când ai nevoie de dragoste nu þi se dã dragoste. când trebuie sã iubeºti nu eºti iubit. când eºti singur nu poþi sã scapi de singurãtate. când eºti nefericit nu are sens sã o spui.
când vrei sã strângi în braþe nu ai pe cine. când vrei sã dai un telefon sunt toþi plecaþi. când eºti la pãmânt cine se intereseazã de tine? cui îi pasã? cui o sã-i pese vreodatã?
fii tu lângã mine, gândeºte-te la mine. poartã-te tandru cu mine, nu mã chinui, nu mã face gelos, nu mã pãrãsi, cãci n-aº mai suporta încã o rupturã. fii lângã mine, þine cu mine.
înþelege-mã, iubeºte-mã, nu-mi trebuie partuze, nici conversaþie, fii iubita mea permanentã. hai sã uitãm regula jocului, sã nu mai ºtim cã sexul e o junglã. sã ne ataºãm, sã ajungem la echilibru.
dar nu sper nimic. nu primeºte dragoste când ai nevoie de dragoste. când trebuie sã iubeºti nu eºti iubit. când eºti la pamânt nici o femeie nu te cunoaºte.
AZ ÕS KAJÁN
Bibor-palásban jött Keletrõl A rímek õsi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le õs Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen És a kicifrált köd-jövendõ Táncol egy boros asztalon S õs Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok, Az õs Kaján vállán bibor. Feszület, két gyertya, komorság. Nagy torna ez, bús, végtelen S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babylon ideje óta Az õs Kaján harcol velem. Ott járhatott egy céda õsöm S nekem azóta cimborám, Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú, Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zúg a torna. Bujdosik, egyre bujdosik Véres asztalon a pohár.
»Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, Sok volt a bûn, az éj, a vágy, Apám, sok volt a szerelem.«
Nyögve kinálom törött lantom, Törött szivem, de õ kacag. Robogva jár, kel, fut az Élet Énekes, véres és boros, Szent korcsma-ablakunk alatt.
»Uram, kelj mással viadalra, Nekem az öröm nem öröm. Fejfájás a mámor s a hírnév. Cudar álmokban elkopott A büszke oroszlán-köröm.«
»Uram, az én rögöm magyar rög, Meddõ, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod? Mit ér bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar?«
»Uram, én szegény, kósza szolga, Elhasznált, nagy bolond vagyok, Miért igyak most már rogyásig? Pénzem nincs, hitem elinalt, Erõm elfogyott, meghalok.«
»Uram, van egy anyám: szent asszony. Van egy Lédám: áldott legyen. Van egy pár álom-villanásom, Egy-két hivem. S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem.«
»Volna talán egy-két nótám is, Egy-két buja, új, nagy dalom, De, íme, el akarok esni Asztal alatt, mámor alatt Ezen az õs viadalon«
»Uram, bocsásd el bús szolgádat, Nincs semmi már, csak: a Bizony, Az õs Bizony, a biztos romlás, Ne igézz, ne bánts, ne itass. Uram, én többet nem iszom.«
»Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam. Utolszor meghajlok elõtted, Földhöz vágom a poharam. Uram, én megadom magam.«
S már látom, mint kap paripára, Vállamra üt, nagyot nevet S viszik tovább a táltosával Pogány dalok, víg hajnalok, Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletrõl tovább Nyugatra, Új, pogány tornákra szalad S én feszülettel, tört pohárral, Hült testtel, dermedt-vidoran Elnyúlok az asztal alatt.
József Attila
A HETEDIK
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szûljön meg az anyád! Egyszer szûljön égõ házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elõdbe áll, hét legyen, kit elõtalál. Egy, ki kezdi szabad napját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdõségnek, egy, kit õse bõgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, - a hetedik te magad légy!
Szeretõ után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szivet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengõt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendõcskére tapos, - dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szûlték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettõ vitéz és tudós négy, - a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki gyõzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.
1932
Poe: Külön
Gyerekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott - gyerekkoromban - a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs - a jó s hamis Mélyekbõl -, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Õszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
(Tellér Gyula fordítása)
Göcampa:
Hét gyönyör
Namó Ratna Guru
Ha gondolatok észleltrõl és észlelõrõl Elcsábítják és megzavarják tudatomat, Érzékeim szemlélõdéshez be nem zárom, Hanem elmerülök lényegi jelentésükben. Mint égen a felhõk, röptükben derengés, Megjelenõ gondolatok nekem csupa gyönyör!
Mikor szenvek hajtanak és hevük éget Ellenszerrel nem próbálom gyógyítani, Mint fémet arannyá alakító varázsfõzet Amit a szenvek hatalma reám vet Fertõzés nélküli öröm, szennytõl mentes, Megjelenõ szenvek nekem csupa gyönyör!
Ha isteni vagy ördögi erõk sújtanak Nem ûzöm el igékkel és szertartásokkal, Az önzõ gondolkodást kell elhajtani Mely az énség képzetére épül. Mára erõi saját képességeiddé lesznek, Megjelenõ akadályok nekem csupa gyönyör!
A létforgatag nyomorúságaitól gyötörten Kínban fetrengés helyett Nagyobb terhet veszek a nagyobb ösvényhez És hagyom az együttérzést felkészíteni engem Hogy magamra vegyem mások szenvedéseit. Virágzó karmikus következmények csupa gyönyör!
Mikor testem betegségektõl sajog Enyhítõ orvosságokra nem számítok, A kórt utammá teszem és erejével Eltörlöm a gátló homályosságokat, S az érdemes tulajdonságokat növelem. Fejét felcsapó betegség nekem csupa gyönyör!
Ha e testet, e látszat fogdát ideje elhagyni, Ne okozz magadnak aggódást és bánatot. Amit gyakorolj és tisztázz, Hogy nincsen semmiféle meghalás. Csupán tiszta fény, anya és gyermek egyesülése. Testet elhagyó tudat nekem csupa gyönyör!
Mikor semmi se mûködik, minden ellened van, Egyáltalán ne keress utat ezt megváltoztatni. Gyakorlásod módja épp ellentéte annak ahogy látod, Ne próbáld megállítani vagy fejleszteni. Vannak rossz helyzetek, s az oly gyönyörteli, Kis dalocskát mit létre hoznak csupa gyönyör!
Forrás: Seven Delights composed by the Lord Gotsampa, translated by Jim Scott/Anne Buchardi, August 2, 1996, Karme Chöling, Barnet, Vermont
Egy újabb Ram Tzu:
Ram Tzu tudja:
Bedõlsz a hízelgésnek.
