló ember tökéletesen egyforma mértékben érvényesüljön, fizikailag lehetetlen. Maximum törekedni lehet rá, így kevesebb lesz a konfliktus. Valamint mindkét félnek a saját hibája is, formában kell magát tartania testileg-szellemileg, mert ha valaki elhagyja magát, a másik okvetlenül is feljebb valónak fogja érezni magát, stb. Az erõviszonyok sokféleképpen változhatnak.
Azokról a tényezõkrõl amikrõl te beszélsz Willenbrock csak az után lehetne beszélni, miután az ember már tényleg mindent megtett amit csak lehetett az adott ügyben.
És azt, hogy minden meg lett téve az adott ügyben csak olyan ember gondolja, aki még nem tett meg mindent az adott ügyben.
"Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetõséget kimerítettél, még mindig van legalább egy." /Edison/
Legalábbis én eszerint járok el. És jó, és szuperül mûködik. Ha valami nem megy az elsõ kérdések mindig ezek: - jól közelítem meg témát?, jól állok hozzá? - mit csinálok rosszul? - mit nem veszek észre? - mit nézek el? - hol tévedek? - mi az amiben biztosan nem tévedek? - mert lehet pont abban tévedek
És ezzel a hozzáállással még soha nem jutottam el külsõ gátló, akadályozó tényezõkig. Mindig akadt valami ami csak rajtam múlt és én csak ezzel vagyok hajlandó foglalkozni, mert ez áll hatalmamban.
Amikor mégis oda jutok, hogy kész mindent megtettem amit tudtam, akkor azt mondom magamnak, hogy nem-nem barátom, valamit elnézel, valamit nem veszel észre. És ez utólag mindig igazolódott is.
"Ha mindazt megtennénk, amire képesek vagyunk, szó szerint saját magunkat is elkápráztatnánk." /Edison/
Semmit nem kifogásoltam,csupán annyit mondtam hogy nem csakis kizárólag az egyén tehetõ felelõssé sorsa alakulásáért.Lehetnek emberen kívül álló gátló tényezõk is amelyeket vagy sikerül leküzdeni vagy nem.Elõfordul hogy társadalmi segítség nélkül nem.
A gond az hogy nem mindenki érheti el a helyes felismeréssel és szorgalommal azt a társadalmi pozíciót vagy célt amit kitûz magának.Bár a menedzserek arról beszélnek hogy csak egy cél kell és tudni hogy jussunk oda aztán ennyi.Nem csak fejben dõlnek el a dolgok,nem csak az akaratunktól függ a sorsunk.A döntõek tényleg ezek a dolgok általában,de nem mindíg.Eleve nem azonos lehetõségekkel indulnak az életnek az emberek,van hogy a lehetõségek nagyon beszûkülnek a szociális környezet és hasonlók miatt.Egy rossz gyerekkorból nem mindenki kerülhet úgy ki pl. hogy hosszú távra tudjon tervezni vagy konkrét céljai legyenek.
Az egész ország tragédiája az, hogy elképzelni nem tudja, hogy mit szeretne kezdeni magával. S ha tudja is, nem ül le végiggondolni, hogy akkor most mit kell tenni, s min kell kezdeni. S ha még le is ül és végig is gondol: lusta a megvalósításba kezdeni.
És sír, és rí, és sopánkodik, és... mint a minimálbéresek...
'B' és további tervek az 'A' terv kudarca után improvizatívan következnek, de nem az 'A' terv kudarcának kiértékelése nélkül.
Az életem annyira megtervezett, hogy tudom, hogy honnan jövök, hová tartok, mit szeretnék. Ezáltal fel tudom ismerni, hogy mi az ami elõre visz, és mi az ami visszahúz, és ezáltal tudok csak arra fókuszálni ami elõre visz.
Szerintem eleve szar ha összeáll két ennyire különbözõ ember, mármint aki anyáskodó, a férfi meg "papuccsá" válik, tehát úgy is felfoghatjuk hogy van egy uralkodó, irányító, anyáskodó, illetve egy alatta levõ, a férfi. Hosszú távon nem túl szerencsés, csak ha mindkét félnek egyenlõ teret engedünk, ehhez pedig engedni kell valakinek, és ugye ha az egyik enged...