Imádod azt hallani, Hogy te nem vagy más, mint:
Tiszta szeretet Végsõ Jóság Tökéletesség Isten Minden, mi Csodálatos és Értékes
Olyan mesterekhez rohansz, Akik biztosítanak afelõl, Hogy nem az a közösnéges Kis seggfej vagy, Akinek titokban tartod magad.
Egy mély, kinyilatkoztató, megindító Spirituális élményben volt részed. Horogra akadtál. Többet akarsz. Keresõ lettél.
Nincs narkós, Ki nálad jobban rákapott, Ki nálad kiábrándultabb, Ki nálad nyomorultabb.
Valaha talán Megelégedtél volna Egy új autóval Vagy egy szeretõ társsal.
Most már nem éred be Kevesebbel Az Istennel való egyesülésnél.
Ram Tzu tudja: Rábasztál."
Ady Endre: A Tûz csiholója
Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.
Az elsõ emberi bátorság Áldassék: a Tûz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az õ vérét.
Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bõrét gyáván nem óvja: Mint õs-õsére ütött Isten: A fölséges Tûz csiholója.
Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal, Tépetten, fázva fújt, szaladt Az én Uram, a rég feledett, Nyirkos, vak, õszi hajnalon, Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betükkel foltozott, Bús és kopott volt az öreg Úr, Paskolta, verte a ködöt, Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszketõ kezemben És rongyolt lelkemben a Hit S eszemben a régi ifjuság: Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján S lángoltak, égtek a kövek. Harangozott és simogatott, Bekönnyezte az arcomat, Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam S jajgatva törtem az eszem: „Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád Én, az életben kárhozott. Csak tudnék egy gyermeki imát.” Õ nézett reám szomorún S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerû nevedet tudnám.” Õ várt, várt s aztán fölszaladt. Minden lépése zsoltár-ütem: Halotti zsoltár. S én ülök Sírván a Sion-hegy alatt.
Ady Endre: Az õs Kaján
Bibor-palástban jött Keletrõl A rímek õsi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le õs Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen És a kicifrált köd-jövendõ Táncol egy boros asztalon S õs Kaján birkózik velem.
Én rossz zsakettben bóbiskálok, Az õs Kaján vállán bibor. Feszület, két gyertya, komorság. Nagy torna ez, bús, végtelen S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babilon ideje óta Az õs Kaján harcol velem. Ott járhatott egy céda õsöm S nekem azóta cimborám, Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú, Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zúg a torna. Bujdosik, egyre bujdosik Véres asztalon a pohár.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, Sok volt a bûn, az éj, a vágy, Apám, sok volt a szerelem.”
Nyögve kinálom törött lantom, Törött szivem, de õ kacag. Robogva jár, kel, fut az Élet Énekes, véres és boros, Szent korcsma-ablakunk alatt.
„Uram, kelj mással viadalra, Nekem az öröm nem öröm, Fejfájás a mámor s a hírnév. Cudar álmokban elkopott A büszke oroszlán-köröm.”
„Uram, az én rögöm magyar rög, Meddõ, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod? Mit ér bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar?”
„Uram, én szegény, kósza szolga, Elhasznált, nagy bolond vagyok. Miért igyak most már rogyásig? Pénzem nincs, hitem elinalt, Erõm elfogyott, meghalok.”
„Uram, van egy anyám: szent asszony. Van egy Lédám: áldott legyen. Van egy pár álom-villanásom, Egy-két hivem. S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is, Egy-két buja, új, nagy dalom, De, íme, el akarok esni Asztal alatt, mámor alatt Ezen az õs viadalon.”
„Uram, bocsásd el bús szolgádat, Nincs semmi már, csak: a Bizony, Az õs Bizony, a biztos romlás. Ne igézz, ne bánts, ne itass. Uram, én többet nem iszom.”
„Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam. Utolszor meghajlok elõtted, Földhöz vágom a poharam. Uram, én megadom magam.”
S már látom, mint kap paripára, Vállamra üt, nagyot nevet S viszik tovább a táltosával Pogány dalok, víg hajnalok, Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletrõl tovább Nyugatra, Új, pogány tornákra szalad S én feszülettel, tört pohárral, Hült testtel, dermedt-vidoran Elnyúlok az asztal alatt.
Arany János: A WALESI BÁRDOK
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó? Legelõin fû kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány.
Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgõ csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elõ egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megõl fehér galamb, Õsz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyûl az éji vad: Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szûz! anya Ne szoptass csecsemõt!...” S int a király. S elérte még A máglyára menõt.
De vakmerõn s hivatlanúl Elõáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd.
„Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegûl, Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. -
S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: „Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik.”
Ha, ha! elõ síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.
Radnóti Miklós: A ház elõtt
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kísértet.
Jéé, mennyi idézet, mint ha egy viktoriánus vénkisasszony naplójába lennék zárva...
Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet. (?)
„Lényed által...Nemcsak azért szeretlek ami vagy, hanem amivé válok, amikor velem vagy. Nemcsak azért szeretlek amivé magad tetted, de azért is, amivé engem teszel. Szeretlek, mert minden hitnél többet tettél velem azért, hogy jó legyek, és jobban bármily végzetnél tetted, hogy boldog is legyek. Egyetlen érintés nélkül tetted ezt, szavak nélkül, jelek nélkül. Puszta lényed éltal mûvelted ezt. S talán épp ez a barátság jele...”
„Az igazság fénye lehet jótékony vagy káros hatású aszerint, hogy utadra vetõdik-e, vagy az arcodba villan. Ez utóbbi bántó és vakit. A helyesen irányitott fény segit felismerni: merre menj és hogyan haladj elõre...”
Aki szeret, az nincs többé egyedül, mert az, akit szeret, mindig jelen van. Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni. Engedi, hogy életének más legyen a középpontja, és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi. Feladja önmagát. Olyan lesz, mint egy nyitott kéz, amely kapni akar. Aki szeret, annak van bátorsága ahhoz, hogy olyan legyen, mint akinek szüksége van valamire. (Walter Trobisch levelezéseibõl)
„Az embert azért áldotta Isten képzelõerövel hogy lássa, milyen lehetne, és azért áldotta meg humorérzékkel, hogy el tudja viselni, amilyen.”
„Ne féljünk nagyot lépni, ha ez tünik szükségesnek. Két kis ugrással nem jutunk át a szakadékon.”