Te minden másodpercedre tervet készítesz? És A, B, C, D, E, stb. tervet, ha közbejönne valami? Persze, logikus így élni, és tényleg nem érhet semmi baj, viszont az ennyire megtervezett életet én nem nevezem életnek, csak gépnek, építménynek, egyéb dolognak, amikhez szükség van pontos tervekre.
Hát a helyzet egy cseppet sem lett jobb tán még rosszabb. Egy hét sem telet el és tegnap már hivott hogy hiányzok neki meg találkozni akar velem miközben azzal az emberrel jár aki megveri és anyagilag totál kihasználja. Ez már tényleg nevetséges!!! Még mindig totál bele vagyok zugva de majdcsak sikeül elfelejteni és kilábalnom ebbõl az egészbõl. Mindenkinek magyon köszönöm a segitõ és megértõ hozzászólásokat!!!
Ja és sosem hallgattam azokra az emberekre akik önmagukat kizsigerelve minimálbéren tengõdnek. Õk csak intõ példaként szolgálnak. Megmutatják azt, hogy mi az ami garantáltan nem hoz eredményt, és fölösleges vele próbálkozni.
Arról van szó, hogy: 1) Arisztipposznak maximálisan igaz van: inkább vesszen el értem a pénz, mint én a pénzért. 2) Sok sok tanulással, kísérletezéssel (6év) megtanultam boldogulni, érvényesülni az életben. 3) Tudom, hogy honnan jövök, hová tartok, mit szeretnék elérni, és tudom, hogy napról napra, hétrõl hétre, hónapról hónapra, évrõl évre konkrétan mit kell tennem.
Ha nem is megy mindig biztosan 100%-osan 100%-osan biztosan rajta vagyok a témán. És jó, és mûködik, és szuper ;)
És nem hiányzik sem a félelem, sem rettegés, sem az aggodalmaskodás.
Anno készítettem egy kimutatást magamnak arról, hogy mennyiben segítenek és mennyiben hátráltatnak ezek az említett dolgok, és az jött ki, hogy sokkal sokkal sokkal inkább hátráltatnak mint segítenek. Ezek után pedig tiszta hülye aki tovább fél, retteg, aggodalmaskodik stb...
apám 17 éves korától (amikor is én képbe kerültem) 32 éves koráig konyhán dolgozott, mint fõszakács, séf stb jártam én is konyhán, nem egyen tudom milyen munka és hidd el láttam már én is éles késeket :) de nem féltettem apámat mert tudtam hogy azért csinálja mert tudja hogy mit kell csinálni és hogyan... véletlen balesetek meg mindig vannak, sajnos
Ez megint csak annak a kérdése, hogy az ember tudja-e, hogy hányadán áll saját magával, akar-e a headchef-fel együtt dolgozni, tudja-e kezelni a szar headchef szarságait, felül tud-e emelkedni azokon, tud-e nemet mondani és ennyi.
Aki pedig rabszolgának, kapcarongynyak adja el magát a piacon az ne csodálkozzék ha rabszolgának, kapcarongynak fogják használni. És nagyon durván szívni fog, hogy ha még megfelelési kényszere is van [a szar felé]...
Én addig dolgozok egy helyen/munkán amíg nekem megéri és amíg érdekel és amíg fun, vagy legalább jó sztori. Utána nem éri meg, utána mazochizmus.
#114, #115: Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy amíg nem dolgoztatok konyhán, addig nem tudhatjátok. Salsoulnak külön: igen, az utcán is 20 felé kell. Ám nem annyira megfeszítve, nem állandó stressznek kitéve, nem olyan gyorsan. (persze, vannak kirívó esetek, de azok kirívóak; konyhán folyamatos, megfeszített figyelem kell, utcán nem, hacsak nem paranoid hajlamú az ember)
#116: Vannak nõi szemmel érthetetlennek tûnõ férfihisztik is, lássuk be. :) Rengeteg hímnemû ismerõsöm van, és gyakran eszembe jut a vicc, miszerint: ha a férfiak menstruálnának, havi 1 hét fizetett szabadságuk lenne. :) Amit te írsz, az csupán a mosogató "szakma". Az sem könnyû, én csináltam, 3 hét alatt testileg-lelkileg-szellemileg megtörtem. Nem nõnek való dolog... De még csak nem is embernek. A chefnek/szakácsnak ennél sokkal stresszesebb az "élete", hisz figyelnie kell idõre, minõségre, mennyiségre, díszítésre, tartalékokra, tisztaságra, hidegre-melegre-forróra, mindezt néha mindössze 3 perc alatt, 30 fõre. (nade, ez már nagyon off, ha valakit érdekelnek az éttermi kulisszák, kérdezzen pmben, vagy nyisson neki topikot :D)
Ja az igaz hogy a munkahelyeken nagy a stressz.Én férfiként is szoktam görcsölni,de próbálom elfojtani ezt.De szerintem Salsoul nem erre a fajta hétköznapi félelmekre gondol hanem azokra a jellegzetes-férfiszemmel érthetetlen hisztikre amiket kizárólag egyes nõk képesek produkálni olykor.Nehéz pontosan megfogalmazni miben is áll a lényege de biztos mindenki látott már ilyet. A konyhás meló miatt részvétem amúgy,láttam a munkahelyemen hogyan kell dolgozniuk,nem egy álom.Mikor volt újonc azt sem tudta hol a feje,a tálak torlódás miatt potyogtak le a futószalagról ami a maradékot vitte vissza és hangosan csörömpölve törtek szét sorban.Bentrõl üvöltözés:"állítsd már le azt a k.szalagot!"Közben állt az éhes sor mert kifogyott a kaja is és még nem hozták ki az új adagot stb.