„Az emberi sziv csak úgy tágulhat magánál nagyobbra, ha közben meghasad.”
„A bizalom olyan mint a lélek – ha egyszer elszáll, nem tér vissza többé.”
„Semmi sem kér több tapintatot, mint az igazság. Elmondásához ugyanannyi hozzáértés kell, mint az elhallgaásához.”
„Senki sem érdemli meg könnyeidet, aki pedig megérdemli az nem fog sirásra késztetni.”
„Csak mert valaki ne ugy szeret, ahogy te szeretnéd, az még ne jelenti hogy nem szeret téged szive minden szeretetével.”
„Lehet hogy csak egy ember vagy ezen a világon, de valakinek te jelentheted magát a világot.”
„Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.”
„A sors talán azt akarja hogy sok nem megfelelõ emberrel találkozz mielõtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik, igazán hálás legyél érte.”
„Mindig lesznek akik megfognak bántani, tehát ne szabad feladnod a hitet. Csak légy óvatos!”
„Légy jobb ember és tudd hogy ki vagy mielõtt valaki újjal találkozol, akitõl azt reméled hogy ismer téged.”
„Ne küzdj túl erõsen. A legjobb dolgok váratlanul történnek.”
„Ne vesztegesd idõdet arra aki nem tart téged érdemesnek arra hogy veled töltse.”
„Mondd el és elfelejtem. Mutasd meg és megjegyzem. Engedd hogy csináljam és megértem.”
„Sose magyarázkodj! A barátodnak nem kell, az ellenséged nem fogja elhinni.”
„Csapás elõtt mindig vidám az ember, de a szerencsét gond elõzi meg.”
"...a boldogság és élvezet olyan, mint a délibáb, mely csak messzirõl látható, s mihelyt közeledünk feléje, eltûnik; mig a fájdalom és szenvedés reális, közvetlenül magamagát képviseli, és nem illúzióra, sem reménységre nem szorul."
"Nagyon igaz hogy az embereket nem cselekedeteikbõl kell megitélni, mert azok a körülményektõl függenek, hanem...sokkal inkább titkos gondolataik és legmélyebb szándékaik szerint."
"Vannak bûneink vagy (...) rossz emlékeink, melyeket szivünk legsötétebb mélyén rejtegetünk, de azok csak alkalomra várnak. Az ember hagyhatja, hogy emlékünk ködbe vesszen, mintha valójában sohasem lettek volna, és ámithatja magát, hogy nem is voltak, vagy másképpen voltak, ha voltak. De egy véletlen szó hirtelen életre kelti õket, és feltámadnak, és szemünkbe néznek a legkülömbozõbb körülmények között, látomás vagy álom formájában..."
" Az embernek két fõbûne van, amelyre az összes többi visszavethetõ: a türelmetlenség és a tunyaság; a türelmetlenség miatt ûzték ki a Paradicsomból, s a tunyaság miatt nem kerül vissza."
"Az élet kanyargós útvesztõin a szülõi kéz vezetett. S mikor én ezt elengedtem Megfogtam a tiedet. Mert úgy az élet mindig szomorú és hideg, Ha örömödet, bánatodat elmondani nincs kinek. Ezért soha ne hagyj el, Mindig a szíveddel vezess. És ehhez a legfontosabb, Hogy mindig nagyon szeress." /Szalai Evelina/
"Arra születtem, hogy megszeressenek, S megszeressem én is azt, akit lehet. Arra születtem, hogy boldog is legyek, S tovább adjam egyszer az életemet." (Adamis Anna)
" - Elkapom az arcod és a pillanat szeszélyét, minden mozdulatodat, mint mély eget a mély tenger szíve, befogadlak, mint senki sohase, hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint, és szeretlek a parancsod szerint, sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok, Néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, aki nem kér semmit, csak néz s imád, és nem akar lenni, csak általad, csak az árnyéka annak, ami vagy." (Szabó Lorinc)
"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira eros, hogy fölemel bennünket s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk öreá." (Paul Géraldy)
"Úgy szeretni, hogy nem várok cserébe semmit, beérni a jelenlétével. Szeretni õt a saját világában, a megváltoztatás szándéka nélkül." (Kundera: A lét elviselhetetlen könnyûsége)
"Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni olyan csodában, amely mindenki számára láthatatlan/érthetetlen." (Mauriac)
"A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából. A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet. ... A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát." Kahlil Gibran: Próféta
"Kötelességed minden életben egy van csupán: Légy hu magadhoz. Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked. A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra. Azért létezem, hogy úgy éljem az életemet, ahogyan nekem örömet okoz. Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi."
(Richard Bach: Illúziók)
"Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat. Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielott felorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen ... ... és orsózz .... ne add föl .... kapaszkodj bele a hálóba ... , s ha a már benne lévo álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is.... de ne engedd oket elszökni... " (Justin Daniels)
"- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek.
Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni."
(Antoine de Saint-Exupery: A kis herceg)
"- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszeru: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az az ido, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az az ido, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az
emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelos lettél azért, amit megszelídítettél. Felelos vagy a rózsádért...
- Felelos vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."
(Antoine de Saint-Exupery: A kis herceg)
"Te rendelkezel azokkal az ismeretekkel, hogy elkezdheted most, és ne felejtsd el, MOST! Az erõ, a siker ott marad azokban a dolgokban, amiket nem csináltunk meg, azokban a barátságokban, amiket sosem kötöttünk, azokban a szerelmekben, amelyeket elmulasztottunk, azokban az ötletekben, amiket sosem aknáztunk ki, amelyek megvalósítására semmit sem tettünk. Ha csináltuk volna ezeket a dolgokat, lenne hatalmunk, erõnk. Cselekvés! Cselekvés! Cselekvés! Meg kell tennem, ezért meg is tudom tenni!"
"Kozmikus törvény, emlékszel? A hasonszõrüek vonzzák egymást. Te csak legyél, aki vagy, csendes, egyenes, világosfejû. A dolog önmûködõ: ha azt adjuk, amik vagyunk, ha minden percben megkérdjük magunktól, valóban azt akarjuk-e tenni, amit tenni készülünk, és csak akkor tesszük, ha a válaszunk igen, akkor automatikusan el fognak kerülni bennünket azok, akiknek nincs mit tanulniuk az olyanoktól, amilyenek mi vagyunk, és vonzani fogjuk azokat, akiknek van, és akiktõl nekünk is van tanulnivalónk." (Richard Bach: Illúziók)
"Az ember rájön, hogy amint megváltoztatja gondolatait a dolgokról és más emberekrõl, a dolgok és más emberek megváltoznak vele szemben... Az ember nem azt vonzza, amit szeretne, hanem ami rá hasonlít... Az istenség, amely sorsunkat alakítja, mi vagyunk. Saját magunk... Amit az ember elér, az gondolatai egyenes következménye... Csak akkor emelkedhetünk fel, gyõzhetünk es lehetünk sikeresek, ha gondolatainkat is felemeljük..." (Dale Carnegie: Sikerkalauz II.)
"A Teremtés Könyve szerint a Teremtõ az egész világ urává tette az embert. Hatalmas ajándék. De én nem ilyen királyi elõjogokra vágyom. Csak annyit szeretnék, ha önmagam ura lehetnék - godolataim, félelmeim, tudatom és lelkem ura. És csodálatos tudni azt, hogy hihetetlen mértékben ura is lehetek mindezeknek, amikor csak akarom, ha irányitani tudom a cselekedeteimet - amelyek reakcióimat irányítják." (Dale Carnegie: Sikerkalauz II.)
"Két dologra kell törekednünk életünkben: elõször arra, hogy megszerezzük, amit akarunk, másodszor arra, hogy élvezzük. Csak a legbölcsebb emberek érik el a másodikat." (Dale Carnegie: Sikerkalauz II.)
"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál." (Prisrin)
"A szavak soha nem jelentenek sokat, csak ha magad is megtapasztalod az igazságukat."
"... az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem."
"Jobb, ha léted teljes erejét felhasználva hibát követsz el, mit hogyha reszketõ lélekkel gondosan elkerülöd a hibákat."
"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél." (József Attila:Kopogtatás nélkül)
“Senki sem figyelmezteti a fiatalokat, hogy kövessék Ádám példáját. Õ addig várt, míg Isten meg nem látta mire van szüksége. Utána elaltatta Ádámot, elkészítette társát, és odavitte hozzá. Nekünk is jobb lenne így aludni Isten akaratában. Csak ilyen módon tudjuk elfogadni azt, akit Õ vezet hozzánk az általa alkalmasnak tartott idõben, ha az a terve, hogy élettársat adjon nekünk. Sajnos ehelyett görcsösen keressük élettársunkat, mint mohó vérebek mindent és mindenkit mérlegre teszünk, akit csak meglátunk. A probléma úgy betölti egész gondolkodásunkat, hogy már nem is tudunk másról beszélni, ha egymás között vagyunk. Igaz, egy fiú nem törölheti ki tudatából a nõket, de úgy kellene gondolnia rájuk, ahogy Isten akarja: mint testvérre, és nem mint edzõtársra.” (Jim Elliot) (Forrás:Elisabeth Elliot: Gyõztesen a gyöngykapun át)
"Nem mondom, hogy hiányzol, Nem mondom, hogy kellesz nekem, Nem mondom, hogy szeretnélek, Nem mondom, hogy gyere velem.
Nem szeretek birtokolni, Nem akarom a lelkedet, Önként kell odaadnod, Tárd fel hát, a szívedet!
A legjobb barátom lehetnél, Csak akarnod kell, Ne félj, hogy megsebezlek, Ne félj, hogy elveszel!
Ha egyszer megbékélsz magaddal, Nem téveszthetsz célirányt, Tudod mi az, ami értelmet ad, Tudod ki az, aki Melletted áll!
Nem kellett kérned soha, Hogy törõdjem Veled, Hisz itt Vagy velem minden nap, Még ha nehezen is hiszed!
Bár éjszakánként megpróbáltam Elfeledni nevedet, De reggel megint visszatértél, Megfogtad a kezemet..." (…)
"Szeretni annyi, mint önnön boldogságunkat elegyíteni más boldogságával." (G. W. von Leibnitz)
És csak egy a Tied, az igazi szerelmem!” (…)
"...szeretni, az egészen más lapra tartozik: akarni valamit csakis önmagáért, örvendezni szépségének és jóságának csakis azok kedvéért, és tekintet nélkül lenni minden másra." (E. Gilson)
Hófehér párnádon ott csillog a könnyem!” (…)
"A romantikus szerelem *megtörténik*; nem mi visszük végbe, egyszerûen szerelembe esünk. Rabjává válunk a szeretett lénynek, és képtelenek vagyunk bármi másra gondolni. Felhagyunk minden törekvésünkkel, hogy megõrizzük függetlenségünket, és ehelyett másra sem vágyunk, mint hogy egybeforrjunk és egyesüljünk... a másikkal." (M. Horton)
Hisz a szivem az kinek hiányzik a neve…” (…)
"Talán semmi nincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elûzi lelkünk bánatát, akinek egyszerû jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk." Hemingway
"Voltál már szerelmes; tudod, milyen érzés az. Felismered az öröm érzetét, nemcsak abban, akit szeretsz, de valamennyi emberben, magadban, az életben. Hirtelen mindenfelé meglátod a szépséget, az izgalmat. Nem félsz kimutatni szerelmedet: szenvedélyesen, szelíden, szavakkal és némasággal. És erõsnek érzed magad, gazdagnak, élettel telinek." (G. Weinberg)
"...A szerelem mindig a kitárt karoké. Kitárt karokkal engeded, hogy jöjjön-menjen szabad akarata szerint, hiszen amúgy is így tenne. Ha szorosan összezárod a karodat a szerelem körül, azt kell látnod, hogy csak önmagad öleled." (L. Buscaglia)
"A szerelem olyan, mint egy vár. Van egy pillanat, amikor építeni kezdjük. Soha nem tudhatjuk, mi lesz belõle, melyik pillanatban omlik össze. Lehet, hogy egy igazi, hatalmas palota lesz. De az is lehet, hogy örökre félbehagyott romként árválkodik majd egy magaslaton, s idõvel benövi a fû. Mégis, ha messzirõl tekintünk rá, és csak csonka tornyokat látunk, még romjaiban is szépnek tûnik. Ahogyan az is." (…)
"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok Néma barátod, rabszolgád vagyok, alázatos és bizalmas barát, Aki nem kér semmit, csak néz és imád, És nem akar lenni, csak általad, Csak árnyéka annak, ami vagy." (…)
"Szeretném ajkad izét szomjazni olthatatlanul, tested melegét magamba szívni, láthatatlanul ott lenni minden jóban, minden kimondott mondatodban, az ételeidben a mosolyodban, lépéseid ritmusában, sóhajaid párájában, minden gondolatodban." (…)
"Rohanj hozzám, de csak hozzám Ne hozz semmit nekem csak magad! Nem vagy álom, nem vagy emlék, Nem vagy elfelejtett gondolat! Hagyd az ajtót tárva-nyitva Rohanj hozzám, hogy már lássalak... Vedd könnyen, ami nehéz velem Tedd többé, ami kevés nekem
Ölelj engem, erõsebben Bûvös körödben vágy éget el Rohanj hozzám, de csak hozzám, Ne szaladj el tõlem hirtelen...