Nahh, ez teljesen jogos: "és kövezzeteke meg de nem fogok annyira aggódni senkiért, mert ha azt tenném akkor ki se engedném egy szerettemet se a világba, mert jöhet egy cserép a háztetõrõl és agyon vághatja, és ha negyon aggódnék érte belepusztulnék, és magam is egy idegroncs lennék.... "
Ha az lennék, már attól is rettegnék, hogy az utcára kiteszi a lábát, hisz az elsõ keresztezõdésben elüthetné egy autó. Viszont abban biztos vagyok, hogy szét tud nézni. Ha az lennék, kiverném a hisztit minden egyes alkalommal, amikor fiús estét tartanak, hisz mi van, ha megcsal?! Nem teszem, mert bízom abban, hogy szeret. Viszont, egy pörgõ konyhán (ahol én is dolgoztam, nem is bírtam idegekkel), ahol egyszerre 20 felé kell figyelni koncentrálni... Nos, mondhatsz, amit akarsz, igenis, féltem.
"Pascal mondja: élvezet a vihartól hányt sajkán ülni, ha tudjuk, hogy az elveszni nem fog; s nem ilyen-e annak élete, ki vészei között teljes bizodalommal emeli tekintetét ég felé? Ki a gondviselésben nem kételkedik, az elõtt minden egyéb kétely elveszti kínzó fontosságát."
Szerintem sokan elképzelni nem tudnák az életet félelem, rettegés, aggodalmaskodás nélkül. Teljesen másik világ ez már.
Barátom hol beszéltem én elvárásokról? Na hol? Sehol. Arról beszéltem, hogy bizalmat szavazok neki.
A fekete fekete. A fehér fehér. A szürke meg szürke. És egyik sem a másik!
És ismét: arról volt szó, hogy a nõk állandóan drámáznak, rettegnek, féltenek stb. még akkor is ha erre semmi okuk. Nem tudnak derûsek lenni. Nem pedig segítségrõl, támogatásról, kisegítésrõl... volt szó.
Az élõlényeknek pedig nem társaik vannak, hanem fajfenntartó ösztönük.
szöveg tolvaj :P bár tartom én is ehhez magam, hisz pont minigirl írta, hogy "Aztán amint kiteszi a lábát itthonról elkezdek azon agyalni, ugyanvajon hány sebbel érkezik haza. " mi ez ha nem mazochizmus.
bár egyetértek hogy igen néha kell aggódni a másikért sõt ha nem tennénk, nem lenne kapcsolat. de ez nem szabad túlzásokba vinni, és bár lehet h még csak 20 vagyok, de már volt pár barátnõm, volt aki a nyakamba akarta varrni minden búját baját, de megmondtam hogy kösz ebbõl nem kérek, hisz oly pitiáner apróságokról volt szó amiket le is rázhatott volna magáról, de nem õ csak gyûjtötte magába ezeket a szarok, mit ért el? jelenleg is a neurológián van, és engem okol hogy cserben hagytam, holott már rég nem voltunk együtt, mondhatjátok hogy szívtelen vagyok, de ami vele megtörtént az velem korábban történ meg, és feltudtam dolgozni, hogy miért nem aggódtam, azért mert tudom hogy mirõl van szó, és elmondtam nem egyszer nem kétszer hogy mit tegyen de nem tette.... az elején igen aggódtam, de amikor nem hallgatott rám én inkább feladtam, nem lehetett bírni és én nem akartam egy idegroncsot magam mellé, mert az fertõz, és én nem megint az lenni... aki nem hallgat másra és mindenért másokat okol annak nem való kapcsolat sem :S
és kövezzeteke meg de nem fogok annyira aggódni senkiért, mert ha azt tenném akkor ki se engedném egy szerettemet se a világba, mert jöhet egy cserép a háztetõrõl és agyon vághatja, és ha negyon aggódnék érte belepusztulnék, és magam is egy idegroncs lennék....