Vedd könnyen, ami nehéz velem Tedd többé, ami kevés nekem... " (…)
"Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, mely annyira erõs, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk õreá." (…)
"Írnom kell, rólad, rólam, érzéseimrõl, neked, magamnak.
Örök igazság: a szerelem a legnagyobb, a legszentebb dolog, mit ha nem ismersz nem vagy nõ, nem vagy férfi. Kell valaki, aki megért téged, kell, hogy úgy érezd megérted. Valaki, ki úgy érzed, szeret, s a csókodtól, mint egy levél megrezeg. Vele álmodsz, vele ébredsz fel.
Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten s ha megleled, s azt hiszed, a tied, soha el nem veszted, mint esõcseppet a végtelen tenger, elnyel, magába fogad a csoda, a gyönyörû, tiszta, mély szerelem. Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz, a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda, megnyugszol, béke lesz a szívedben, és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz.” (…)
"A szerelemben gyöngédség is van, a szerelem vágyik arra, hogy oltalmazzon, hogy jót tegyen, hogy gyönyörûséget adjon - ha ez nem is önzetlenség, mindenesetre az önzésnek csodálatosan leplezett fajtája." (…)
"Álmodó
Amikor lehunyod két csillag-szemed Amikor párnádra hajtod a fejed Amikor gondod a holnapra hagyod Amikor álmodsz - én Veled vagyok. Amikor lépted rossz útra téved Amikor sorsod nehéznek érzed Amikor egyedül maradtál végleg Amikor nincs más - vezetlek Téged.
Amikor sírnál - de elfogyott könnyed Amikor érzed - a szavak is ölnek Amikor a sötét elnyelne Téged Amikor fény kell - én gyújtok Néked.
Amikor könnyed patakként árad Amikor örök vendég a bánat Amikor felhõk ültek a szemedre Amikor sírsz - mosolyogj szemembe...
Amikor fáj - ne hagyd, hogy fájjon Amikor bánt - ne hagyd, hogy bántson Amikor eljön a halál érted Akkor élni én hívlak Téged...
"Talán semmi sem szebb az életben, mint találni egy emberi lényt, akinek a szavai megnyugtatnak, s akinek egyszerû jelenléte elég ahhoz, hogy boldogok és vidámak legyünk."(…)
"Félek, hisz nélküle élni már nem tudok. Félek hisz napjaim csak vele boldogok. Félek, hisz nem tudom meddig fog szeretni. S attól is félek, hogy el fog engem feledni.
Félek én attól is, hogy nem csak engem szeret. Félek én attól is, hogy titkon rajtam nevet. Tudom, hogy szeret, de én mégis félek. Félek hisz nélküle mit sem ér az élet.
Félek, mert nem vagyok biztos semmiben, Félek, mert rajta kívül nem bízom senkiben. De ha egyszer elhagy, az számomra a végzet, Inkább meghalok mintsem, hogy nélküle éljek." (…)
"Nem a szerelem az, ami a világot mozgatja, de csak amiatt érdemes élnünk benne." (F. P. Jones)
"Érints meg egy gondolattal, Melybõl hûs szellõ fakad. Érints meg egy varázslattal, Melybõl a pillanat szalad. Érints meg egy tekintettel, Melybõl a szerelem marad. Érints meg a két szemeddel, Melybõl napsugár fakad. Érints meg a két karoddal, Melybõl áram szalad. Érints meg hûs ajkaddal, Melybõl csak csókod marad!" (…)
"Ha szeretned kell, tedd ezt a semmiért, csak a szerelemért, önmagáért" (E. B. Browning)
"Régen nem láttalak, És mégis bízok Benned, Hogy egyszer eljössz hozzám, Hisz, mellettem kell lenned...
Olyan jók lehetnénk Együtt, Próbáljuk meg kérlek, Egymás karjában nyugodni, Átölelni Téged...
Karjaimat lassan, Nyakad köré fonnám, Engednél a csábításnak, Arcodat simogatnám...
Hiába van mellettem más, Csak Téged lát a szemem, Tiéd minden gondolatom, Fedezz fel Édesem!
Mert Te vagy a Tûz, Aki felhevít és éget, Nem akarok mást, Egyedül csak Téged!" (…)
Ennek nem tudja valaki a magyar verzióját véletlenül?
Hilaire Belloc: The Tiger
The tiger, on the other hand, Is kittenish and mild, And makes a pretty playfellow For any little child. And mothers of large families (Who claim to common sense) Will find a tiger well repays The trouble and expense.
Bár nekem így is tetszik :)
Juhász Gyula (1883-1937)idézet
„Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal.”
Csoóri Sándor : Csodakutya
Ha hiszitek, ha nem is, volt egy kutyám nekem is, piros volt az orra, lapulevél nagy füle lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt: holdsugáron lovagolt, s csillagfejû csikókat terelt udvaromba.
Csodálkoztok? Elhiszem. Nem láthatta senki sem. Fénykép sincsen róla. Én is csak egyszer láttam, úgy álmodtam róla.
Írjatok mán ide!!! "Elsüllyed" az SG egyik legjobb topicja!!!
Nézd meg csináltam egy bemutatót http://www.powerpoint.extra.hu/uj.htm a vers munkaben.pps
Készítünk egy WEB lapot PowerPoint és társai címmel ha van kedve valakinek száljon be. Bemutatókat vetítéseket és leírásokat gyüjtünk össze. Szívesen berakjuk egy vetítésbe az arra érdemtelen alkotásokat is. csak tesssen....
Egy némileg különös vers, most olvastam, és nekem nagyon tetszik :)
Weöres Sándor: Hajnal a Holdban
Holdbeli várban Vimálá jégpadlón hever egymaga, sok csillangóját széttárja, kék tüskéit rezegteti,
odakinn kén-színû mélység, fönn a sötétzöld holdi ég, mozdulatlan csillag-raj süt s a foltos ködös Föld gurul.
Vimálá nyolc látó-csápja tapogatja az éjszakát, nagy tömlõ-teste hullámzik, amint az új hajnalra les:
"Virradat sárga párkánya, immár kövülj a táj köré! siess, siess tovább-szállni, ólom-kerekû éjszaka!
Hadd örüljön az új fénynek földi kicsi szegény rabom, siess, siess porrá égni, zöld-kupolájú éjszaka!"
Vimálá halk zokogást hall: néz a belsõ csarnok felé, gömbölyû gyomrát elnyújtva kígyózik nagy szobákon át:
"Édes gazdám, mást adj ennem, megúntam a cukros mohát, négy takaró közt is fázom, föl nem melegszem én soha."
Sápadt arcán kékség villog jég-falak ragyogása közt. Lassan kibontja Vimálá a rá-göngyölt ruhák közül
s vigyázva, nehogy megszúrja, tüskés hátára fölszedi, bõrét köréje-ráncolva kígyózik vele fölfelé.
"A földi gyermek ne fázzon, ne ríjjon a kis Tácsitá, ott fönn már a kerek Nap kel gyûrû-alakú hegy mögött,
a mélység fölé tárt szárnnyal viola-láng ágaskodik, a híg levegõ megpendül, mint kõ a barlang-bolt alatt -
megyünk ketten az erkélyre és Tácsitá nem fázik ott: Vimálá bõre burkolja, mint fehér kéreg a hegyet."
Holdbeli kastély erkélyét megszúrja hosszu napsugár, kerek bércek fölött ívben narancs-sárgára gyúl a lég.
"Édes gazdám, vigyél innen! vigyél: jobb lenn, fáklyák között! Éjjel egy arcról álmodtam, két szeme volt, akár nekem!
Forróság minden tagomban, mindig egyedül sírok én. Mért loptál el a bölcsõmbõl? Ó jaj, vigyél innen haza."
Beszédét érti Vimálá, lassan elernyed, mint a húr, behúzza nyolc látó-csápját, csillangói lecsuklanak,
sóhajt és halkan elszunnyad abroncsként Tácsitá körül és takargatja álmában és vigyáz hogy ne szúrja meg.
Alattuk kén-színû mélység, fönn bordópiros Nap-kerék s messzi hegyek csipkés szélén a halványuló Föld gurul.
Don't Damn Me
Don't damn me When I speak a piece of my mind 'Cause silence isn't golden When I'm holding it inside 'Cause I've been where I have been An I've seen what I have seen I put the pen to the paper 'Cause it's all a part of me
Be it a song or casual conversation To hold my tongue speaks Of quiet reservations Your words once heard They can place you in a faction My words may disturb But at least there's a reaction
Sometimes I wanna kill Sometimes I wanna die Sometimes I wanna destroy Sometimes I wanna cry Sometimes I could get even Sometimes I could give up Sometimes I could give Sometimes I never give a fuck
It's only for a while I hope you understand I never wanted this to happen Didn't want to be a man So I hid inside my world I took what I could find I cried when I was lonely I fell down when I was blind
But don't damn me When I speak a piece of my mind 'Cause silence isn't golden When I'm holding it inside 'Cause I've been where I have been An I've seen what I have seen I put the pen to the paper 'Cause it's all a part of me
How can I ever satisfy you An how can I ever make you see That deep inside we're all somebody An it don't matter who you wanna be But now I gotta smile I hope you comprehend For this man can say it happened 'Cause this child has been condemned So I stepped into your world I kicked you in the mind An I'm the only witness To the nature of my crime
But look at what we've done To the innocent and young Whoa listen to who's talking 'Cause we're not the only ones The trash collected by the eyes And dumped into the brain Said it tears into our conscious thoughts You tell me who's to blame
I know you don't wanna hear me cryin' An I know you don't wanna hear me deny That your satisfaction lies in your ILLUSIONS But your delusions are yours and not mine We take for granted we know the whole story We judge a book by its cover And read what we want Between selected lines
Don't hail me An don't idolize the ink Or I've failed in my intentions Can you find the missing link Your only validation is living your own life Vicarious existence is a fucking waste of time
So I send this song to the offended I said what I meant and I've never pretended As so many others do intending just to please If I damned your point of view Could you turn the other cheek
Munkáben
Írta Loál János verse
Ülök a munkáben, Nagy hajtásben, Dolgozok, dolgozok, Fáradok, fáradok.
Bánat a szívemban, Nagy keservban, Aszódok, aszódok, Rohadok, rohadok.
Már csak azt mondja meg már nekem Walaki, Mikor mehetek haza végre már kakilni.
Mer mondhatnók ugye egyet-mást, De nem tarthassuk vissza a szarást.
Reményik Sándor: BÉKE
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend- Széthúzó erõk erõs egyensúlya, Mély belsõ bizonyosság idebent- Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép- S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdõdik. Bent: Csend. Isten hozott.
Arany János: ÁGNES ASSZONY
Ballada.
Ágnes asszony a patakban Fehér lepedõjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyûl az utcagyermek: Ágnes asszony, mit mos kelmed? „Csitt te, csitt te! csibém vére Keveré el a gyolcs leplet.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnõk: Ágnes asszony, hol a férjed? „Csillagom, hisz ottbenn alszik! Ne menjünk be, mert fölébred.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdu: Ágnes asszony, A tömlöcbe gyere mostan. „Jaj, galambom, hogy’ mehetnék, Míg e foltot ki nem mostam!” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémtül népes. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes naphosszanta Néz e kis világgal szembe, Néz merõen, - a sugárka Mind beléfér egy fél szembe. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre fordul, Rémek tánca van körûle; Ha ez a kis fény nem volna, Úgy gondolja: megõrûlne. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ím azonban, idõtelve, Börtönének zárja nyílik: Ágnes a törvény elõtt Megáll szépen, ahogy illik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza, Kendõjére fordít gondot, Szöghaját is megsimítja Nehogy azt higgyék: megbomlott. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál Tisztes õszek ûlnek sorra; Szánalommal néznek õ rá, Egy se mérges, vagy mogorva. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Fiam, Ágnes, mit miveltél? Szörnyü a bûn, terhes a vád; Ki a tettet végrehajtá Szeretõd ím maga vall rád.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Õ bitón fog veszni holnap, Õ, ki férjedet megölte; Holtig vízen és kenyéren Raboskodva bünhödöl te.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes asszony, Meggyõzõdni ép eszérül; Hallja a hangot, érti a szót, S míg azt érti: „meg nem õrül.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjérõl mondtak A szó oly visszásan tetszik; Az világos csak, hogy õt Haza többé nem eresztik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd zokogni, Sûrü záporkönnye folyván: Liliomról pergõ harmat, Hulló vizgyöngy hattyu tollán. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Méltóságos nagy uraim! Nézzen Istent kegyelmetek: Sürgetõs munkám van otthon, Fogva én itt nem ûlhetek.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Mocsok esett lepedõmön, Ki kell a vérfoltot vennem! Jaj, ha e szenny ott maradna, Hová kéne akkor lennem!” Oh! irgalom atyja ne hagyj el.