Lehet,de én most a nõi változatát írtam le-mert az került szóba-az "anyáskodó" ravasz,szelíd zsarnokságot,mely nagy örömét leli abban ha sikerül egy férfi életét irányítania,vagy döntéseit befolyásolnia.
Ez megint nem nemekre osztható sajátosság... de így jobban belegondolva több olyat hallottam már / ismerek hogy a férfi akar uralkodni, mint fordítva...
Nem csak fekete és fehér létezik, szóval az, hogy nem terheled le az elvárásaiddal még nem jelenti azt, hogy vele együtt aggodalmaskodnod meg rettegned kéne. A biztatás persze alap egy bizonyos szintig, de át kell beszélni, reálisan látni a problémát és nem lekicsinyíteni, vagy felnagyítani.
A véleményed meg tarthatod tovább, de szerintem elég szomorú, ha számodra a segítség, a megértés, a támasznyújtás, az együttérzés, a kölcsönös kisegítés olyan fogalmak, amiknek csak egy pszichiátrián és egy szociális otthonban van helye. Ne zárd rögtön gumiszobába a segítségért kiáltó embereket. Társa meg nem hiába van minden élõlénynek... Egyébként nem élek együtt lelki ronccsal. Már abból a szempontból is röhejes az egész, hogy te nulla tapasztalattal osztod az igét, mögöttem meg már ott egy út, amin láttam lányt szakadékban felküzdeni magát és megtanulni kezelni bizonyos helyzeteket. És az apró segítségek hidd el, hogy sokat jelentenek. Természetesen nem a seggkinyalás jellegû segítségekrõl beszélek, mert az viszont hosszú távon nagyon rossz :|
Ne igyál annyit, nem éri meg egészségügyi szempontból sem, meg ne add meg az örömöt annak a hulladék csajnak aki átvert! Fogd fel úgy, hogy hiába volt azon, nem tudott kikészíteni még rövidtávon sem. Amúgy is az ilyen és ehhez hasonló ügyekben tényleg igaz, hogy nem érdemel meg téged, és õ vesztett hosszú távon az egészen!
Ki mondta, hogy közlöm is vele? Csak magamban aggódom, egyébként pedig, ha hisztizik, hogy sokan lesznek az étteremben, azt mondom neki: ne legyél már hülye, meg tudod te ezt csinálni. Aztán amint kiteszi a lábát itthonról elkezdek azon agyalni, ugyanvajon hány sebbel érkezik haza. (Szerencsére már egyre ritkábban fordul elõ, hogy elvágott végtagokkal jelenik meg, de ez nem változtat a tényen: veszélyes eszközökkel dolgozik.)
#98, #99: Egy olyan ember aki maga is egy lelki ronccsal él együtt másképp nem szólhat, mint ahogy te is szóltál, mert akkor maga ellen szólna.
Továbbra is tartom, hogy egy párkapcsolat párkapcsolat, és nem pszichiátria, orvosi rendelõ, névtelen alkoholisták klubja, szociális otthon, gyóntatószék stb. Hanem Párkapcsolat.
Egyébként meséld el, hogy aggodalmaskodással, félelemmel, rettegéssel drámázással miként segíted a másikat nehéz feladata megoldásában? Miként csökkentik benne az elõbb felsoroltak a kétségbeesést?
Egymás sebeinek nyalogatása szerves része a problémák megoldásában való segédkezésnek. Tudod, társas lények vagyunk, a kapcsolataink által kiegészítve, felesleges belefanatizálni ebbe a magányos problémamegoldásba. Érdem az, ha segítesz valakinek megtalálni a saját útját, az, hogy ehhez pofon kell vágnod vagy a sebeit kell nyalogatnod, részletkérdés.