Összenéz a bölcs törvényszék Hallatára ily panasznak. Csendesség van. Hallgat a száj, Csupán a szemek szavaznak. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Eredj haza, szegény asszony! Mosd fehérre mocskos lepled; Eredj haza, Isten adjon Erõt ahhoz és kegyelmet.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban Lepedõjét újra mossa; Fehér leplét, tiszta leplét A futó hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el
Mert hiában tiszta a gyolcs, Benne többé semmi vérjel: Ágnes azt még egyre látja S épen úgy, mint akkor éjjel. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késõ estig Áll a vízben, széke mellett: Hab zilálja rezgõ árnyát, Haja fürtét kósza szellet. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos éjjelenkint, Mikor a víz fodra csillog, Maradozó csattanással, Fehér sulyka messze villog. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évrül-évre, Télen-nyáron, szünet nélkül; Harmat-arca hõ napon ég, Gyönge térde fagyban kékül. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Õszbe fordul a zilált haj, Már nem holló, nem is ében; Torz-alakú ránc verõdik Szanaszét a síma képen. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban Régi rongyát mossa, mossa - Fehér leple foszlányait A szilaj hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ki vágtat éjen s viharon át? Egy férfi, lován viszi kisfiát. Úgy védi, takarja: ne vágja a szél, átfogja a karját: ne érje veszély.
„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?” ’Nem látod, apám, a Tündérkirályt? Fején korona leng…’ „Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”
„Szép gyermekem, gyere, indulj velem: Sok tarka virág nyílik a rétemen. Tudok csudaszép játékokat ám s ad rád aranyos ruhákat anyám.”
’Nem hallod, apám, a halk szavakat? A tündérkirály hív, suttog, csalogat…’ „Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj: a száraz lomb közt zizzen a szél.”
„Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom: megládd: lányaim várnak nagyon, - táncolnak is õk, ha a hold idesüt s álomba ringat majd gyönge kezük.”
’Hát nem látod… ott – nem látod apám: a tündérlányok már várnak reám. –’ „Fiam, fiam, én jól látom: amott a nedves fûzfák törzse ragyog.”
„Úgy tetszel nekem, te drága gyerek! Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?” ’Édesapám, ne hagyj… ne – megállj: megragad – elvisz a Tündérkirály…’
Megborzad a férfi, hajszolja lovát. Fel, felnyög a gyermek, s õ nyargal tovább, megérkezik, teste-lelke sajog: ölében a kisfiú már halott.
(Képes Géza fordítása)
Edgar Allan Poe
Külön
(Tellér Gyula fordítása)
Gyermekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott - gyermekkoromban - a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs - a jó s hamis Mélyekbõl -, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rõt falakból, Napból, mely lekörözött Õszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejbõl, vihar ha forrt, S fellegbõl, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
Hümmm... mondjuk én már nem nagyon emlékszem mik voltak a kötelezõk (25 éves vagyok :))), csak egy-kettõ dereng.
Sz'al nem azzal a szándékkal írtam ide õket, hogy na, mert ez kötelezõ... De, ha már kötelezõ, akkor nem is lehet jó? Vagy kedvenc? Tehát a kettõ kizárja egymást?
??? Bocs, de úgy sem ír ide senki... akkor meg? Legalább egy helyen lesznek az IGAZÁN jó versek. Így is hosszas keresgélés után bukkantam rá (erre a topikra), mert már a kutya sem törõdött vele.
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megõrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtõzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fûszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddõ anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerû, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
1924 elsõ fele
izé ez nem a copy paste topik...:(
József Attila
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy õszi tájból és sok kedves nõbõl próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az idõbõl, a tömény tûz eléget. Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetõn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál.
Tõlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlõd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nõssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nõ, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidbõl jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kûzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
József Attila
MAMA
Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még õszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késõ, most látom, milyen óriás õ - szürke haja lebben az égen, kékítõt old az ég vizében.
1934. október
Petõfi Sándor
A NÉP NEVÉBEN
Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyû a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon õt elégetétek, De szellemét a tûz nem égeté meg, Mert az maga tûz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok! S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: Isten kezét el nem kerûlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltûnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gõgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem gyõri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hõs lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldõl, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyû a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon õt elégetétek, De szellemét a tûz nem égeté meg, Mert az maga tûz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
(Pest, 1847. március.)
Vörösmarty Mihály
ELÕSZÓ
Midõn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem mûködött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytõl reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsõbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész elõtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétõl meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bõszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közõl; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megõszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre õszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mû felett És bánatában õsz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendõzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
A PÁRDUC
Szeme a rácsok futásába veszve úgy kimerûlt, hogy már semmit se lát. Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörûl s a legparányibb körbe fogva jár: az erõ tánca ez egy pont körûl, melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszünik.
Szabó Lõrinc fordítása
Vörösmarty Mihály
(FOGYTÁN VAN A NAPOD...)
Fogytán van a napod, Fogytán van szerencséd, Ha volna is, minek? Nincs ahova tennéd. Véred megsürûdött, Agyvelõd kiapadt, Fáradt vállaidról Vén gunyád leszakadt. Fogytán van erszényed, Fogytán van a borod, Szegény magyar költõ, Mire virradsz te még? Van-e még reménység, Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel Kényedre játszottál!...
1855 (?)
Vörösmarty Mihály
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betûkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentõ tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bûneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szûz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény - véres lázadók Hamis birák és zsarnokok mezébõl Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggaták Hogy majd belõle csínos könyv legyen, Számon kivül maradtak: Ixion Bõszült vihartól ûzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengõk. Az õrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntösébõl S most a szabadság és a hõsi kor Beszéli benne nagy történetét. Hûség, barátság aljas hitszegõk Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betûket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsõbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bõszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költõk mûveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idõ? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égõ romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erõt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hõsei, Kiket - midõn már elhunytak s midõn Ingyen tehette - csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi Õk mind e többi rongykereskedõvel, Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival Õk mind együtt - a jók a rosz miatt - Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sûlyedéstõl meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendõbb név az emberé, Hol a teremtés õsi jogai E névhez "ember!" advák örökûl - Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsõk S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözõbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem õket, õk megvédnek engem. Nem félek tõled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tûrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövûlnek élõ fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erõnk szerint a legnemesbekért. Elõttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésbõl S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén õseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!
1844 vége
Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM...
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntrõl pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én, ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható, nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen, és csecsszopók, akikben megnõ az értelem, világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.
Radnóti Miklós
TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hõs, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyûlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértõl és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élõ írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sûrû méregoldat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön, mikor a költõ is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentõ szavak tudósa, Ésaiás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944. május 19.
Márai Sándor: Halotti beszéd
Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nõtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A "pillangó", a "gyöngy", a "szív" - már nem az, ami volt, Amikor a költõ még egy család nyelvén dalolt, És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyûgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek `Toldi`-t olvasol, és azt feleli: `oké`. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: "A halál gyötrelmei körülvettek engemet!..." Az ohiói bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan, és lehull nevedrõl az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd, s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Még szólnak és üzennek õk, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: `"Az nem lehet, hogy oly szent akarat..."` De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? `"Az nem lehet, hogy annyi szív..."` Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is, Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgõ panaszt: `"Testvért testvér elad"` Egy hang aléltan közbeszól: `"Ne szóljon ajakad..."` Egy másik nyög: `"Nehogy, ki távol sír e nemzeten..."` Még egy hörög: `"Megutálni is kénytelen legyen." Hát így. `Keep smiling`. És ne kérdjed senkitõl: miért? Vagy: "Rosszabb voltam, mint ezek?..." Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess. Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A rádióaktív hamu mindent betemet. Tûrd, hogy már nem vagy ember `ott`, csak osztályidegen, Tûrd, hogy már nem vagy ember `itt`, csak szám egy képleten, Tûrd, hogy az Isten tûri ezt, s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Õrizd eszelõsen néhány jelzõdet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorian még számbaveheted A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, És Jenõ nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok feleim szem'tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.
(Posillipo, 1950)
Vörösmarty Mihály
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velõ agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengõ zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, õrült lélek, Vert hadak vagy vakmerõ remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az elsõ árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserû levében, S annyi bûn, szenny s ábrándok dühétõl Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szûd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
1854. július-augusztus(?)
Örök kedvencem!
József Attila: A hetedik
E világon ha ütsz tanyát, hétszer szûljön meg az anyád! Egyszer szûljön égô házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elôdbe áll, hét legyen, kit elôtalál. Egy, ki kezdi szabad napját, egy ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdôségnek, egy, kit ôse bôgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, -- a hetedik te magad légy!
Szeretô után ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szivet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengôt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendôcskére tapos, -- dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szûlték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettô vitéz és tudós négy, -- a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki gyôzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.
(1932)
nekem is hálistennek a mostani magyartanárom az nem arra kiváncsi, hogy pl. hány soros a vers, meg ilyen hülyeségek, hanem hogy mi hogy érezzük, mit gondolunk a versrõl... Az elõzõ magyartanárom pont nem ilyen volt...
Õsz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.
S én csüggeteg, halvány beteg, míg éjfél kong, csak sirok, s elém a sok tûnt kéj kél.
Óh, múlni már õsz! hullni már eresszél! Mint holt avart, mit felkavart a rossz szél...
(Tóth Árpád fordítása)
nekem szerencsére olyan magyartanárom volt aki azt mondta: "aki azt írja egy verselemzésben, hogy a költõ ezt meg azt akarta mondani, az egyes! ugyanis fogalmunk sem lehet róla, hogy a költõ mit akart mondani. legfeljebb azt tudhatjuk, hogy nekünk mit jelent a vers!"
Nekem az a problémám, hogy ezt az elemzést annyira erõltetik. Nem is csodálom, hogy a mai diákok utálják a verseket... Egy költõ vminek a kifejezésére, akár a saját gondolatainak a kifejezésére írja azt a verset, és nem azért, hogy szerencsétlen diákok elemezzék azt száz-kétszáz év múlva... Még élvezni sem lehet igy egy verset. Miért kell túlbonyolítani egy vers jelentését?
Attól lesz tele a f*om mikor elkezdik magyarázni, hogy a harmadik sor második szava azt fejezi ki hogy a költõ eggyéolvad a mindenséggel meg a hasonlók...
Azt rohadtul utálom ahogy az irodalmat tanítják.. abban az a jó hogy te fedezed fel, te gondolkozol azon vajon a költõ ezt hogy is gondolta.. s nem begyöpösödött demagóg hm pedagógusok, azok az idióták csak Petõfit s Adyt látják. Miért nem én választhatok a költõk, írók közül? Imádok olvsani, de verseskötetet soha életemben nem olvastam s nem is fogok, köszönhetõ a tanáraimnak..
Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc, érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtõl vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc, meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem, a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Petõfi Sándor - Szeretném itt hagyni...
Szeretném itt hagyni a fényes világot, Amelyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, Ahol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhõk vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét... Mig végre magam is lemennék.
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. elõtt.)
Ady Endre - Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szivû sihederje, Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtõl a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.
Na topik áp!
Charles Baudelaire Egy dög
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög
nyitotta, lábit cédán magasba lökve, míg izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törõdve, kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülõ szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött.
S e gõgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bûz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belõle folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élõ rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt; a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt.
S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában ütemre forgat a legény.
A szétesõ alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a mûvész emlékezete.
Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, amikor ujra lakmározhat a tetemen.
- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága, te, lázam, üdvöm, angyalom!
Igen! ilyen leszel, te, nõk között királynõ, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nõ s kövér gyom burjánzik buján.
De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én õrzöm, isteni szép lényegükben õrzöm elrothadt szerelmeimet!
“Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál. Elvetõdött egyszer egy faluba, és beleszeretett az elsõ házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kõmûvesek simogatását, de az ablak megállította. A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta õket, mint ez a tisztaszivü állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték.”